7, 11, 13 (8, 13, 21)

Tizenkilencre még csak-csak, de huszonyegyre, pláne negyvenre azért már nem nagyon szokás lapot kérni, hősünk mégis veszi a bátorságot, megszólal, aztán lefojt egy tétova korttyal, és nem is azért, mert felrémlik benne valami egyoldalú párbeszéd („Életem, vidd le a kutyát! És ha már lementél, inkább vissza se jöjj. De akkor mégse a kutyát, a szemetet vidd le”), hanem mert úgy véli, visszanézve már más, egy mindent elkerülő, mégis párhuzamos útvonal, amit lát, itt nagyvonalúan túllép a mértani kötelezettségeken...

Tizenkilencre még csak-csak, de huszonyegyre, pláne negyvenre azért már nem nagyon szokás lapot kérni, hősünk mégis veszi a bátorságot, megszólal, aztán lefojt egy tétova korttyal, és nem is azért, mert felrémlik benne valami egyoldalú párbeszéd („Életem, vidd le a kutyát! És ha már lementél, inkább vissza se jöjj. De akkor mégse a kutyát, a szemetet vidd le”), hanem mert úgy véli, visszanézve már más, egy mindent elkerülő, mégis párhuzamos útvonal, amit lát, itt nagyvonalúan túllép a mértani kötelezettségeken, „Te guggoltál, én térdeltem, így kezdődött” — motyogja, „Illetve itt vált fontossá” — pontosít, elnézi az álomtalanítás kétértelműségét, tetszik is neki, és itt elválik egymástól végre, mint körte a fájától régente, a prímek és a Fibonacci-számok sora, később azért még érintkeznek majd, de nem mint párhuzamosok a végtelenben, már nem bandzsít, foga sem vacog, „Otthon az, hol ott vagy” — teszi hozzá, kerüli a lázgyűjtő hideget, ha túladott az anhedónián.