friss műút

-ról, -ről

András László

András László

(1966, Budapest) író. 2010-ben jelent meg az Egy medvekutató feljegyzései című regénye, 2016-ban Világos indul című verseskönyve.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Medvészet

András László: Örök visszatérés IV. — Az empirikus cáfolat

2017. március 21.

A Doki ott feküdt a padlón a fekete zsákban, a Lóri meg mindenkinek kitöltött egy pálinkát. A mécses lángja megremegett. Lóri intett, és Egy hang a múltból is odaballagott a pulthoz.

— Én nem kértem — mondta a Brazil.
— Nem kell kifizetned — mondta a Lóri, és felemelte a poharát. Ittunk. „Semmik vagyunk minden leszünk” — vagy épp fordítva — Egy hang a múltból. Még egyet. És még egyet. És. A Lóri körözött az üveggel a mécses körül, a láng meg imbolygott, mi meg támasztottuk a pultot, hátrahajtottuk a fejünket meg előre, és letettük az üres poharat. Még egy kör.

— Meghalsz, proletár!

Lóri két keze közé fogta a fejét: — Delavár.

Na akkor kicsit szétestünk. Újratöltött és ittunk. A Brazil is elcsöndesedett.

— Engedj haza — hogy van ez? — kérdezte a Rupi.
— Istenem, örök atyám / szent kezedbe adom lelkem / légy jóságos bírám / engedj haza országodba engem — Egy hang a múltból. — Nem tudom, csak ezt az egy versszakot — mondta. Semmit se mondott azelőtt. Eső kopogott, mintha rögök a koporsón, csak szaporábban. Odakinn. Kimentem egy cigire. Közben elállt. Kitisztult. Felnéztem és a szememre hullt egy csöpp az ereszről, mintha könnyet, úgy töröltem ki a kövér csöppet a szememből. Bementem álltak, néztem, hallgattam.

— Engedj haza országodba engem — dünnyögte Egy hang a múltból, és visszabotorkált az asztalához. Mintha haza.
— Legalább egyszer a tiéd volt az utolsó szó egy vitában — mondta a Rupi a Brazilnak.
— Nem én voltam! — kiáltotta a Brazil, amiből kiderült, hogy azért egy kicsit rossz a lelkiismerete a Doki miatt. Aztán mégsem bírta megállni. — Örök visszatérés, bazmeg! Na, innen térjél vissza! — fordult a fekete zsák felé.
— Kussolj már! — mondta csöndesen a Lóri. A Brazil annál inkább fölemelte a hangját:
— Most mért? Erről beszélt, nem?
— Nem.
— Dehogynem! Ez a meghalása neki meg pont olyan cáfolás, amit szokott emlegetni, na…
— Cáfolat. Empirikus cáfolat. De nem — mondta a Lóri.
— Szerintem nagyon jókat szokott mondani. Szerettem hallgatni — mondta a Rupi. — Sajnálom, hogy ennek nem jutott a végére, mert nem értettem igazán. Hogy van az, hogy az ember nem ért valamit igazán, de mégis szereti hallgatni? — fordult a Lórihoz.

A kora tavaszi délutáni nap betűzött a pinceablakon. Később, az év előrehaladtával ezt már nem tehette, túl magasan járt hozzá. De ilyenkor egy pár héten át, ha kitisztult az ég délután, pont keresztülvilágított a helyiségen, ahogy ezúttal is, különös, csillogó, szinte folyékony fénybe vonva a fekete zsákot. Káprázott a szemünk. Aztán olyasféle zaj hallatszott, mint amikor valaki belekotor a csipszeszacskóba. A zsák mozogni kezdett, és a Doki egyszercsak felült, mintha reggel az ágyban, a paplant kissé letolva magáról. Az arcát nem láttuk, mert  fény keretezte a fejét.

— Nem otthon vagyok — fény, idő, semmi.
— Hazamegyek — mondta, és kikászálódott, majd fölállt.

Megmondom neked, teljesen be voltunk baszva. A Lórié volt az egyetlen józan hang.

— Valaki kísérje már el — mondta rekedten. Bólintottam.
— Doki, várj, jövök! — mondtam, és hátraléptem a dzsekimért.
— Nem kell. Hazatalálok. Meg úgyse tudod, hol lakok. Megyek. Szevasztok — és ment.

Széttártam a kezem, Lóri megvonta a vállát, aztán csak néztünk a Doki után empirikusan, ahogy lassan kibotorkált az ajtón.

Szólj hozzá!