S aztán néhány napja az eszembe jutott mindez, amikor dideregve baktattam a csikorgó decemberi utcán, nekiestem házfalnak, fának és lefejeltem a hóbuckát, és fájt a nyakam, és kiáltoztam,
én, te, add ide, odaadom, vagy, nem vagy, szeretlek, baszd meg, gyerek, pina, s ahogy így kiáltoztam, mondtam, motyogtam, dünnyögtem, egyszer csak valahonnan azt kérdezték,
mi van, te ember, mi a roppant istent csinálsz?,
beteg vagy talán?,
meg akarsz halni?,
mire azt suttogtam, éppen ellenkezőleg, hiszen alapozom,
alapozom!,
és hogy, tettem még hozzá, tudjátok-e, mi az, hogy alapozás,
hát az alapozás az, mondtam és mutattam is közben, amikor lemész kutyába, vagy még ennél is lejjebb, lemész egészen krokodilba, hanem a répa mégis megmarad.
Egyszóval tehát azt, és csakis azt akartam mondani, hogy nem meccsért, gólért, cselért, nem az ünnepi fogadásért, a prémiumért, de egy répaízű alapozásért még egyszer,
még utoljára visszajönnék.
Darvasi László: A titokzatos világválogatott, Magvető, 2006, 51–52.