Még csak szerda délután volt, de a doki már ekszkatedra itta magát. Ilyenkor nem lehetett közbeszólni — kérdéseket és észrevételeket az előadás végén tegyenek tisztelt kollégák, emelte föl a mutatóujját, mielőtt nekilendült —, de ezt valamelyest enyhítette, hogy mindenkinek kikért egy kört. Tehette, mert őt is beleértve összesen négyen ültünk a Serpenyőben.
De miért Serpenyő? A Lóri ugyan elárulta nekünk, de nem voltunk túl lelkesek tőle, hát nem tökmindegy, ezzel az erővel hívhatná Örök Visszatérésnek is, ahogy mondta, gondolkodott is rajta erősen, mert Lórinak nem csak az italozáshoz volt érzéke, hanem a rímekhez meg a filozófiához is, de végül úgy döntött, hogy a Serpenyő mégiscsak titokzatosabb, és hát valahogy mégiscsak muszáj volt átnevezni, mert abban mi is egyetértettünk, hogy nem maradhat Marika büféje avagy négycsöcsű egyetlen szakállas csapossal, forgalmasabb — haha — napokon egy alkec poharazóval.
Mi már megszoktuk az új nevet, ha véletlenül tévedt arra valaki — ez is micsoda blaszfémia, hogy az istenfaszába tévedne valaki véletlenül egy kocsmába, pláne egy ilyenbe, pláne itt? —, vagy semmit se szólt, csak kikérte, megitta, ment, vagy kikérte, megitta, kikérte, megitta, kikérte, megitta, budiban kihányta, ment, legtöbbször, szóval ha valaki mégis szólt, amikor már legalább harmadjára járt arra, és jobban megnézte, hová áll vagy ül, akkor akadt csak fönn, és kérdezte meg Lórit, vagy inkább minket, hogy mi a faszért Serpenyő. Lóri az első időkben — de rég voltak! — még lelkesen elsütötte a poént, de az üveges — vagy stampedlis, vagy korsós, ha-ha — tekintetek leszoktatták erről, szóval csak megvontuk a vállunkat, tudja a faszom, nem mindegy?
De a Doki rájött, szinte hihetetlen, már az első alkalommal, mikor megjelent. Gyűrött barna öltönyében félfenékkel felügyeskedte magát az egyik bárszékre, amiről csak mi tudtuk, hogy az egyetlen, amelyik nem fog szétesni alatta perceken belül, lábát lógázva hanyagul kért egy korsó ászokot meg egy fél Finlandiát. Amikor megkapta, megtörölte az orrát a zakója ujjával, ugyanazzal a mozdulattal belemarkolt a korsó fülébe, egy hajtásra félig kiitta, aztán bal kézzel a stampedli után nyúlt és felhajtotta a vodkát, még le sem tette, már újra a szájához emelte a korsót és a kiitta a maradékot, mindezt rövidebb idő alatt, mint ahogy ezt most elmondom. Ha nem olyan magától értetődő természetességgel csinálja, azt hittük volna, felvág — aztán lekoccantotta a korsót és ugyanazzal a mozdulattal letörölte a sörhabot az arcáról a zakója ujjával, körbejártatta malacszemének hunyorgó pillantását, bólintott, majd hangosan kimondta: sörpinyó a serpenyőhöz, ez jó!
A Lóri az egész mutatványból nem érzékelt semmit, mert éppen a mosogatóba pakolta a poharakat, úgyszólván semmit sem érzékelt a Doki antréjából, de amikor meghallotta a szavait, elengedte az üvegmosó kefét, és megpördült.
— Hallottátok?!
Szóval a Doki egy csapásra megalapozta a tekintélyét, számunkra azzal, amit láttunk, Lórinak meg azzal, amit hallott, amire több mint egy éve várt már.
— De mért van itt bádogpult? — kérdezte ujját felemelve a Doki. Akkor láttuk tőle először ezt a mostanra unalomig ismert mozdulatot. A Brazil már éppen morgott volna valamit, mert nem tetszett neki az új ember, de az új ember széles mosollyal meg is válaszolta a költői kérdését — hát hogy jobban csússzon a sör, nem igaz? — azzal odacsúsztatta a Lóri elé az üres korsót, és mutatta, hogy még egyszer ugyanezt.
Szóval a Brazilon kívül mindnyájunkat azonnal maga mellé állított, és onnantól kezdve a Lórinak végre volt kivel diskurálnia a jambikus felező nyolcasokról, a tragikus létbevetettségről, meg a barátságos hurkokról meg ilyenekről, amik azért a mi figyelmünket nem tudták lekötni annyira.
Az örök visszatérésre meg majd visszatérek.