friss műút

-ról, -ről

András László

András László

(1966, Budapest) író. 2010-ben jelent meg az Egy medvekutató feljegyzései című regénye, 2016-ban Világos indul című verseskönyve.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Medvészet

András László: Munkák és napok

2017. február 21.

A hét napjait elsősorban azért különböztetjük meg egymástól, mert máskülönben rémesen egyhangúak lennének, másrészt pedig az ügyfélfogadás miatt. Már az ókori görögöket is halálra idegesítette, ha bárki bármikor megpróbált elintézni valamit — ez egyrészt gyanúsan simává tette az ügyintézést, jóformán semmi szükség nem volt korrupcióra (jó, azért egy kicsi szükség volt, persze), másrészt folyamatosan dolgozni kellett az ügyintézőknek, ami viszont már közvetlenül a legrégibb államok megalkotását követően is tűrhetetlennek bizonyult a hivatalnokok számára.

Ezért találták fel az úgynevezett ügyfélfogadási időt, aminek természetesen nem az a lényege, hogy mikor lehet menni ügyet intézni, hanem az, hogy máskor nem, de mivel egyúttal a píszít is feltalálták, a heti 168 órából nem ezt a 166-ot írták ki, hanem az előbbi kettőt, különben rabszolgalázadás tört volna ki, mert azért azt tudni kell, hogy a görögök a hivatalos ügyeiket jobbára a rabszolgáikkal intéztették, és nem ez az egyetlen dolog, amelyben a korai demokrácia enyhe fölényben volt kései utódaival szemben.

De hogy ne kelljen minden nap ügyfelet fogadni, meg kellett különböztetni egymástól a napokat, ugyancsak a görögöknek, igaz, már évszázadokkal korábban, viszont maga a nagy Schliemann állította, akit előtte mindenki hülyének nézett — érdekes, hogy a nagyokat eleinte jobbára mindenki hülyének nézi, ráadásul ennek az inverze is igaz, no de haladjunk —, szóval Schliemann azt állította, megtalálta a valódi okát, hogy miért is tartott annyi ideig a trójai háború: szerinte csak hetente egyszer volt félfogadás, és azt is állandóan változtatták, a korabeli hadviselési szabályok szerint máskor nem lehetett támadni, de azért elütötték valahogy az időt, bár arról, hogy ilyenkor mi történt, a nagy Homérosz is kedvetlenül vetett csak oda pár sort, és azt sem az ismert eposzaiban, mert neki férfiról kellett meséljen a múzsa, meg ilyenekről, pedig ha volt szeme, hát láthatta, hogy a félfogadási szünetekben a trójaiak meg a görögök együtt hajkurászták a nimfákat a Trója környéki erdőkben, mert azt azért nem lehet elvárni, hogy csak mert a főnök felesége félredugott, itt szopjunk évekig, mondták a vezérek is, és volt dalverseny is, Párisz zsűrizett, mert az egyszer már annyira bejött, de hát azt a görögök is érezték, hogy szép, szép a bölcsesség, meg a családi tűzhely, de azért csak szebb a szerelem, meg volt lakoma is bőven, meg vitézi játékok, hogy ki ne jöjjenek a gyakorlatból, meg zsenge szűzek, ugyanezen okból kifolyólag, és akkor szólt oda Akhilleusz Patroklosznak, cimbi, ez most téged úgyse érdekel, ugorj már el, és nézd meg, lesz-e holnap félfogadás — fejezte be Schliemann az előadását, egy fehér kendővel megtörölve gyöngyöző homlokát, és mutatta a felvételt a háta mögötti kivetítőn, amin látszott a két hatalmas, félig leomlott oszlop között a jellegzetes oroszlános kapu, közepén pedig — ahogy Schliemann egyre nagyította a felvételt — elmosódva ugyan, de kirajzolódott az a jellegzetes kis táblácska, amelyet mindannyian olyan jól ismerünk.

Szólj hozzá!