S akkor már nem is fájt az egész, annyira kerek volt így minden. Elköszöntem a patikustól, és búcsúzóul vettem meg a két Demalgont.
Ezután már csak egy utam maradt Tardoson, a régi Hadik utca. De ott se jártam sokkal jobban. Mikor kérdezősködni kezdtem Öreg Pepita után, kiderült, hogy régen meghalt már, még a háború alatt, 42-ben vagy 43-ban, nem tudtam pontosan kideríteni a dátumot. Így aztán az is lehet, hogy a táviratot se kapta meg, amit annak idején Bálint föladatott velem. Nekem meg kalauz nélkül kellett beállítanom a Régi Kis Szarvasba.
Az utolsó években nem nagyon erőszakoltam már, hogy együtt leutazzunk Tardosra, tudomásul vettem, hogy Bálint nem akarja. De fönt a Vlegyászán éppen ő volt az, aki váratlanul előállt vele. Azt szerette volna, ha ott kötünk házasságot tíz év után, a szülővárosában. „Majd a hajnali félötössel indulunk — mondta —, és a Kis Szarvasban szállunk meg. Úgy hallottam, szobákat is adnak ki újabban. Biztos a mi öreg lakásunkat alakították át szállodának.”
De tévedett. A vendéglő utcai frontját meghagyták ugyan a régi formájában, a hangulatos támasztóoszlopokat, a deszkatáblás ablakokat, de belül egyetlen közfalat se. Mindent modernizáltak. A ivót megnagyobbították, és éttermet csináltak belőle; a konyhából és a hálószobából söntést; s hátul a mellékhelyiségekből és Bálint kamraszobájából valami eszpresszófélét, amit a helybeliek inkább cukrászdának használtak. Találomra ültem le az egyik eszpresszósarokba, ahol — úgy gondoltam — az egykori kamraszoba lehetett.
De mást aztán már nem is akartam látni. Az esti vonattal visszautaztam Pestre.
Mészöly Miklós: Az atléta halála, Jelenkor, 1998, 121–122.