We speak not only to tell people what we think,
but to tell ourselves what we think.
Speech is a part of thought.
The mind rules the body, not the other way around. Nem tudom, miért angolul mondom magamban, lehet, hogy a hollywoodi filmek miatt, azokban angolul beszélnek az emberek magukhoz, megnyugtatóan teljes mondatokban, leginkább a tükörbe. Én most nem látom magam, villamoson vagyok, és túl világos van ahhoz, hogy tükröződjek az ablakban. Elhatároztam, hogy most tényleg jelen leszek, jógás szóval mindful. Az oktató megnyugtatóan, teljes mondatokban beszél magához, ezáltal hozzánk is, de úgy, mintha egyszerűen csak feltekerné a belső mondatait, úgy zengeti őket a többiekre, mintha ott sem lennének. Mindenképpen jelen akartam lenni a villamoson, a terv az volt, hogy most nem rohanok előre fejben oda, ahová éppen tartok, hanem beszívom magamba a villamos szürke, csillogó padlóját (mint egy flitteres felső, ami egy buli másnapján, a rásütő napfényben még rosszabbul néz ki), nyöszörgő hangjait, ahogy az emberek panaszvonalait keresztezi, ráfut a sínvonalra. A test reakcióit viszont nehéz megtervezni. Le kell szállni, most, kint a hideg rászorul a tüdőmre és olyan, mintha négy levegőfal nyomná össze négyfelől, nem sikerült megtalálni a mélylégzést. De akkor hol van? Csak éppen nem kérdezek rá ilyen derűsen, mert egyetlen teljes mondatot sem tudok végiggondolni. Gondolom, hogy pár lépés, a sétálás majd old rajta, próbálom beazonosítani, hogy min pánikolok, hogy ez egyáltalán pániknak nevezhető-e, mert nincs oka, olyan, mint egy tisztán testi reakció.
Nem tudok vezetni és gyakran álmodom, hogy valaki beindított egy autót, amit most vezetnem kell. Az álom végére begyorsul, felgyulladnak a kerekei és kiéget, meglepve veszem észre, hogy a testem végződik lábak helyett kerekekben, kontrollálhatatlanul forognak. A villamos kisülései, az emberek vonásai a szemembe égnek, ha becsukom a szemem, az előttem ülő körvonalát látom. Leszálltam a villamosról, a testem már nem jármű, egyre kevésbé kell rá figyelnem. Nem szabad, hogy hangosabb legyen, mint azok, akikkel beszélgetek. Te vagy az egyetlen, akinek egy beszélgetés alatt fennhangon is ki merem mondani, hogy ne haragudj, álljunk meg egy kicsit, olyan, mintha nagyon izgulnék valamin, de nem tudom, min. Lehet, hogy ez a testem bosszúja azért, hogy sokáig képtelen voltam szólni azért, ha valami zavart. Most visszaköveteli a figyelmem azért a sok évért, amikor annyira meg akartam felelni. El kell felejtenem a testem folyamatos ellenőrzését, de a felejtés nem jó szó, angolul azt mondom, hogy unlearn. Ki is mondom, ott, az utcán, a villamos irányát követem és sétálok, unlearn, unlearn, unlearn. A testem nem lehet hangosabb, mint az, ha magammal beszélgetek.
Visszavonom, amit a testemről tanultam, és ahogyan megtanítottam neki, hogy melyik helyzetben hogyan nézzen ki és mit csináljon. Visszavonom a megfélemlített gesztusokat az utcákon, visszavonom a visszafogottan szép (értsd: már pont nem unalmas, még pont nem kihívó) ruhákat, visszavonom az összes kínos nevetést, amivel a zaklatásokra reagáltam. Visszavonom az őszinteséget szétforgácsoló, óvatos kedvességet.
Ha mindezt el is mondom, nem megnyugtatóan teljes mondatokban fogok beszélni, mégis fennhangon kellene.