A jóllét és jólét szigetei

A gyermektörvény hamar eloszlatja az esetleges olvasói gyanakvást, mert egyszerre képes életszerűen ábrázolni az ötvenkilenc éves Fiona Maye egymásba fonódó szakmai és magánéleti válságait, színvonalasan mutatva fel a szerző stílusát fémjelző látszólagos nyelvi egyszerűséget, alapos szakmai kutatómunkát és pszichológiai kiélezettséget. Akár az író ars poeticájaként vagy a regény kicsinyítő tükreként is olvasható a bírónő precízen megfogalmazott ítéleteinek jellemzése, melyet egyik nagyra becsült kollégája fogalmaz meg, amennyiben bennük „szépséggé egyesül az isteni távolságtartás és az ördögi megértés” (20).

Ian McEwan az egyik legegyenletesebben teljesítő kortárs brit regényíró, s ez legalább annyira bizalomkeltő, mint amennyire a kifulladás veszélyével fenyegető tulajdonsága. Tizennégy regény, három novelláskötet és egyéb színpadi, illetve televíziós művek szerzőjeként a Man Booker-díjas McEwan sokszorosan bizonyította már, hogy átütő erővel képes megragadni sorsfordító emberi helyzetek mély érzelmi dinamikáját. Ugyanakkor lehetetlen figyelmen kívül hagyni azt a regényeit meghatározó tendenciát, hogy ezek a bizonyos lélektani krízisek jellegzetesen középkorú, magasan képzett, jól szituált, ám meglehetősen eseménytelen hétköznapjaikban már-már elvesző szereplőket érintenek: egy idegsebészt (Szombat), egy kémet (Mézesmadzag), egy fizikust (Solar), egy politikust (The Child in Time); magyarul legújabban olvasható, immár tizenharmadik regényében pedig egy felsőbírósági bírónőt. A gyermektörvény azonban hamar eloszlatja az esetleges olvasói gyanakvást, mert egyszerre képes életszerűen ábrázolni az ötvenkilenc éves Fiona Maye egymásba fonódó szakmai és magánéleti válságait, színvonalasan mutatva fel a szerző stílusát fémjelző látszólagos nyelvi egyszerűséget, alapos szakmai kutatómunkát és pszichológiai kiélezettséget. Akár az író ars poeticájaként vagy a regény kicsinyítő tükreként is olvasható a bírónő precízen megfogalmazott ítéleteinek jellemzése, melyet egyik nagyra becsült kollégája fogalmaz meg, amennyiben bennük „szépséggé egyesül az isteni távolságtartás és az ördögi megértés” (20).

Hasonlóan tehát számos más McEwan-regényhez, A gyermektörvény főszereplője is az intézményesített hatalom képviselője, ezúttal a brit jogrendszer kontextusába ágyazva a történet központi érzelmi és erkölcsi dilemmáit. Mivel a brit igazságszolgáltatás köztudottan az úgynevezett Establishment (hozzávetőleges fordítással a brit társadalmi felépítmény) egyik legjelentősebb szegmense, a méregdrága magániskolák, az anglikán egyház, a mindenkori politikai vezetés stb. kiemelt pozícióival együtt az elit egyik megingathatatlan bástyájának számít, s különösen az idős, fehér, férfi bírókat éri gyakran a valós társadalmi problémáktól való teljes elszakadtság kritikája. McEwan azonban leplezetlen csodálattal ábrázolja e kifinomult rendszer működését, nyelvi-szakmai professzionalizmusát. Különösen érdekes például, ahogy egy esszéjében felidézi, honnan is származik a regény alapötlete, egy alkalommal közös vacsorán vett ugyanis részt számos bíróval, és belelapozott egy ítéleteket tartalmazó gyűjteményes kötetbe: „Először magára a prózára figyeltem föl. Tiszta, precíz, kifinomult. Természetesen komoly, helyenként együttérző, de intelligenciája mögött ott lappang valamiféle humor vagy szellemesség [wit] is, amely talán abból az isteni távolságtartásból ered, mely viszont a regényíró mindentudására emlékeztetett.” (Guardian) E gondolat kísért aztán Fiona Maye kikezdhetetlen karakterében is, akinek közszereplő énjét a szakmaiság páncélja az évek során egyfajta külső csontvázként szilárdította meg, miközben magánemberként éppolyan (ha nem még inkább) sebezhető, mint bárki más; s a társadalmi szerepvállalás morális súlya gyakran menekülést is jelent számára a privát gondoktól. Fionát „My Lady” megszólítással illetik a bíróságon, szakmájában elismert tekintély, aki — újabb vallási metaforával kifejezve — „örökre eljegyezte magát a joggal, ahogy rajongó nők, Krisztus menyasszonyaként, a hittel.” (51) Nem meglepő, hogy számára az anyaság nem fért össze az ítéletalkotással, Fiona választása így a jog tisztasága lett, amelyet rajongva szeret annyi év után is. Ő maga így jellemzi munkahelyét: „Történelmi közösség lakik ebben a kapukkal, falakkal határolt erődben, barristerek, bírók, királyi tanácsosok, akik egyben zenészek, borbarátok, leendő írók, műlegyes horgászok és nagy mesemondók is. Jól megfér benne a pletyka és a szakértelem, és a hozzá tartozó pompás kert fái közt még ma is Francis Bacon racionális szelleme sétálgat.” (124)

A regényt meghatározó jogi szaknyelv kapcsán itt érdemes utalni arra, hogy a Scolar Kiadó gondozásában megjelent kötetet a szerző avatott fordítója, Lukács Laura ültette át magyarra, ismét kiváló színvonalon. Komoly McEwan-tapasztalata ellenére sem volt azonban könnyű helyzetben, hiszen a szakkifejezések rutinszerű alkalmazása mellett intertextuális elemeknek sincs híján a regény; a leghangsúlyosabban Charles Dickens, a társadalmi igazságtalanság örök viktoriánus szószólója bukkan fel a Twist Olivér egyik híres, joghoz kötődő mondatával: „the Law is an ass”, azaz „a törvény hatökör” (56), a regény első mondata pedig egyértelműen az Örökösöket (Bleak House) idézi meg (nem véletlenül tartják McEwant az egyik legviktoriánusabb kortárs szerzőnek, GQ Magazine) Nagyban hozzájárul a szöveg megértéshez és élvezetéhez, hogy a fordító több helyen rövid, ám informatív lábjegyzetekkel látta el a szöveget, legyen szó a brit jog terminológiájáról vagy meghatározó politikai, kulturális utalásokról.

Míg Fiona bírói énje angol hidegvérével, távolságtartó idegenségével és emelkedett szakmaiságával nyűgözi le az olvasót, az otthoni párbeszédek, férjével való konfliktusa a hétköznapiság, az ismerősség, az emberi esendőség felismerésével hatnak. Noha az elbeszélés egyes szám harmadik személyben íródott, végig Fiona tudatán belül maradunk, annak intellektuális, kifinomult, rutinosan és megbízhatóan funkcionáló szűrőjén keresztül érzékelve a valóságot. Ily módon az elfojtásokkal terhelt angol felső-középosztály pszichés látképe is a történet, mely számos módon jelöli szereplői társadalmi identitását. Noha McEwan az írónő Zadie Smithnek adott 2005-ös interjúban épp azt ecseteli, mennyire idegesítette fiatal íróként, ha egy regény tele van tűzdelve a szerző és az olvasó közös osztálytudatát megerősíteni hivatott reáliákkal, a tipikus „észak-londoni regény” jelölőivel (Telegraph), A gyermektörvény első oldala gyakorlatilag a házaspár nappalijának aprólékos, osztályjelölőkkel tarkított leírása, a bokharaszőnyegtől a rövidzongorán át a Renoir-kőnyomatig. A konfliktus akkor bontakozik ki e látszólag modellértékű házasságban, amikor Fiona férje három évtizednyi együttélés után azzal áll elő, hogy szeretne még megélni életében egy szenvedélyes szerelmi viszonyt, és ehhez felesége jóváhagyását, tulajdonképpen bírói áldását kéri. Fiona azonban korántsem úgy reagál e kérésre, ahogy a tárgyalóteremben tenné: fenyeget, zsarol, és legfőképpen vérig sértődik — ahogy bárki más tenné, és a remek drámaérzékkel megkomponált dialógusból azonnal világossá válik, hogy ilyen helyzetekben tényleg teljesen mindegy, hogy egyébként kiváló tanár, terapeuta vagy akár life coach az ember. A kiszemelt nőt egyébként Melanie-nak hívják, ami Fionát azonnal a bőrrákra (melanóma) emlékezteti, mélységesen bántja továbbá férje igazságtalansága, hisz a férfi szexuális életük lanyhulását hozza fel első számú érvként a szeretőtartás mellett. Fiona eközben számba veszi, miért is nem fair férje szemrehányása: „Ezek az ajándékok csak egy töredékét alkották annak a boldogító szándéknak, mellyel elhalmozta Jacket, és e töredékeknek csak része volt a szex; Jack mégis felnagyította és éktelen nagy igazságtalanságnak állította be ezt a — valójában újkeletű — hiányt.” (49) Idővel hideg állóháborúvá torzul az otthoni légkör, és Fiona objektíven belátja: „Egy nagy veszekedés kell majd, visszamenőleges hatállyal, számos fejezettel.” (126) Majd, amikor Jack pár nap elteltével mégiscsak hazakullog, az asszony arra is rájön, mit érez valójában félrelépett férje iránt: „Csalódást, hogy csak ennyi ideig bírta.” (128) Az olvadás lassú folyamat, s egy békülékeny éttermi vacsora közben Fiona rezignáltan nyugtázza magában, hogy „Jack öt perce beszélt” (172), keserűen érzékeltetve a kimondatlanságok ordító csöndjének bénító hangulatát ebben a feltehetően nagyon is tipikus felső-középosztálybeli angol házasságban.

Nem feltétlenül könyvkritikába illő, ám annál érdekesebb adalék lehet mindehhez az író saját válásának a brit médiában igencsak túlreprezentált kálváriája, mely a házassági válság és a jogi regiszter közös eleme a regény keletkezéstörténete kapcsán. A sztárszerzőnek számító McEwan válása kifejezetten botrányos keretek között zajlott a 90-es évek végén: felesége elrabolta két tizenéves fiukat, végül a Felsőbíróságra jutott az ügy, a gyermekek az ítélet értelmében az íróhoz kerültek, a végső megállapodás szerint pedig a felesége nem beszélhet nyilvánosan a házasságukról, miközben volt férje számos regényében feldolgozta már a kettejük közt történteket. E kényszerű csend ellen való tiltakozásként az író volt felesége és új partnere egy alkalommal szájpecket viselve jelentek meg a bíróságon. Az ügy ráadásul a mai napig nem zárult le: McEwan exneje A gyermektörvény megjelenése után többszöri bekiabálással zavart meg egy rendezvényt, ahol a szerzővel épp a műről kíséreltek meg beszélgetni, s a nőt végül ki kellett vezetni a teremből. (Daily Mail).

A gyermektörvény központi konfliktusa azonban nem Fiona és férje, hanem a bírónő és egy általa tárgyalt ügy központi szereplője között alakul ki. A fiatal, Jehova tanúja fiú, Adam Henry mindössze tizenhét éves, és vallási okokból visszautasítja leukémiája vérátömlesztéssel való sürgős, életmentő kezelését. Fiona a bírósági protokollt figyelmen kívül hagyva meglátogatja a kórházban, hogy megfelelő döntést hozhasson Adam jogi és etikai értelemben vett jóléte és jólléte felől, s azonnal sajátos kapcsolat alakul ki közöttük, miután közösen eléneklik William Butler Yeats Down by the Salley Gardens című szerelmes versét. A korához képest érett, érzékeny fiú elsősorban azzal hat a bírónőre, hogy egyértelműen művészalkat, akinek a regényben olvasható verseit a kritikusok William Blake, a víziók hatására alkotó, megszállottan vallásos 18–19. századi angol lírikus stílusához hasonlították. Ezért sem értek egyet azzal az állítással, hogy jobb regény született volna, ha a fiú pattanásos, kiállhatatlan kamasz lenne (Spectator), hiszen Adam többek között a nagy átéléssel, ám már csak jogászrendezvényeken zongorázó Fiona művészénjének projekciója is. Miután a bírónő ítélete nyomán mégis kezelni kezdik és felépül, a fiú leveleket, verseket ír neki, azaz lelkesen, leplezetlen csodálattal kezd kötődni Fionához, aki nem válaszol neki, s így Adam végül egészen Newcastle-ig, a nő fiatalkorának kedves helyszínéig követi, ahol Fiona egy zavart pillanatban lágyan megcsókolja, mielőtt ismét elküldené — ahogy egy magyar kritikus fogalmaz: „pillanatnyi szentimentalizmus után visszavonul a racionalitás fellegvárába” (Könyv, egó, entrópia blog). Adam legnagyobb hibája valószínűleg az, hogy „azt hitte, megkaphatja, amit keres egy hatvanadik évében járó nőtől, aki soha életében nem tett kockára semmit, kivéve azt a néhány vakmerő epizódot Newcastle-ban, nagyon, nagyon régen.” (201) Fiona csak hónapokkal később tudja meg, hogy az immár nagykorú Adam visszaesett, ismét visszautasította a kezelést és meghalt. Fiona ettől az érzelmi sokktól válik képessé ismét nyitni férje felé, és sírva osztja meg értetlenkedő, féltékeny párjával a fiú történetét: „Ó, Jack, hiszen csak egy gyerek volt! Egy fiú. Egy gyönyörű fiú!” (202) A házassági válság ábrázolása kapcsán egyébként egy kritikus érdekes módon James Joyce hatásáról is beszél, akinek A holtak című novellájában az elhidegült feleség elmeséli férjének egy fiatal fiú halálának szomorú történetét, a férfi pedig megromlott házasságuk ellenére is együttérzéssel, kedvességgel reagál a hallottakra (Spectator).

A jól felépített regényt talán leginkább Adam Henry, azaz rajta keresztül Jehova tanúinak ábrázolása miatt érte eddig kritika: McEwan köztudottan ateista (egy különösen szarkasztikus kritikusa szavaival: „több időt töltött a Booker-listán, mint templomban” — Washington Post), s A gyermektörvényben valóban túl messzire megy a vallás mint puszta antropológiai szükséglet és végzetes emberi lelki gyengeség kipellengérezésében. Tudható, hogy McEwan azért is ítéli meg olyan szigorúan az intézményes vallást, mert egy líbiai katonai bázison nevelkedett, és hamar érdekelni kezdte az iszlám, amikor pedig Salman Rushdie íróra fatwát mondtak ki, a saját házába fogadta be (New York Times). Senki ne várja tehát, hogy a regény lapjairól érdemben bármit megtud majd Jehova tanúinak hitéről, ez a vallási közösség ugyanis csupán allegóriaként szolgál a korlátozó hiedelmek veszélyeinek szemléltetésére, melynek a jogrendszer már-már túl tökéletes ellenpontjaként jelenik meg. Szerencsére azonban Fiona karaktere nyomán ennél többre is képes a szöveg, kétszer is szerepel például a regényben az a mondat, mely szerint „Egyetlen gyermek sem sziget” (204), s ez utalás a reneszánsz angol költő, John Donne szavaira, aki szerint senki sem különálló sziget, legyen szó akár jogi vagy vallási különbségekről. Ahogy Zelei Dávid is rámutat: „A McEwan által vizsgált esetek konfliktusait megfelelő, haladásba vetett vakhittel nevezhetnénk akár a felvilágosodás előtti és utáni világ összecsapásának is, csakhogy a regény végkifejlete és Fiona hideg professzionalizmusának kudarca pont ettől a túlzó, leegyszerűsítő kultúrfölénytől óv.” (Élet és Irodalom, 2016/16) A legtágabb értelemben a kortárs biopolitikai elméletek felől olvasható a regény, pl. az eredetileg jogász Giorgio Agamben Homo Sacer című művének puszta életfogalma nyomán, mely a jogon belüliség és kívüliség, illetve a pusztán biológiai lét [zoe] és az értelmes emberi élet [bios] határvonalainak égetően aktuális kérdéseit teszi fel.

Hermione Lee irodalomtudós szerint McEwan valamennyi műve az ártatlanság elvesztésének magándrámájaként olvasható, melyek a kétszínűség és az önáltatás nagyszabásúbb történelmének színpadán játszódnak (Telegraph), s ez alapján úgy tűnik, Fiona otthoni és munkahelyi zavartalanságának, ártatlanságának ára a fiú halála, aki nem viseli el a „rend” élethazugságának uralmát. Számomra mégis Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel című novelláját idézi fel legerősebben a regény, hisz Adam minden értelemben Fiona Saját-Másikja: fiatal, férfi, hívő, idealista és az önveszélyességig szenvedélyes, azaz mindent megtestesít, amit az asszony a hivatásáért a jog, a társadalmi haladás oltárán feláldozott. Ő minden, ami elment Fiona mellett, és ami mellett ő ment el. Adam a gyermek, akit soha nem szült meg, ő a hit, amije soha nem volt, ő a művész, amivé soha nem vált, és mindenekfelett ő jelképezi a halál oly sokszor minden morális tartalmat nélkülöző értelmetlenségét, ami ellen a bírónő egész életében a ráció, a retorika és a humánum eszközeivel harcolt. Noha nem Fiona, hanem a férje vágyott még egy utolsó szenvedélyes fellángolásra, az önmagából kilépés és hazatalálás epifániáját mégis Fiona éli meg.

Megjelent a Műút 2016058-as számában