köze, s ez volt borzasztó, az összefagyott nógrádi buszról
leszállva a lékai jános hajózási szakközépiskola
kollégiumába, hát — hátrálva — igyekvő
diáknak a törökőr vendéglő kiskockás abrosza
jelenthetett volna könnyed kitérőt, a kifakult bárzongorista
lehetett volna nagyapányi haver, az elklimpírozott
sanzonok összekotorhattak volna morzsákat
a történetéből, de nem. az öregnek is
kikértem a sört és a vodkát (mintha tizenöt évesen magától
értetődött volna), lenyomta, s mintha lenne közünk
komédiázni, mintha a „tanulj meg fiacskám…”-nak köze
lehetett volna bármihez is. az iskola
egyik fele punk volt, a másik skinhead, odahaza, a ’80-as évek
végén hírből se jött szóba rasszizmus (rasszizmusként), a többiekhez
tagozódás vezérfonala maradt a külsőségeiben is elég gyöngén
megragadott punk: a szagom két nap fürdés nélkül
zavart, így az egész kimerült egy csíkos nadrágban,
egy villanyszerelő bakancsban, pincezajos koncertkazetták
rojtosra üvöltésében s a halántékig borotvált dühben.
másfél év után láttam be, hogy hajózás (kaland) ide vagy oda, hiányzik
anyám, hogy itt semminek semmihez
nincs köze. nem beláttam, gyűlt a hiány, nőtt
a helytelenség érzése, s a kezdeti szándék melletti megmaradás
módjainak keresése helyett
egyre sűrűbben kezdett foglalkoztatni, hogy bármikor (de tényleges
léptenként hogyan?) hazamehetek.
otthon, a gimnáziumban sok-sok minden vonzásba
ugrott, csak már pont épp nem
„én”, viszont nagyokat nyílva olvastam, hogy e lehetetlen
visszatérést koronként kik, s hányféleképp leírták.
Megjelent a Műút 2016058-as számában