Üres kezembe rózsát képzelek,
különb így voltam a szerelemben,
és végül mind eltüntetek
vad pózok mögé, bár szerettetek engem.
A nyár a bőrömig hamusodik,
már térdencsúszva sem lehet
visszamenni a kamaszkorig
értetek.
A kerthelyiség lampionos mennyország,
vakító mosoly az abrosz,
G., nyakadban korall-lánc,
s dúdolsz a szaxofonhoz,
tálcán szóda és olcsó bor,
asztalnál nők, vídám barátok,
s hozzád sehogyse illett kapor-
illatú kölnid, s szemedhez láncod.
S G., a másik, veled, jaj, untig,
beszéltem az irodalomról mindíg,
szikrázó rögtönzések, gyors okok,
bizonygattam fennhéjázó reménytelenségben,
hogy a legjobb költő én vagyok!
S szalámit hoztál zsömlében
anyádtól reggelenként s nagyot
harapva átcsavarogtuk a napot.
Csikasz csavargások után, télen,
— akkor hagytam ott az egyetemet —
önemésztő kétségbeesésben
találkoztam L., veled,
vergődtem másnak szánt kelepcében,
nem volt nálam menthetetlenebb.
S utóljára te, ki az első
voltál, kamaszt-oldó asszony,
komor szentekkel feleselő
szívem enyhül, hogy feloldozzon,
mert álmaiért beöltözött állig
szenvedésbe e szerelem,
pojáca hímek közül kiválik
szenvedélyed tündökletesen.
Üres kezembe rózsát képzelek,
üdvözlöm tűnő ifjúságom,
ellép bujtató levelek
hátán, foszforeszkáló lábnyom;
sírásba megszakadni nem bírt
szívem, keresve otthonát,
csontomig hamvaszt el a hit,
s az álom síetve megáld.
Csukás István: Vers az eltünt szeretőkért
Cs. I.: Összegyűjtött versek, Kossuth, 1996, 48–49.