friss műút

-ról, -ről

András László

András László

(1966, Budapest) író. 2010-ben jelent meg az Egy medvekutató feljegyzései című regénye, 2016-ban Világos indul című verseskönyve.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Medvészet

András László: A tél örömei

2017. január 17.

Megcsúszok a letaposott havon, hadonászok, próbálom visszanyerni az egyensúlyomat. Egy kigömbölyödött rigó oldalt tartott fejjel figyeli a mozdulataimat. Épp most dönti el, hogy fenyegetést jelentek-e számára. Nem tűnök veszélyesnek, mert lassú vagyok, és a távolság megnyugtató. Stabilizálom magam, megállok. Nézzük egymást. — Nem akarlak bántani — mondom neki, de számára ez érthetően nem jelent garanciát. A garancia az, hogy ha akarnám, sem tudnám megfogni. Hogy nem tudom bántani. Ebben azért nem lehet teljesen biztos. Magában kell bíznia. Figyel.

Domesztikált vagyok. Nem vadászok, gyűjtögetek. Nem, vagy csak ritkán eszem vadat, vadmadarat, azt is gyűjtögetve — más vadássza le nekem. Jobbára házipatást, háziszárnyast eszem. Egy csirkére sokkal veszélyesebb vagyok, mint egy rigóra. Még egy disznóra is. Igaz, azt csoportosan követem el.

De egy rigó nem biztos, hogy meg tud különböztetni engem például egy katolikus szalonkavadásztól. Aki viszont nem biztos, hogy meg tud különböztetni egy rigót egy szalonkától. Nem beszélve arról, hogy ha valaki puskát vesz, az lőni fog vele. És mi, akiknél nincs puska, soha nem lehetünk biztosak abban, hogy az, akinél a puska van, hogyan dönt.

Ha leesne még vagy másfél méter hó, ha elzárná a települést a külvilágtól, ha nem nyitnának ki a boltok, elfogynának az itthoni készletek, és élelmet kellene szereznem, akkor vajon üzletet fosztogatnék vagy madarakat ölnék? Be kell látnom, nem igazi dilemma: a fosztogatáshoz jobban értek. Nem beszélve arról, hogy a madárölés, illetve a fosztogatás által megszerezhető táplálék mennyisége is az utóbbi felé hajlítja a döntést.

Elindulok. El kell haladnom a rigó mellett, hogy a terasz kiugrója alatti farakáshoz jussak. A madár látszólag már nem figyel rám, még egy lépés és megérinthetem. Lépek egyet, ösztönösen kinyújtom a rigó felé a kezem. Akkor rebben fel, akkor csúszok meg újra, és hasalok el a párcentis hóban. Arcomon érzem a hűvösséget.

Hozzászólások, visszajelzések

Hozzászólás küldője: Mikata
Ideje: 2017-01-17, 10:34

Szép és okos , mint mostanában annyiszor….

Hozzászólás küldője: samsa
Ideje: 2017-01-18, 10:49

a történet onnan indul, ahová érkezik, szép keretet kapott. a cím mintha túlságosan egyszerű lenne. vagy irónia lakozik benne?

András László

Hozzászólás küldője: András László
Ideje: 2017-01-19, 09:39

samsa: Nevezzük – az egyszerűség kedvéért – iróniának 🙂

Hozzászólás küldője: samsa
Ideje: 2017-01-24, 14:25

valójában csak szemléletmódbeli eltérésről lehet szó. néhány betegség és gyász után én is máshogyan értékelem majd a környezetem. és a vadászat problémáját.
elnézést kérek, ha megsértettem.

András László

Hozzászólás küldője: András László
Ideje: 2017-02-15, 11:02

Semmi gond! És a vadászattal sincsen önmagában – lásd Fekete István, Széchenyi Zsigmond, Kittenberger Kálmán és írásaik…

Hozzászólás küldője: Zsófi
Ideje: 2017-02-17, 14:00

Mennyire kényelmes az olvasói aspektus szabadsága. A gyűjtögető, fosztogató nőé pláne. És van női fegyveres erő is, de az most innen nézve lényegtelen. Ezek a rebbenékeny rigók. Ezek a hasraesések. Megnyugtató valahol, hogy a szomszéd tehene is megdöglik, igen, az. Köszönöm ezt az írást is. Most épp velük élek túl. Meg át. Meg oda, meg vissza.

Szólj hozzá!