A filozófus világsztár furcsa jelenség. Megszoktuk, hogy a filozófusok évszázadok távolából, vagy poros tantermek és dolgozószobák homályából pislognak ránk. Tévéműsorokban szerepelni, botrányhősnek lenni, popkulturális ikonná válni — mindez nemigen jellemző az átlagos filozófusra; ha mégis, az emberben önkéntelenül gyanú ébred: csakugyan komoly filozófusról van szó? Slavoj Žižek azon kevesek közé tartozik, akik ma joggal tarthatnak igényt a filozófus világsztár címre, és valóban, a szlovén Szókratész világsikereket arató könyveit olvasva — melyekből összesen kilencet adott ki az elmúlt két évben —, miközben kapkodjuk a fejünket a Lacan-idézetek, filmes utalások, Hegel-elemzések és macedónokról szóló szlovén disznó viccek között, sokunkban felmerül a kérdés: rejlik-e valódi tartalom a már-már bénító erejű Žižek-jelenség mögött? Találhatunk ezekben a könyvekben értékelhető — ne adj’ Isten: jelentős — filozófiai gondolatokat?
A magam részéről úgy gondolom, hogy Žižek elragadóan provokatív és csábosan profán stílusa mögött — amely részint marketingfogás, részint sajátos gondolkodói módszer — komoly és érdekfeszítő filozófiai megfontolások bújnak meg. Ahhoz viszont, hogy ezeket megtaláljuk, érdemes Žižek pamfletirodalmán túl az olyan kimondottan filozófiai témájú műveket is felütnünk, mint a The sublime object of ideology, a The parallax view vagy a 2012-ben megjelent magnum opus, a több mint ezer oldalas Less than nothing. Ebben a rövid elemzésben is erre teszek kísérletet, az egyik legújabb — évi négy-öt könyvnél nehéz lépést tartani — filozófiai témájú könyv, a Less than nothing folytatásának szánt Absolute recoil bemutatásával. De előbb egy kis kontextus: ki is igazából az a Slavoj Žižek?
Žižek a ljubljanai pszichoanalitikus iskola, vagy más néven a szlovén Lacan-iskola tagja. Ez egy nyolcvanas évektől aktív szlovén gondolkodói csoportosulás — talán legismertebb tagja Žižek mellett Alenka Zupančič —, amely elképzeléseit főleg a kortárs francia filozófiára, mindenekelőtt a strukturalista pszichoanalitikus filozófusra, Jacques Lacanra építette. Žižek és Zupančič esetében ez az érdeklődés a német idealizmus, vagyis Kant, Fichte, Schelling és mindenekelőtt Hegel tanulmányozásával egészült ki. Žižek legközvetlenebb szellemi szomszédságában találjuk továbbá a kortárs francia marxizmus képviselőit, különösen Alain Badiout és valamivel távolabb Jacques Rancière-t.
Žižek filozófiája a mai napig nagyjából ezekből az összetevőkből épül fel: Lacan+Hegel+Marx. Ők a szlovén filozófus legkedveltebb hivatkozásai, de ez a filozófiai háttér más módon is meghatározza gondolkodását. Ahogy e szerzők számára, úgy a filozófia Žižek számára sem pusztán értelmi belátások megragadására szolgál; nem egyszerű intellektuális tornamutatvány, hanem épp ellenkezőleg: filozófiai gondolatainknak nagyon komoly gyakorlati jelentősége van. A filozófia nemcsak arra való, hogy leírja, de arra is, hogy átformálja a valóságot.
Erre rendkívül nagy szükségünk is van, hiszen — ahogy a Living in the end times című könyvében kifejti — az emberiség napjainkban minden eddiginél komolyabb kihívásokkal néz szembe. A klímaváltozás, a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, a gyorsuló technológiai — főként biotechnológiai — fejlődés soha nem látott veszélyt jelentenek számunkra. Ezeken csak akkor kerekedhetünk felül, ha a megfelelő közösségi fellépés mellett — vagy talán annak előfeltételeként — sikerül kidolgozunk egy megfelelő filozófiai keretrendszert, amelynek révén megérthetjük a minket fenyegető globális veszélyek természetét; világossá válhat, miként gyökereznek azok a modern társadalom gazdasági és ideológiai szerkezetében, és hogyan lehetünk képesek legyőzni őket.
Az a látszólag teljes mértékben spekulatív gondolati hullámvasút, amelyet Žižek az Absolute recoilban bemutat, ugyanezt a célt szolgálja. Minden Hegelről, a szubjektivitás természetéről, a Lacan-féle pszichoanalízisről szóló fejtegetés mögött ez a praktikus, a társadalmi valóság megváltoztatására törekvő filozófiai program húzódik meg. Ennek a programnak a kulcsfogalma — a szerző gondolkodói fejlődésének jelen fázisában — a dialektikus materializmus. Ez a marxista hagyomány egy régi fogalma, melyet azonban Žižek egészen újszerű módon használ fel; számára sem a „materializmus”, sem a „dialektika” nem azt jelenti, mint amire számítanánk.
A „materializmus” a kortárs analitikus filozófiában általában valamiféle naturalizmust jelent, egy olyan elméletet a világ és a megismerés természetéről, amely szerint minden, ami van, természeti, vagyis a természettudományok eszközeivel leírható és megérthető. A kontinentális filozófiában a „materializmus” vagy „új materializmus” azokat az elmúlt néhány évtizedben kibontakozó filozófiai iskolákat jelöli, amelyek szembe mennek az olyan elképzelésekkel, amelyek középpontba állítják a szimbolikus, diszkurzív és nyelvi struktúrákat, mint például Derrida filozófiája és a korai Foucault.
Žižek az Absolute recoilban amellett érvel, hogy a fent említett filozófiai program kivitelezésére mindkét megközelítés alkalmatlan. Mind a naturalista materialisták — akiket nem annyira a kortárs analitikus filozófusokkal, mint inkább az úgynevezett „új ateizmus” népszerű szerzőivel (Richard Dawkins, Sam Harris, Christopher Hitchens) azonosít —, mind a kontinentális oldal materialistái — Deleuze, a kései Foucault és Althusser követői — arra törekednek, akárcsak Žižek, hogy plauzibilis filozófiai keretrendszereket hozzanak létre, melyek egyúttal a valóság megváltoztatásának, a társadalom újrarendezésének alapjául is szolgálhatnak. (Ez a társadalmi-politikai beállítottság valóban leginkább az új ateistákra igaz, semmint az analitikus naturalista metafizikusokra, Žižek választása talán ezért is esett rájuk.) Csakhogy minden jó szándékuk ellenére mindkét tábor súlyosan melléfog.
Fő problémájuk, hogy a valóságot és benne minket, embereket merev fogalmi keretrendszerek Prokrusztész-ágyába igyekeznek beleszuszakolni. Olyan kulcsfogalmakat keresnek, amelyekben le tudják horgonyozni világmagyarázataikat, és mintegy végérvényesen ki tudják jelölni az emberi cselekvés és a helyes társadalomszervezés lehetőségeit. Csakhogy — így Žižek — a valóság lépten-nyomon olyan jelenségekkel áll elő, amelyek ellenállnak a fogalmi megragadásnak, amelyek megtörik és folytonosan átformálják nemcsak az uralkodó fogalmi rendeket, hanem egyúttal a létezés kategóriáit is. A figyelmünket épp ezért nem annyira végérvényes filozófiai kategóriák kijelölésére, hanem e dinamizmusoknak, létrejövéseknek, megtöréseknek és átalakulásoknak a természetére kellene összpontosítanunk.
Žižek számára az a szerző, aki ezeket a dinamizmusokat leginkább képes volt megragadni, aki nem végső, merev kategóriák, hanem a létrejövés és megszűnés folytonos mozgása segítségével tudta értelmezni a valóságot, nem más, mint Hegel; az általa alkalmazott módszer neve pedig a dialektika. Mit jelent Žižeknél a dialektika? A bevett, tankönyvi értelmezés szerint Hegel filozófiai rendszere nagyjából a következőképpen fest: adott mindenekelőtt a kezdetben immateriális vagy ideális Fogalom vagy Szellem, melyet azonban belső ellentmondások feszítenek. Ezek hatására a Fogalom elidegenedik önmagától, majd felismeri az önmaga és saját elidegenedett formája között fennálló alapvető egységet, meghaladja az önelidegenedés alapjául szolgáló belső ellentmondást, és egy magasabb szintetikus egységben ismét azonossá válik önmagával.
Ez a folyamat nem tökéletes, az újonnan létrejött szintézist szintén ellentmondások feszítik, és a dialektikus folyamat tovább gördül — ennek az eredménye nagyjából minden: a logikai fogalmak létrejötte, a természet, az elme, a társadalom és a történelem mind nem egyéb, mint a Fogalom dialektikus mozgásának megnyilvánulásai. A folyamat végén (amely vagy valóban bekövetkezik, vagy pusztán hipotetikus) persze a Fogalom visszatalál önmagához, egy magasabb szinten helyreáll a Fogalom teljes önazonossága — a történelem véget ér. Ez persze nem egy megfigyeléseken nyugvó, a történet- vagy természettudomány területére tartozó elképzelés, hanem egy spekulatív, metafizikai és történetfilozófiai nézet, amely azonban Žižek szerint fontos filozófiai belátások kiindulópontjául szolgálhat számunkra.
Ehhez azonban először is arra van szükség, hogy elvessük ezt a tankönyvi értelmezést, amely szerinte teljesen idegen Hegel valódi szellemiségétől. Žižek számára Hegel nem feltételez semmiféle eredendő metafizikai harmóniát vagy egységet, amelyhez a dialektikus folyamatban visszatalál a Szellem. Ellenkezőleg, a valóság alapszerkezete már mindig is instabil, kaotikus, ellentmondásokkal terhelt, ám épp ezért dinamikus és mozgásban lévő. Nincsenek e zavaros valóságon túli, azt valamilyen módon megregulázó végső alapelvek; nincs olyan tudományos, metafizikai, erkölcsi vagy vallási nézőpont, ahonnan nézve a környező világ ellentmondásai és feszültségei felszámoltatnak.
Mégis, még e végső, transzcendens alapelvek, elméleti sarokkövek hiányában is, még e kaotikus valóságban is létrejöhet a konzisztencia, a rend állapota, értelmezhetők az igazság, az értékek, a helyes és helytelen, igazságos és igazságtalan, szabadság és elnyomás fogalmai. De mégis hogyan? Hogyan lehet például egy társadalom igazságos, ha nem létezik az igazságosságnak semmiféle transzcendens mércéje? Hogyan lehet a technológia ilyen vagy olyan felhasználása helyes, ha e helyességnek nincsenek abszolút vonatkozási pontjai?
Žižek válasza a dialektika. Ezeket az értékeket, azokat a konzisztens társadalmi, történelmi, sőt metafizikai kereteket, amelyek e lehetőségeket biztosítják, dialektikus folyamat hozza létre. Ez azonban nem egy kezdeti konzisztens, harmonikus és értéktelített állapottól indul, amelyhez később visszatér — mint a tankönyvi Hegel szerint —, hanem az értékeket a kaotikus világ teljes mértékben önmagából, immanens módon hozza létre.
Az igazságosság például nem úgy jön létre a világban, hogy bizonyos jelenségek az ellentmondásos világ zűrzavarában meg találnak felelni az igazságosság transzcendens ideájának; ilyen idea egyáltalán nincs. Ehelyett az történik, hogy az igazságos társadalom önmaga létrehozása során bevezeti ezt a fogalmat a valóság rendjébe, megalkotja azokat a feltételeket — társadalmi, de egyúttal erkölcsi és metafizikai feltételeket is —, amelyek az igazságosság földi megnyilvánulásaihoz szükségesek.
Ezt a némiképp absztrakt gondolatmenetet jobban megérthetjük Žižek egyik példáján keresztül: az indiai függetlenségi mozgalom a brit gyarmati uralomra válaszul jött létre, és célja az indiai nép felszabadítása, egy szabad indiai állam létrehozása volt. Persze egységes indiai nép, pláne szabad indiai állam egyáltalán nem létezett a gyarmati uralom előtt; voltak különféle területek, kasztok, etnikumok, de egységes India nem volt. Ahhoz, hogy a függetlenségi mozgalom egyáltalán létezhessen, hogy törekvései értelmet nyerhessenek, létre kellett hozni az egységes India képzetét. Nem csak hasznos fikcióról van szó, hamis, de jól használható propagandaüzenetről. Azzal, hogy a mozgalom célt ért, és valóban létrejött a szabad India, a mozgalom ténylegesen átformálta a múltbeli események jelentőségét; a gyarmati uralom immár nemcsak egyes területek és népcsoportok, hanem az egységes India leigázásának felel meg, a helyi fölkelések nem elszigetelt események, hanem fejezetek az indiai függetlenségért folytatott harcban.
Az egységes és szabad India nem egy korábbi, a gyarmati uralmat megelőző, harmonikus állapothoz való visszatérés által jött létre, hanem úgy, hogy az érte folytatott küzdelem létrehozta saját előfeltételeit. Ha erre nem került volna sor, talán lehetett volna harcolni Pandzsáb vagy Gudzsarát szabadságáért, de Indiáért nem. Ha a függetlenségi mozgalom nem hozza létre az egységes Indiát, nem tud harcolni a függetlenségéért sem. Az indiai szabadság tehát nem előbb létrejött, majd elveszett (a gyarmatosítás alatt), és utána visszaszerezték; ellenkezőleg, éppen azért jöhetett létre egyáltalán, mert már bizonyos értelemben mindig is el volt veszve.
Erre a dinamikára, az értékeknek és jelenségeknek saját nemlétükből, saját elvesztettségükből való létrejöttére utal Žižek könyvének címe, az Absolute recoil, azaz abszolút ellenlökés (Hegel eredetijében: absoluter Gegenstoss) is. Ez a hegeli fogalom Žižek szerint arra a dialektikus folyamatra utal, melynek során valami „önmaga elvesztésén keresztül jön létre”. Számtalan kulturális, történelmi és filozófiai — sőt olykor tudományos — példán keresztül Žižek azt igyekszik megmutatni, hogy ennek a dialektikus dinamikának kell a helyes filozófiai keretrendszer sarokkövét képeznie, nem pedig a rivális materializmusok filozófiai és tudományos fogalmainak.
A kortárs materializmus különféle változatai kétségbeesetten kutatnak valamiféle transzcendens biztosíték, szilárd fogalmi keretrendszer után, amelyek révén egyszer és mindenkorra választ adhatunk arra a kérdésre: mi garantálja, hogy képesek vagyunk létrehozni egy igazságosabb társadalmat, hogy meg tudunk küzdeni a klímaváltozás, a biotechnológia elképesztő kihívásaival? Ezzel szemben a dialektikus megközelítés szerint le kell mondanunk e biztosítékok kereséséről — ehelyett létre kell őket hoznunk.
Minden létező csupán saját létrejövésében és önelvesztésében létezik, és e létezés semelyik jelensége vagy kategóriája sincs lehorgonyozva egy transzcendens referenciapontban. Ez kétségtelenül azt jelenti, hogy elveszítjük a végső morális, politikai vagy metafizikai alapelveket, melyek kijelölnék az emberi létezés kereteit, és bizalommal vagy kétségbeeséssel töltenének el minket a jövőt illetően. Ez a hiány Žižek szerint mégis felszabadító, hiszen a siker lehetőségét teljes mértékben a mi kezünkbe, a dialektikus folyamat alanyaként működő szubjektum kezébe helyezi.