Szolcsányi Ákos: Rendezett visszavonulás

(Seamus Heaney: Élőlánc. Fordította: Ferencz Győző, Gerevich András, Imreh András, Mesterházi Mónika, Szilágyi Mihály. Jelenkor–FISZ, 2016)

„Panasz és megbánás nélkül”
(Alan Moore:
Watchmen) 

A pontos adatok ismerete nélkül is kijelenthető, hogy az olvasóközönség figyelmét világirodalmi jelenségekre irányítani szép és hasznos feladat — nehéz is, amennyiben „a perui József Attila”-féle analógiákat a lehetőségig kerülve a szövegeknek kell megteremteniük saját kontextusukat. A FISZ és a Jelenkor közös vállalkozása, a Horizontok ezt a terepet igyekszik feltárni, a teljesség lehetetlen igénye helyett a szakszerű alaposság jegyében. Ennek megfelelően az itt tárgyalt kötet, Seamus Heaney Élőlánca sem reprezentatív, szintetikus célú válogatás az ír költő életművéből, hanem utolsó kötetének — a Nobel-díj átvételekor mondott beszédével kiegészített — magyar fordítása.

Meglepő koncepció, amennyiben a magyar olvasó számára a külföldi költészet és rövidpróza jobbára válogatott és összes művek, eredeti nyelvükben vagy a fordító személyében közös antológiák formájában jelenik meg. Talán a döntés radikalitását igyekszik ellensúlyozni a szerző arcképét teljes felületén hordozó borító és a már említett beszéd beválogatása; mindenesetre a könyv bibliográfiai adatokkal, a fordítók nevével közli Heaney magyarul megjelent korábbi műveit is, így még kevésbé saját úttörő mivoltát hangsúlyozza. Az említett előzmények fölött a műfordítókról is olvashatunk egy-két mondatot, igencsak korrekt módon — ugyanakkor az egyes versek fordítóit nemcsak a tartalomjegyzék, hanem maga a főszöveg is minden esetben dokumentálja. Ez kicsit zavaró: nem biztos, hogy a versek potenciálisan bensőséges olvasásának jót tesz, ha a zárlat alatt újfent szembesülünk az elidegenítő ténnyel, hogy nem az eredetit olvastuk. (Félreértés ne essék: fontosságukat tekintve a fordítók nevének akár a borítón is helye lenne.) Hasonlóképpen nehezítik az intimitást a rendre középre zárt mottók, ajánlások is, egy nem minden esetben motivált ünnepi jelleggel terhelve az olvasás aktusát.

A tájékozódás már említett nehézségeit kétoldalas jegyzetanyag segít leküzdeni az ír történelem és művelődéstörténet néhány adatát említve. Ez az eljárás némileg önkényesnek tűnik, legalábbis éppoly hasznosnak bizonyulna egy hétköznapibb körülményeket ismertető szinkrón helyismereti, vagy Heaney művészi-személyes kapcsolati hálójából szemezgető leltár (csak a verscímek közül szemezve: Wood Road; A 110-es járat; Papírsárkány Aibhínnak), vagy akár csak a marhakréta szó (Páratlan, 15) vagy a Füvészkönyv (40–48) szókincsének valamelyes ismertetése. Minthogy a Google jó eséllyel ugyanolyan alapos választ ad minden tárgykörre, a szerkesztői választás egyben a történelmi réteg fontosságát is aláhúzza.

Mindazonáltal a komoly, történelmi fókuszú terelgetés fent említett diszkrét mozzanatai az Élőlánc egyik fontos olvasatára hívják fel a figyelmet. „Mi maradt végül Mr Laveryből […] Vagy Louis O’Neillből […]?” — ilyen kérdések után az ünnepi emlékezés elmaradása („nem kerültek / Háborús díszsírba, sem külön parcellába, / Hogy kiképzett, fess és engesztelhetetlen / Egységek sort lőjenek az évfordulón” — A 110-es járat, 60) nem az utókor csak saját magát minősítő illetlenségére hívja fel a figyelmet. A gyász az elhunytak életét hivatott jelentéssel felruházni, elmaradása botrány, megszakítja élők és holtak folytonos láncolatát (lásd még a kötet eredeti, élőkre nem szorítkozó címét: Human Chain).

Ez a pátosz nem csonkítja meg a tematikus hálót: a borítón látható műtermi sötét közepéből ránk néző fehér költő a szövegeken keresztül nem a reprezentatív irodalmi szereplő példáját valósítja meg. A tollvásárlás távlata a következő levélváltás („Az este esedékes búcsunktól / Odáig, amikor / »Kedves,« / Írom nekik, másnap” — A Conway Stewart, 13), ahogy az aforizmagyűjteménybe illő mondatok („a szerelemre / Az is bizonyság, ha ketten kitartón / Nem egymásra, de egy irányba néznek” — Album, 8) is legfeljebb átmeneti nyugvópontok a visszatekintésként is lendületes történetek egy-egy mellékesebb pontján. A kötet egyik legnagyobb erénye talán éppen ez, a nyelv szégyentelen, halálközelben csak annál adekvátabb elevensége, amely egy utolsó ölelésről is így számol be: „Fürdeni támogattam, jobb karomat / Tartva alkarja pókháló-súlya alatt.” (Album, 11)

A hátlapon említett egzisztenciális szolidaritás következménye, hogy a többes szám nem az egyest hitelesíti, ellensúlyozza vagy húzza alá; mind az egyéni, mind a csoportos identitás igéin és nem főnevein vagy jelzőin keresztül nyilvánul meg. A kötet címadó versében vázolt világállapot: „Ahogy a bejátszásban segélyszállítók / Kézről kézre adják a csomagokat, miközben / Katonák tüzeltek a tömeg feje fölött” nem egy konkrét háborút sejtet, így aztán a zárlat sem referenciális tanulságig vezet: „Megszabadulni a tehertől, a fáradság jutalma. / Könnyűség, mely nem tér vissza már. / Vagy visszatér, még egyszer. Utoljára.” (Élőlánc, 22) A vonatkozásaitól független mozdulat látványa teremt folytonosságot, kellő diszkrécióval utalva erőszakra és halálra. A többértelműség a kötet pajzán verseit is földközelben tartja: a Hull a szilva nem az éteri és földi szerelem határait bizonytalanítja el, hanem egy-egy népművészetből is ismert motívum: gyümölcs, tüske, illetve a hangsúlyozottan hátsó kert és ajtó köznapi és szexuális jelentéseit egyaránt hasznosítva épül fel. Ugyanakkor a távlat itt sem a nosztalgikus leltározásé, „A Kerti Lak / Mesebeli / Nyári konyhája” (31) a képzelettel és nem a múlttal rokonítható; az expliciten emlékező vers (Angolnaművek) is a végleges, így éppannyira jelen, mint múlt idejű nyelvi elsajátításra fut ki: „Az útjelzőkön és a palánkokon: / »Lough Neagh Halászati Szövetkezet«, / De nyelvünkön, örökkön-örökké: / »Angolnaművek«.” (36)

Mindazonáltal a kötet ravasz jelenidejűsége a pásztoridill felé is zárt, ahogy a kontemplatív alaphelyzetet a hirtelen vágással következő nagyközeli billenti ki a Füveskönyv alábbi részletében: „Nem mintha a fű / Békében nyugodna. // Ügyei vannak, / Hol odatartja // Arcát a szélbe, / Hol hátat fordít.” (41) A hitelességet, ami Heaney saját álláspontja szerint a költői feladatvállalás célja, nem a jelen lévő anyag hamis mivolta veszélyezteti — inkább az e költészet által érintetlen felületek komoly kiterjedése. A már említett Füveskönyv előbb nyugodt lelkiismerettel zárná a pontos adatokkal kész leltárt: „Telt az életem. Ott voltam / A helyemen, és a hely bennem”, hogy aztán váratlanul érvénytelenítse azt: „Hol lelhető meg újra / Egy máshol-világ, // Térképen, atlaszon túl, / Ahol minden önmagából / És önmagába fűződik, / Mint fészekben a fűszálak?” (47) Az Élőlánc második felében egyre élesebb hiányérzetet hagy a mindvégig kitartott, mértékletes lekerekítettség: a gyónás tényéről és nem tartalmáról tudósít a Sweeney-töredékek, III. A minta (75), a bűnösség csak általános társadalmi változóként merül fel (104), vagy egy kimunkált, absztrakt egyensúly — jóllehet igencsak tetszetős — alkotóelemeként: „Törékeny, mint vízen a fény […] arca eltorzult, / Mint pokolban a seggnyalóké” (Loughanure, III., 67). Röviden: a tematikus háló történésekre, leírásokra szorítkozik, a személyes cselekvés és következményei számba vétele mintha nem lenne annyira fontos: „honvágy nélkül vezetek haza, / Hitetlenül a tájrendezés után” (Loughanure V., 69). Az individuum eredendő jelentéktelenségét amúgy is különösebb zavar nélkül sugallják a kötet bölcselkedőbb hajlamú szakaszai, akár a könyvkötés imperatívusza kapcsán is: „Barna csomagolópapír is megtette / Jobb híján, vagy akár újság. / Bármi, ami védte a tiszta fedelet, / Hogy tudd, te is csak őrzője vagy.” (Remeteénekek, I., 78)

Nem mintha az ehhez hasonló meggondolások ne lennének motiváltak a kötet állandó búcsúhelyzetében — de ez a fajta béke nehezen illik össze a még-ittlét diszkrét és átélhető örömével: „Benyúltál: / Hónaljszag és fanyar füst — / Mintha enyvet kavarnál, // Egész szekrény sávoly és kord / Lódult meg súlyosan, / Megbolydult hínár. Pezsdítő volt // Az áporodottság…” (Hátsók, 17) Az ajtó nyitva volt, a ház sötét című vers (87) bámulatosan tartja az egyensúlyt a kép érzékisége és az ars moriendi nagy feladványa között — de a kötet az erkölcsi, kulturális kényszer szorításának számos ponton ellenvetés nélkül enged („mit szólna ehhez / Dante és Platón?” — Loughanure, II., 66; „— A helytállás — felelte —, ha egy feladat // Mellett eltökélted magad, tarts ki. / Ez, tudtommal, eddig mindig bevált. — / Nyelv-próbált szavak, ujjaddal követed, / Mozgó ajakkal újraolvasod” — Remeteénekek, II., 79) — miközben, ha már az egzisztenciális szolidaritás erőterében mozgunk, nem kevésbé komoly és méltó hagyományra támaszkodhatna a bergmani kérdés sem, hogy mi van azokkal, akik nem tartanak ki. De a zárlathoz közeledve csak a sikeres példákkal szembesülünk: „Én a helytállásban hiszek, / Hogy a könyvek konokul megmaradnak, / Nem tűnnek el. // Lismore, Kells, Armagh kódexei. / A lecani nagy Sárga Könyv, / A szilva-barna, szentként tisztelt »Harcos«, / Cserzett bőrkötések, megedzett tollhegyek.” (Remeteénekek, IX., 83.)

A zárlatbeli élve elragadtatáshoz közeledve megszaporodó igazmondások ugyanakkor az integráció eszközeként megjelenő olvasói rokonítást is leleplezhetik, amennyiben a fenti gesztusok Illés prófétával egy tágabb körben érvényes asszociatív kapcsolatot létesítenek, de a Nagy László-i, József Attila-i „költő nem tévedhet” pózt (vö. a költészet „»bolygót féltő« képességé”-vel [Hitelt adni a költészetnek, 97]) már az olvasói preformáltság helyi gócán át közvetítik. Ugyanakkor ez magán a köteten kevéssé kérhető számon; saját szavai felől Heaney pusztán a medialitás torzító hatásaitól érintetlen költészet igényével lép fel („írja meg ezt az egészet, és ami a tolla alól kikerül, legyen ugyanez” — Hitelt adni a költészetnek, 101), és ennek a meggyőződésnek a következtetéseit vonja le — természetesen kiszolgáltatva a befogadás esetlegességeinek, ugyanakkor mintegy etikailag kötelező távolságra az abszurdum felháborodás nélküli tudomásulvételétől. Lelke rajta.

Megjelent a Műút 2016058-as számában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük