Jékely Zoltán emlékének
Van középút? Minden más: éltet és öl?
Irígylem a Vörös és feketéből
a hirtelen elmúló de Renalnét,
jöhetne így, amibe belehalnék?
Kezem a madarainkon nyugodna,
s valami két szemem felől befogna.
S ehhez is olyan sok kell, oly kevés kell,
hogy azt nem is lehet felfogni ésszel.
Nem próbálok nem gondolni magamra,
mert nincs Emlékezet, mely így kihagyna:
mint teli poharat, épp megemelve,
elengedne, kő felületre ejtve.
Ily-oly érzelmek farsang-évadából
csak az álarc-pár lehet, mely kitáncol.
Csak a pillanat bohócmaskarája
mondhatja, hogy kész holmi meghalásra.
Én ott leszek, épp ami ahová tesz;
ha madaraink meghalnak, kutyánk lesz.
Fél bal lába piros lesz ragtapasszal
— jó, ha az ember mindent megtapasztal!
jó, ha járkál most-se-soha se bárhol,
és úgy ezt-azt megkérdez már, kutyáktól.
De persze nem a madarak-miatta
örvendeztetne, ha szívem kihagyna.
Így csak szót formálhatok rendhagyóan:
rendetlenkedem, lám, szófogadóan.
Ám épp ezért jobb, ha kevésre számít
felőlem, ami látszólag elámít.
Míg szüleimnél laktam, a „szobámat”
nem rendeztem be; volt: fussak-e? várjak?
Sohase hittem, hogy angyali kar lesz.
Azt se, igaz, hogy ilyen zűrzavar lesz.
Azt se, viszont, hogy még így lesz a legjobb,
hogy ami elejt, mindig-egyre megfog,
hogy visszatart, mert akkor még elejthet,
így ír rejtvényébe, mit bárki fejthet.
Tandori Dezső: Most-se-soha
T. D.: A megnyerhető veszteség, Magvető, 1988, 47–48.