I.
Mindannyian kitéptük egyszer a citromlepke
szárnyát, azt várva, verdessen a tenyerünkben.
Aztán csodálkoztunk, hogy mennyire könnyen
morzsolódik össze, alig valamiből lesz semmi,
semmi se, mi meg felnézünk a napba,
hunyorgunk, elvakít, pár percig botladozunk,
és egy hűs ösvényt keresünk hazafelé,
fenyőkatedrálist, mókusok gubbasztanak
vízköpő-pózban, és csonthéjas termés
zuhog a koponyánkra, a fény pedig betör
a tűleveleken át, és csillag alakban lékeli
meg fejünket, átvilágít, áttetszünk,
mint a lepke kitépett szárnya.
II.
Volt idő, hogy megéltem a puszta homokon.
Még nem tudtam, hogy kell vándorolni.
III.
Két sor fenyő védte utunkat, kéken és zordan.
Megjelent a Műút 2016058-as számában