A mocsárban megbújó névtelen falu legfontosabb épülete minden bizonnyal a taverna volt, egy nagyobb ivó, aminek a padlásán szobát is lehetett bérelni. Ide tért be egy este az öreg idegen. Leült a leghomályosabb sarokban álló asztalhoz, ételt és italt kért. A fogadós és a feleség tipikus, sápadt, mocsárbeli emberek voltak, sok gyerekkel megáldva, túl életük delén, egy rozzant fogadót irányítva a mocsár közepén, ami nem volt egy aranybánya. Rosszkedvűen fogadták a kopott köpenyes idegent, aki hosszú botját letámasztotta maga mögé a falhoz, majd némi hümmögés után kifizette a nevetségesen magas árat a szobáért és vacsoráért, amit a fogadós leginkább csak egy mogorva ötletnek szánt, de aztán persze szó nélkül zsebre vágott. Rendben voltak az idegei, általában bűnözőkkel üzletelt, a helyieknek nem volt pénzük.
Az öreg apró, fémből készült kulacsot tett maga mellé, majd amikor kihozták az ételt és italt, mindegyikbe cseppentett belőle egy keveset. A fogadós feltűnően csúnya lánya nem fűzött ehhez semmit, a pultnál bámészkodó anyja is elengedte a dolgot, csak akkor kezdett nyugtalanul figyelni, amikor a vendég tányérjából elért hozzá a sült ínycsiklandozó illata. Ezt sehogy sem értette, hiszen háromnapos, hideg húst adtak némi fonnyadt krumplival. Az öreg elégedetten belekortyolt a korsóba, és nekilátott a vacsorának.
Bárki figyelmét hamar elvonta volna a teremben kialakuló verekedés, egy csempész kötött bele a parasztokba, azok persze nem mertek tenni semmit, lévén fegyvertelenek, és még inkább mivel féltek a csempész bandájától. Egy fiatal fiú orra betört. Az öreg épp a vacsorája végén tartott, amikor a csempész, megtermett, aljas disznó, aznap esti műsorszámaként az ő asztalához lépett, hogy megalázza az idegent, akit eddig még nem alázott meg, mivel először járt a vidéken. Az asztalra csapott, amire a varázsló tányérjából az utolsó, ígéretes falatok kirepültek. A varázsló az a típus volt, aki mindig a legjobb falatokat hagyta utoljára, bármennyi minden történt is vele hosszú élete során, ezt a gyermekkori szokását nem sikerült levetkőznie.
Most már legalább figyelsz rám, vén hülye, röhögött a csempész, amire az öreg csak annyit mondott, Hárlekin, a csempész pedig összeesett, mint egy kupac rongy, csak úgy döngött bele az ivó.
Mindenki riadtan összeugrott erre a látványra. Megölte, kérdezte higgadtan a fogadósné, akinek még a férjénél is nagyobb lélekjelenléte volt. Nem, mondta a varázsló, csak aludni fog nagyjából egy hétig, ezalatt békén marad és legyengül, ha felébred, alig tud majd mozogni, ha kedvük van, agyba-főbe verhetik, gondolom, megérdemli. Boszorkányság, kiáltotta az egyik paraszt, mire az öreg a fejét rázta, dehogyis boszorkányság, ne bosszantsanak fel, varázsló vagyok, maradjunk ennyiben. Szeretném, ha békén hagynának.
Ezzel felment a szobájába, ahonnan nem is mozdult ki három napig, a folyósón is hallani lehetett a horkolását. Igazán jóllakhatott az étellel, három nap múlva pedig hatalmas reggelivel ünnepelte a hosszú alvást. Már nem is tűnt olyan öregnek, úgy nézett ki, mint egy javakorabeli férfi. A kis fémkulacsból persze csöppentett megint a szegényes koszthoz, italhoz is, az pedig ismét rögtön sokkal gusztusosabb lett és ínycsiklandó illattal töltötte meg a konyhát. Mikor végzett, kiment a fogadó nagy tornácára, leült az egyik padra és nézte az esőt. Ezzel elvolt egész álló napon át, közben folyamatosan iszogatta a keze ügyében lévő kancsót.
A fogadós nem értette, hogy lehet, hogy ennyire ízlik neki a helyiek savanyú lőréje. Később egyszer a varázsló megkínálta őt is, miután egy csöppet kapott a lőre a fémes kis kulacsból. A fogadós soha nem ízlelt finomabbat, gazdag fűszeres bor volt, nem is hitte, hogy ilyen jó ital létezhet. Ez a folyadék mindent jobbá tesz, mondta egyszerűen a varázsló. Nem fél, hogy egyszer elfogy, kérdezte értelmes üzletemberként a fogadós. Nem, ez a varázslat lényege, sohasem fog elfogyni. Ettől még persze nem fogjuk árulni, te is most kaptál utoljára. A varázslónak aztán nem lett igaza, mert egyszer még a közös kondérba és az egyik hordóba is csöppentett az egész falunak, de ez már sokkal később történt, bár soha nem szerette meg őket.
Általában így élt náluk, későn kelt, gazdagon megreggelizett, aztán a nap maradékában békésen lerészegedett az örökös esőt nézve a tornácon, végül feltántorgott a szobájába.
Az első napokban a falu kivárt, hiszen tudták, hogy előbb a csempészek fogják rendezni vele a számlát, addig még egy kellemes lincselésnek vagy boszorkányégetésnek sem lehet nekiállni, mindenkinek ki kell várnia a sorát, a bűnözők mérgesek lesznek, ha nem moshatják le a társukon esett gyalázatot vérrel.
A bandavezér és hét embere hamarosan meg is jelent. A varázsló éppen lefeküdni készült, aznap talán többet is ivott, az esőt nézte és azon merengett, vajon sikerül-e felkelni a padról, vagy várjon még vele, amikor a csempészek elébe pattantak kezükben hosszú késeikkel. Te vagy a híres varázsló, mondta fenyegetően a főnök, ő pedig azt mondta, Hárlekinek, mire mind összeestek a padlón. Egy hét múlva felébrednek, nem kell aggódni, legyintett a varázsló, és indult a szobájába.
Másnap érkezett az első próbálkozó. Testes asszony volt, rögtön leborult a varázsló elé a tornácon, mire az elkáromkodta magát. Mióta a faluban élt, rászokott a trágár beszédre, láthatóan örömét lelte benne, és ez most valóban szívből jött. Az asszony rémülten pislogott. Üljön fel, és mondja, intett mogorván a varázsló. Egy gyerek, az ő gyereke eltűnt a mocsárban, valaki gyerekeket rabol évek óta. Hát ez igazán remek, mondta a varázsló, és felment a szobájába. Az asszony sírt mögötte a padlón. Következő nap a varázsló magához intette a fogadósnét a tornácra. Holnapra mindenki jöjjön ide a kívánságaival, szeretné egyszerre letudni az egészet, aztán hagyják őt békén, ezt tudja felajánlani.
Következő nap majdnem az egész falu a fogadóban tolongott, a gazda már ezért is áldotta a furcsa vendéget, mert persze ünnep kerekedett, mindenki ivott is szépen. Sorban járultak a varázsló asztalához, aki mogyorót ropogtatott, előtte tinta és papír. Már nem olyan a memóriám, mint régen, vonta meg a vállát. Hogy milyen régen, azt senki sem firtatta.
Sokan a jószág szaporodását kérték. A varázsló felírta. Számoljon le a rablókkal. Ez vagy az a csempész különösen kegyetlen, sok van a rovásán. A varázsló felírta. Átok járja az északi sziklák barlangjaiban, pedig ott a legjobb legeltetni. A varázsló felírta. A keleti keresztúton lassan emberöltő óta nem merünk járni. A varázsló felírta. Közben intett egy újabb korsó borért, mégis milyen környékre telepedtek, morogta a fogadós lányának, mikor töltött, én nem tudom, én már itt születtem, mondta szegény lány. A kérelmek folytatódtak. Beteg szülők, öregek, csecsemők, meddő nők. Ő az utolsó esély. A varázsló mindet felírta. Csináljunk aranyat sárból. Na takarodjon innen, mielőtt szarrá változtatom. Szeretném, ha tíz évvel fiatalabb lennék, tíz éve gyönyörű voltam, hova lett ez. A varázsló felírta. Így ment egész nap. Végül az öreg iszákos ült le mellé a tornácon, amikor mindenki elment már haza. Sokszor látta, mindig a másik sarokban kuporgott, de nem szólt hozzá, a varázsló őt kedvelte legjobban a falusiak közül. Az öreg most odament, és mintegy mellékesen megkérdezte, nem lehetne, hogy elállítaná az esőt, mondjuk, még mielőtt ő meghal, és ha esetleg még a nap is kisüthetne egy kis időre. Hm, mondta a varázsló.
A következő egy hétben csak szöszmötölt, eszegetett, mogorváskodott szokásához híven, sokat aludt, üldögélt a verandán és persze ivott. A feszültség napról napra nőtt, majdnem felrobbant a falu, a fogadós a fejét csóválta, nem az a baj, hogy megkapja, amit kap, hanem ezek a fogadót is felgyújtják majd, mindet nem fogja elaltatni. A varázsló halványan elmosolyodott, most látott ilyet először a gazda, de csak dührohamot kapott tőle. Persze persze, csak szórakozzon itt az uraság, az a baj az idegenekkel, mindig csak bajt hoznak, soha jót, soha.
Végül felkerekedett, körbejárta a falut és a vidéket. Délután kerekedett fel, már nem volt józan, korántsem, egyszer csak dünnyögve elvette a falhoz támasztott botját, előszedte az összegyűrt papírt, és kért hozzá egy tollat, vagy legalább egy széndarabot, amivel majd kihúzhatja a lista pontjait. A fogadósné szinte hozzávágta.
Este későn érkezett meg. Addigra az egész kocsma tele volt, ünnepi gyertyák égtek, most azért aggódott a gazda, hogy emiatt fog leégni. Sorra jöttek az emberek és a hírek. A varázsló mindent megcsinált, amit megígért. A betegeket meggyógyította, szinte rájuk se nézett, tett egy kézmozdulatot, mormogott röviden, és ennyi. Mire beesteledett, Északról majd Keletről fények villantak és dörrenések hallatszódtak, a sűrűsödő sötétségben jól látszottak messziről előbb a sziklák, majd a keresztút környéke. A várakozók közül két öregember a földre vetette magát, hangosan könyörögve és sírva bevallották bűnüket, az egyik gyerekeket rabolt és egy barlangban tartotta őket, a másik saját testvérét ölte meg a szánalmas örökségükért és temette a keresztúthoz, mint egy haramiát. Sikoltottak valamiféle fájdalomtól, aztán hamarosan el is csendesedtek a fogadó előtt, a parasztoknak nem volt idejük agyonverni őket.
A varázsló megtért a félnapos munkából, és leült a verandára. A fogadósék kisebbik, szép lányának intett, hogy hozza a még vacsora előtti szokásosat, letámasztotta a botját, majd véletlen balra nézett, a tornác másik sarkára. Na igen, mondta, aztán mormogott egy keveset, mire elállt az eső, még csak nem is csöpörgött vagy szemerkélt amúgy apró vízporral, hanem egyszer csak nem volt, megszűnt létezni. Az öreg a sarokban törölgette a szemét, majd kutyamód káromkodni kezdett, de aztán inkább befejezte, hogy ne zavarja a varázslót.
Pedig nem tűnik fáradtnak, mondta a fogadós, aki maga hozta ki a bort. Sőt most fiatalabbnak néz ki megint, hogy az ördög vigye el. A varázsló tényleg negyven év körüli, erős férfinek látszott. A savanyú pofáját, azt jobban szerettem, amikor öreg, mondta a fogadós, az öregeknek mégiscsak jobban áll, ha savanyú a pofájuk, érthető is, minek örülnének már, hacsak nem bolondok. A varázsló megvonta a vállát. A fogadósné addigra hazaküldött mindenkit, hogy soha többé ne zavarják a varázsló urat, az alku megtétetett, aki megszegi, azt mostmár kérdés nélkül egyszerűen semmivé fogja varázsolni a varázsló úr.
Egyszer három hétig gyalogoltam, menekültem, két világ határán, olyan dolgok ellen harcolva, amiket maga el sem tud képzelni. Persze hogy nem vagyok fáradt. Maga sem fárad el, ha magot szór a tyúkok elé, gondolom. Gondoltam, hogy ez lesz, bólogatott a fogadós, egyszer csak jön a mesélés, eddig szépen visszafogta magát, mondhatom, jó színész. Ne aggódjon, nevetett a varázsló, de ha tovább pimaszkodik, kiirtom a falut, aztán feltámasztom magukat élőhalottnak, és úgy hordhatják az ételt, meg válthatják az ágyneműt, legalább akkor tényleg nyugtom lesz. Azzal megitta a maradék bort és elment lefeküdni. A fogadós családja a vállát vonogatta, ezt már tőle tanulták.
Másnap reggel sem tért vissza az eső, sőt szépen kisütött a nap, mintha egy normális tájon élnének, nem a mocsár közepén. Két hatalmas földesúr háborúzott a régi falunkért. Előlük menekültünk ide, ahol nem jár senki, amiről nem tud senki. Csak ezt ne, kérem, intett a varázsló, csak ezt ne. De ez már emberöltőkkel ezelőtt történt, vagy kétszáz éve, mentegetőzött az öreg iszákos. Hát persze hogy akkor, mikor máskor, bólogatott a varázsló. Inkább élvezze a napsütést, nem fog sokáig tartani, hagyjon engem a nyűgjeikkel, nem fog semmi sem történni, azt sem tudja, miről beszél. Vagy napsütés, vagy nyugalom. Gondolom, ülhetne valami fehér márvány városban, mondta most a fogadós, a reggeli pipáját tömve a tornácon. Itt van a sár, ahogy szárad, épp elég fehér, mosolygott a varázsló. Azokban a városokban hamarosan hercegek meg királyok jönnének, hogy ide meg oda menjek, és fárasszam magam teljesen értelmetlenül. Boruljon csak egyik világ a másikra, nélkülem is fog neki menni. Nagy franc maga, de most megint öregebb, szerencsére, már féltem, hogy a végén csecsemővé változik itt nekünk, aztán egy csecsemő parancsolgatna. Ez a baj magukkal, mondta szomorúan a varázsló, nem tudják békén hagyni az embert.
Megjelent a Műút 2016058-as számában