Mit szólsz, ahogy a karcsún tagolt tevelábak
Megkapaszkodnak sárgán lefelé a sárga
Szélfútta homokbuckákon ügetve az egymást
Széttipró történelmek vette völgybe a siváran
Tündöklő sivatagok homokján a messze
Városok kimentett kincseivel megrakodva?
A karavánok! Hevenyészve fölvert sátraik
Fölött az elmúlások nemmúló tanúi
Fehéren boltozódó sziklák az éjszakában.
Feldúlt szemöldök elnagyolt arabeszkje
Őrzi az oázis kételkedve vigasztaló
Páros mély kútjának csillapíthatatlanul
Csillapító csillogását. Az oázis
Rejtett nedvekkel vastagzöld pálmacsoportja
Szabálytalan száj duzzadó gyönyör,
A sivatagi homok nem fog ki rajta.
De hová lettek innen a megváltó csókok? Ez a pusztaság
Megváltva másutt megtalálhatatlanul
Virágzik mesterséges öntöző-
Rendszertől. Mást jelent e tartomány, nem azt,
Amit mutat. Öntözi permeteg mosoly
Valószerűtlen távoli virultát. Nem itt
Fejtheted meg a jelentést. Ez az eredendő
Táj értelmetlenül vár a pusztulásra.
Egy önmaga körül tekeredő
Ormány-kőszálon saskeselyű alakban
A tudós dzsin vijjogva felröhög.
De a Megmásító könnyű lába nyomát sem a
Folyton vonuló karaván, sem a forró
Sivatagi szél nem fogja betemetni.
Vas István: Önarckép
V. I.: Összegíűjtött versek III., Holnap, 2005, 147–148.