Stories have been used to dispossess and to malign.
But stories can also be used to empower, and to humanize.
Persze minden olvasmányom egy feléd irányuló bizonyítási vágyból fakad. Persze, mert intellektuálisan megerőszakoltak tizenöt éves koromban és azóta csak kapkodok, Nietzsche, Hegel, Heidegger. Hogyne, tudom, hogy először a nagy németeket kell olvasni, utána a nagy franciákat. És közben persze mindvégig nagy szépirodalmat. Az, hogy visszautasítalak, valójában csak annak lehet a jele, hogy tetszel, csak kéretem magam. Az, hogy kritizálom, ahogyan beszélsz, a kisebbségi komplexusomból fakad, meg a PC-népbetegségből, amiből sürgősen ki kell gyógyulnom. Az, hogy felemelem a hangom, azt jelenti, hogy nem tudom kontrollálni az érzelmeimet. Az, hogy nem értek veled egyet, azt jelenti, hogy a saját nézőpontom teljességgel elvakít (nem baj, ha képzavar). Az már végképp egyértelmű, hogy neked igazítom meg a hajam és miattad olvasok feltűnően a BKV-n, hogy vedd már végre észre, milyen okos vagyok. Az, hogy nem szeretnék veled találkozni, csakis azt jelentheti, hogy menekülök valami elől, leginkább saját magammal nem tudok szembenézni. És persze azzal, hogy nem érzem találónak a diagnózist, végleg hazudok magamnak.
Délután félkézzel mesekönyvet írok és azon mosolygok, hogy valószínűleg épp a mások által felállított hamis diagnózisok vezetnek szabad firkáláshoz, miközben végre kirajzolódik, hogy mit szeretnék. Hogy mit nem, az már elég egyértelmű. Általában akkor látom leblokkolni az embereket, amikor azt kérem tőlük, hogy meséljenek bármit. Hogy rajzoljanak akármit a papírra vagy képzeljenek el akármit, ami tíz vagy száz vagy ezer év múlva lesz. Nem kell, hogy értelme legyen. Elengedni az ironikus, távolságtartó hangot, ahhoz is kell egy kis belső szabadság. Amikor mások leírtak, akkor végre elkezdhetem leírni magam.
A mai ételosztásról fogok írni, minden felemelő és kínos helyzetével együtt, az elfogadásról, a sorról, a méltóságról, a mindegyről. A tegnapi négyeshatosról, a rúgásokról, az anyázásról, a félelemről, a lábralépésről, a szúrós szagról. A holnapi óráról, a karácsonyi állatmesékről, amiket bekészítettem, a zsírkrétákról és a nagymamám régi fémhegyezőjével csáléra hegyezett ceruzákról, amiket használni fogunk, le fogunk majd blokkolni a rajzolásban, hogy esetlenül tovább lendüljünk benne. Az egész heti Aleppóról és a karácsonyról (a kettő nagyjából ugyanannyiszor ugrik fel a threaden), arról, hogy két ennyire különböző három szótagú szó hogyan íródik végleg egymásra, hogy a tehetetlenségben lefagytak az izmok, és az egyetlen közlekedni képes dolog a bankszámlák közötti láthatatlan és követhetetlen pénz. Már délután négykor látni az éjszakai kivilágítás fényeinek pirosezüstarany hídját a Dunán. Sétálok egyet, mindenem fázik, de legalább megmozdulok.