Már majdnem a körút és a Rákóczi út sarkánál járt, de a papírbolt nem volt sehol, pedig ott kellett volna lennie, határozottan emlékezett rá, hogy amikor a bőrkereskedésben megvette a kulcstartót, akkor utána a papírboltba is benézett, úgyhogy lehet, hogy most csak nem vette észre, és már elment mellette, de nem gond, az Astoriánál majd leparkol, és visszajön gyalog, gondolta, mert a papírboltnak egész biztosan ott kell lennie valahol a tűzoltók utcájánál, és mellette egy ékszerüzlet is van, amelynek a kirakatában egy kobaltkék nyakéket látott januárban, és ennek a nyakéknek éppen olyan színe volt, mint Celia szemének, úgyhogy az is lehet, hogy csak emiatt a kobaltkék nyakék miatt akarta éppen itt, éppen ebben a papírboltban megvenni a füzetet, és ha sikerül az Astoriánál leparkolnia, akkor azt is megnézi majd, hogy ez a nyakék megvan-e még, gondolta, utána pedig megkeresi azt a kávézót a tűzoltók utcájában, amelynek az ablakában a múltkor egy hurkabajszú, zergebőr zakós pasast látott, aki valami émelyítő zenét játszott a vendégeknek, nem zongorán vagy hegedűn, hanem egy hófehér hárfán, és közben a felsőteste előre és hátra billegett a muzsika ritmusára, és akkor beugrott neki, hogy hiszen ezt a szivart látta ebéd után a török gyorsétterem előtt, igen, ez a hurkabajszú hárfás volt az, aki a Mercedesből kiszállt, és a szélvédő mögé kirakta a mozgássérült-igazolványt, gondolta, miközben átgurult az útkereszteződésen, és akkor már látta, hogy a Hotel Astoria előtt sincs parkolóhely, de nem baj, majd a McDonald’s után befordul az első utcába, és ott talán le tud parkolni, gondolta, amikor viszont néhány perc múlva elhagyta aMcDonald’sot, és befordult az első mellékutcába, akkor rögtön meg is bánta, hogy ekkora hülyeséget csinált, mert megint dugóba került, hiszen mások is úgy gondolkoztak, ahogy ő, és azt képzelték, hogy ebben a mellékutcában majd leparkolhatnak, de tévedtek, mert itt se volt hely, ráadásul a kocsisor megint csak araszolva haladt,úgyhogy amikor nagy nehezen a sarokig ért, akkor megint jobbra fordult, és most behajtott a Magyar utcába, ahol a helyzet ugyanez volt, és mivel ez egy egyirányú utca, így esélye sem volt arra, hogy esetleg visszaforduljon, persze nem is nagyon lett volna hova visszafordulnia, mert a többi mellékutcában ugyanez volt a helyzet, mondta, és akkor dühében többször egymás után ráütött a volánra, mert most tényleg úgy érezte, hogy nincs tovább, és hogy itt ér véget ez a történet, vagy éppen ellenkezőleg, ennek már soha nem lesz vége, gondolta, és megint felböfögte az ebédet, de már nem volt vize, hogy igyon egy kortyot, és azután megindultak az autók, de csak néhány métert haladtak, neki pedig az járt a fejében, hogy mekkora szívás lenne, ha végül itt ragadna a belvárosban, és nem jutna ki Szentendrére, habár ha kocsival nem sikerül, akkor HÉV-vel is kimehetne, gondolta, persze előbb akkor is le kellene parkolnia valahol, a Magyar utcában viszont egyelőre nem mozdult a sor, és nagyon úgy tűnt, hogy ez már így marad egy ideig, márpedig ha beszorul ide, és ha másnapig itt reked, akkor tényleg bajban lesz, gondolta, mert a nemzeti ünnep alkalmából a tüntetők várhatóan újra megütköznek a rohamrendőrökkel, és nem vitás, hogy a legszívesebben ezek is felzabálnák egymást, mint ahogy az albánok és a szerbek, mert ki tudja, hogy a szerbek mivel töltötték a húskonzervet, és hogy az albánok mit daráltak a húsos burek töltelékébe, gondolta, és a forgalom pedig végképp megrekedni látszott, úgyhogy itt ér véget az útja,ebben a székrekedéses Magyar utcában, gondolta, balról egy férfi jött szemben a járdán, nagydarab, elhízott pasas volt, az arcán minden lépésre megremegett a vastag hús, mint a kocsonya — és most valamiért eszébe jutott a vita, amelyet Dali éttermében hallott, még január elején, amikor a mozaikképpel kapcsolatos részleteket kellett megbeszélniük, és amíg Dalibort várta az étteremben, egyszer csak megütötte a fülét ez a vita,amelyet a szomszéd asztalnál folytatott három pasas, és amely arról szólt, hogy kinek a nemzeti étele a csevap, a szerbeké, a horvátoké vagy a bosnyákoké, persze mind a három alak előtt egy-egy tál csevap gőzölgött, kockára vágott vöröshagymán sorakoztak egymás mellett a húsrudacskák, mint a lövedékek, és miközben ajvárba mártogatták és tömték magukba a kaját, az egyikük, egy csontos arcú, szikár pasas azt hangoztatta, hogy a csevap szerb nemzeti étel, mindig az volt, és örökre az is marad; a másik, egy kerek arcú, izzadékony szivar, akinek a haja hollófeketén fénylett, valamivel csendesebben, de ugyanilyen határozottan állította, hogy nem, nem, a csevap nem szerb találmány, ugyanis a szerbek a bosnyákoktól vették át, és annyit újítottak csak rajta, hogy disznóhúst kevertek hozzá; ez egy baromság, harsogta a csontos arcú, és mivel a hangerő volt a legfőbb érve, még hangosabban bizonygatta, hogy a csevap szerb étel, a bosnyákok lopták el a szerbektől, de el is baszták, tette hozzá, mert kihagyták belőle a disznóhúst; a hollófekete hajú erre csak annyit válaszolt, a bosnyákok nemcsak disznóhúst, hanem eredetileg bárányhúst se kevernek a csevapba, csak marhát; na ez az, vetette közbe a csontos arcú izgatottan, hát éppen ezt mondja ő is, hogy a bosnyákok mekkora idióták; mire a hollóhajú, továbbra is higgadtan, azzal folytatta, hogy nem az a kérdés, hogy kik az idióták, hanem hogy melyik volt előbb, a bosnyák vagy a szerb csevap, és az igazság az, hogy a bosnyák volt előbb, de ez nem azt jelenti, hogy a csevapot a bosnyákok találták ki, mert ők meg a törököktől vették át, úgyhogy a csevap tulajdonképpen a törököktől ered, és a törököktől a bosnyákokon keresztül jutott el a szerbekhez, akik disznót és bárányt is kevertek a marhahúshoz, mondta, és az igazság az, hogy neki is a szerb csevap ízlik a legjobban, éppen azért, mert háromféle darált húsból készül; ekkor megszólalt a harmadik is, egy sebhelyes arcú, barátságtalan pofa,aki eddig nem vett részt a beszélgetésben, csak csendben tömte magába a húsrudacskákat, most viszont kijelentette, hogy neki is a szerb csevap a legjobb, a vajdasági meg a legrosszabb, mivelhogy a vajdaságiak kihagyják a bárányt meg a marhát, és csak disznóhúsból készítik a csevapot,és ez nem is csevap, hanem fasírt; a csontos arcú erre azzal vágott vissza, hogy neki a fasírttal nincsen semmi baja, a bosnyák csevap viszont annál szarabb, mert a bosnyákok mindig mindent elkúrnak, mondta, és kezdte megint beleélni magát a témába, de a hollóhajú ekkor közbevetette,hogy baromság az egész, a bosnyákok is szerbek, mire a csontos arcú úgy tett, mintha meg se hallotta volna, és csak fújta tovább, hogy neki éppenséggel a disznóból készült csevap a legjobb, mert a marhahús olyan, mint a rágógumi, a bárányhúsnak meg kimondottan birkaszarszaga van; a hollóhajú türelmesen megvárta, hogy a csontos arcú befejezze, majd a legnagyobb nyugalom malazt felelte, hogy ez persze ízlés dolga, és nem érdemes vitatkozni rajta, hogy kinek mi tetszik jobban, mint ahogy azon se, hogy a csevap kitől ered,mert a csevapot a törökök hozták a Balkánra, és mivel a törökök nem esznek disznóhúst, ezért a csevap eredetileg marhahúsból készül, magyarázta higgadtan, és nem lehetett eldönteni, hogy azért csinálja-e mindezt, hogy csillapítsa a kedélyeket, vagy éppen ellenkezőleg, azért beszél így, hogy a csontos arcút minél inkább felingerelje, mindenesetre még egyszer hangsúlyozta, hogy kár ezen vitatkozni, mert tulajdonképpen mindegyik csevap jó, akár marhahúsból, akár bárányból, akár disznóból készül, teljesen mindegy; a nagy büdös lófasz mindegy, vágott vissza a csontos arcú, a csevap szerb étel, és az is marad, akármit mondanak a péder amerikaiak, mert a szerbek már akkor is léteztek, amikor híre se volt a bosnyákoknak vagy az amerikaiaknak, és akkor is lenni fognak, amikor sehol nem lesz már Bosznia és Amerika, mondta, és teletömte a száját hússal és hagymával; ez igaz, felelte a hollóhajú,és lenyelte a falatot, de ha a csevap szerb nemzeti étel, akkor miért nem helyezzük jogvédelem alá, mint ahogy az olaszok a pizzát, kérdezte; miért, miért, miért, csattant fel a csontos arcú tele szájjal, hát mikor védtünk mi meg bármit is, ami a miénk, kérdezett vissza, és újabb húsrudacskát mártott bele az ajvárba, majd bekapta… és ahogy a szorulásos Magyar utcában mindezt végiggondolta, felmerült benne az ötlet, hogy a csevap alakját is érdemes lenne tanulmányozni egyszer, mert a bosnyák csevap kétségkívül olyan, mintegy puha, vastag pöcs, a szerb csevap pedig, mint egy vékony, de kemény fasz, a vajdasági meg, mint egy közepesen kemény, közepesen vastaghímtag, gondolta, és egyáltalán nem mindegy az sem, hogy a nők vagy a férfiak gyúrják-e a csevapot, mert a nemzeti szokások feltehetően ebben is különböznek, a szerbek és a bosnyákok esetében valószínűleg a férfiak gyúrják, a horvátoknál és a vajdaságiaknál viszont majdnem biztos, hogy a nők, mert egyszer a saját szemével látta, hogy a vajdasági nők milyen elszántan forgatják ujjaik közt a darált húst, szinte ijesztő volt, amit azzal a hússal műveltek, ugyanakkor viszont ennek az elszántságnak nyoma sincs például a töltött káposzta vagy a fasírt készítésekor, gondolta, és ami azt illeti, minden bizonnyal Jelena is csevapot sütött P.-nek, amikor meghívta őt vacsorára, a csevappal ugyanis nem lehet melléfogni, a csevapot minden férfi szereti a Balkánon, gondolta, és be kellett vallania, hogy neki is ez a kedvence,és hogy a csevapnak soha, semmilyen körülmények között nem tud ellenállni, bizonyos tekintetben tehát ő is balkáni férfi, gondolta — és ez most olyan volt, mint amikor sót hintenek egy régi sebre, mert ezzel újra felszakadt benne a kérdés, hogy ki is ő valójában, és hogy tulajdonképpen mi a lófasz köze van ehhez az egészhez, és akkor a Magyar utcában vesztegelve arra gondolt, hogy nem olyan bonyolult dolog ez, és hogy nem kell ezzel annyit tökölődni, mert nem más ő, mint aki beszorult a dugóba, és azután belehugyozott az ásványvizes palackba, és nem más ő, mint aki benzint svercelt a jugoszláv–magyar határon, és az újvidéki piacon eladta, és nem más ő, mint akit a háború után egy horvát benzinkúton szíven talált a Bazooka, és az is ő, aki, ha délről fúj a szél, a suhogó fákat hallgatja, és az is ő, aki Berlinben sárgarépát evett, és azután telefingotta az utcákat, és az is ő, aki nem tud agyonnyomni egy svábbogarat, de a boszniai szerb vezér lábáról, ha kell, levágja a körmöket, és az is ő, akinek a szeme újra és újra könnybe lábad, nem tudni, mitől, és ő az, aki felszedte a dögöket a szerbiai utakról, és az is ő, aki megmagyarázhatatlan honvágyat érez, ha meglátja a Manhattan plakátját, és mégse fog eljutni Amerikába soha,de ha így halad, akkor valószínűleg nem jut el már Szentendrére sem, gondolta, mert nagy nehezen átvergődte ugyan magát a belvároson, de most végképp beszorult a Magyar utcába, és a történet minden bizonnyal itt ér véget, ebben az egyirányú, székrekedéses Magyar utcában, gondolta, mert a kormányellenes tüntetők másnap végigvonulnak a belvároson, és a kirakatokat bezúzzák, a padokat felforgatják, a telefonfülkéket szétverik, az autókat pedig felgyújtják, persze a készenléti rendőrség vízágyúi a tüzeket majd eloltják, úgyhogy az is lehet, hogy nem a tüntetők tüze, hanem a rohamrendőrök vize fog végezni velük, és azután jöhetnek a dögeltakarítók, hogy az átázott hamut fellapátolják a ciánkék furgonukra, Od majd káromkodik, Brazo meg nagyokat köp, és az átnedvesedett, lucskos hamut kiviszik a domboldalra, és odaszórják a fűbe, a vastag törzsű fák közé, a leveleken átszűrődő napfény foltjaira, vagy ki tudja, az is lehet, hogy szappant főznek belőlük, mosószappant, és ez még jobb lenne, mert állítólag a hamu az egyik legerősebb tisztítószer, és akkor a hamuból főzött mosószappanokkal tisztára lehetne mosni a katonaingeket és a korallpiros bugyikat és a kórházi pizsamanadrágokat, és tisztára lehetne mosni velük mi-dent, amit a nemzeti színek összemaszatoltak, talán még a nemzeti lobogókat is tisztára lehetne mosni ezekkel a hamuból főzött szappanokkal, gondolta… és akkor elöl, valahol az utca legelején egy autó megmozdult, majd ez a bizonytalan mozdulat végigvonult lassan a kocsisoron, és mindegyik autó előbbre gurult fél méterrel, azután néhány perc múlva elöl megint megmozdult egy autó, majd ez a mozdulat szintén végighullámzott a soron, és megint előbbre gurultak néhány métert, utána megint egy mozdulat, és megint néhány méter, és így haladtak lassan, hullámozva, mint a giliszta, de a semminél ez is sokkal jobb volt, és akkor arra gondolt, hogy talán mégiscsak kijuthat még Szentendére, arra a baráti összejövetelre, mert már nem akart leparkolni sehol, és nem akart már semmilyen füzetet sem, csak a belvárosból akart kiszabadulni valahogy, és akkor lassan a Magyar utca végéhez ért, ahol csak jobbra lehetett fordulni, úgyhogy elfordult jobbra, az Astoria felé, a kocsisor most már lépésben haladt, és hamarosan megint ott volt az Astoriánál, majd a sarkon elfordult jobbra, és rákanyarodott a Múzeum körútra, most tehát megint ugyanott volt, ahol nagyjából egy órával előbb, de a McDonald’snál nem fordult el jobbra, hanem csak ment tovább egyenesen a körúton, a Szabadság híd felé, és mintha egy kicsit jobban is haladtak volna, mert lassan már a Nemzeti Múzeumnál járt, amelynek az oszlopai szintén fel voltak díszítve piros-fehér-zöld szalagokkal és lobogókkal, és amikor elgurult előttük, akkor hangosan felkiáltott, hogy „Talpra magyar!”, majd jobbról már az Irish Pub következett, ahol januárban elég sok whiskyt megittak Dalival, a következő percben pedig a Kálvin térre ért, ahol a jelzőlámpák sárgán villogtak, és innen már látni lehetett a Szabadság hidat, és ettől kezdve csak arra tudott gondolni, hogy hamarosan átkel a Dunán, és akkor megszabadul végre, megszabadul ettől a belvárostól, mert ez már a célegyenes, és már csak egy kicsi kell, és mindjárt, mindjárt kijut innen.
Danyi Zoltán: A dögeltakarító, Magvető, 2015, 193–202.