friss műút

-ról, -ről

Lukácsi Margit

Lukácsi Margit

(1965, Jászberény) a szegedi József Attila Tudományegyetemen végzett magyar–orosz–olasz szakon, 2006-ban az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájában szerzett PhD fokozatot. Műfordító, italianista, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Olasz Tanszékének adjunktusa. 2007-ben az Olasz Köztársaság magyarországi Nagykövete az „Olasz Kultúráért” elismerésben részesítette.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kikötői hírek

Lukácsi Margit: KH — olasz (2017. január 2.)

2017. január 02.

Simona Vinci

Januári olasz kikötői híreimben azokból a 2016-os megjelenésű könyvekből válogatok, amelyek számomra is kellemes olvasmányélményt jelentettek. Kezdem mindjárt Simona Vinci La prima verità (Az első bizonyosság, Einaudi, 2016) című művével, melyért az írónő szeptemberben vehette át végre (már 1999-ben és 2003-ban csak kevéssel maradt le róla) a 2016-os Campiello-díjat. Aki ismerte és kedvelte Mario Tobino korszakos jelentőségű művét, a maglianói női elmegyógyintézetben szerzett tapasztalatairól szóló Le libere donne di Magliano (A maglianói szabad nők) című regényt, érdeklődéssel fogja olvasni Vincinek ezt a művét, amely igen nehéz témát választott: az őrület és a normalitás, rabság és szabadság problematikáját. Az írónőt egy fotókiállítás képei ihlették, amelyen a görögországi Lérosz szigetén működő elmegyógyintézetben készült képek voltak láthatók. Az első bizonyosság többrétegű regény: a cselekmény a ’90-es évek elején indul, és innen megy vissza az időben a görög katonai rezsim idejéig (1967–1974), amikor a léroszi kórház pszichiátriai osztálya nem csupán valódi elmebetegek elhelyezésére szolgált, hanem ide zárták a politikai ellenzék tagjait is. Amikor Angela egy önkéntescsoporttal a szigetre érkezik, hogy részt vegyen a kórház-láger felszámolásában, az intézmény archívumában az „ápoltak” életének töredékes dokumentumaira bukkan. A regény másik — részben önéletrajzi — síkja azt meséli el, hogyan szembesül maga az írónő a saját családjában előfordult mentális betegségekkel. A könyv dokumentarista szála a nyugati társadalomnak az elmebetegséghez való viszonyulását tárja fel, az elzárás és elzárkózás pszichológiáját. A könyv címe Jannisz Ritszosz görög költő egyik verssorára utal, és az írónőnek a költészetbe vetett bizalmát és a vers megmentőerejébe vetett hitét fejezi ki, hiszen a regényben a papírszeletkékre írott verssorok a szereplők közötti kommunikáció egyetlen lehetséges formáját jelentik.

Pietro Gross

Pietro Grossi napjaink olasz irodalmának egyik legtehetségesebb képviselője. Az 1978-as születésű firenzei író nagy utazó: tapasztalatszerzésből előbb világ körüli utat tett, majd filozófiai tanulmányokat folytatott, közben az Alessandro Baricco alapította torinói Holden íróiskola növendéke is volt, később Rómában és Milánóban különböző kiadóknál dolgozott lektorként, korrektorként, fordítóként, mígnem 2006-ban a Sellerio Kiadónál megjelentette Pugni (Öklök) című kötetét, amely elindította a siker útján: a Viareggio-díj és a Strega döntőse, a könyv angol fordításával bejut az Independent Foregin Fiction Prize döntősei közé, s aztán 2010-ben Olaszországban is elnyeri a Campiello-díjat. Azóta sorra jelennek meg regényei a legjobb olasz kiadóknál. Az Il passaggio (Az átjáró, Feltrinelli, 2016) című legutóbbi könyve is egy nagy utazásról és az apa–fiú-kapcsolatról szól. „Miközben Az átjárót írtam, Conrad és Hemingway suttogtak a fülembe. A tengerről írni olyan, mintha hajóznál: ha a hajó léket kap, nem sok időd van menekülni” — mondta Grossi új könyvéről. Olykor elég egy telefonhívás, hogy rájöjjünk, egész addigi életünk egy végső ütközet vagy éppen a végleges kibékülés várásában telt. Így volt ezzel Carlo, amikor apja, Fabio Giorgi felhívja őt a grönlandi Upernavikból, és arra kéri, menjen utána, és segítsen neki a Katrinát elnavigálni Kanadába a legendás északnyugati átjárón keresztül. Carlo tizenhárom éve tisztes távolságot tart az apjától, hét éve nem járt a tengeren, amelyet kamaszkorában keresztül-kasul bejárt. Most Londonban él, remek munkája van, építészettel és tervezéssel foglalkozik, Francescában megtalálta élete szerelmét, egy ikerpárt nevelnek. Mégis úgy érzi, indulnia kell. A grönlandi jéghegyek, a bálnák, a szótlan inuitok és a kalandvágyó részeg turisták között az az ember várja, akit igazán soha nem tudott megérteni: az apja, akit a világ zseniális fotósként ismer, ő viszont még mindig azt a hirtelen haragú méregzsákot látja benne, aki tönkretette a családja életét. Amikor aztán a Katrina vészhelyzetbe kerül, akkor ismeri meg apja valódi természetét, a harag elpárolog, hogy átadja helyét annak az érzésnek, amely igazán számít: apa és fiú együttes küzdelme a túlélésért. Grossi regénye nem egyszerűen kalandregény az északnyugati átjáróról, bár az olvasóban felidéződnek a műfaj nagy elődjei, nem téveszti el az arányokat a feszültségkeltés és -oldás között, és az északi táj ihlette gyönyörű, költői metaforákkal szép nyelven megírt, érdekfeszítő olvasmányt kínál.

Giuseppe Lupo

Giuseppe Lupo

Az Olivetti névről legtöbbünknek az írógép jut eszébe, így van ez Olaszországban is, ahol az első Olivetti-írógépek, az MP1 és a Lettera 22 ma már ipartörténeti és iparművészeti remekeknek számítanak, utóbbi modell a ’60-as évek gazdasági fellendülésének és az ahhoz kapcsolódó életérzésnek a szimbóluma. Ritkán mond az ember olyat, hogy egy (irodalomtörténeti) szakkönyv kellemes olvasmányélményt nyújtott számára, de Giuseppe Lupo La letteratura al tempo di Adriano Olivetti (Az irodalom Adriano Olivetti idejében, Edizioni di Comunità, Milano, 2016) című művéről ezt bátran állíthatom. Az ivreai vállalkozó, Adriano Olivetti nem csupán az olasz ipari innováció atyja és az általa vezetett cégóriás márkaneve volt, hanem egy teljesen új, közösségi szellemű munkaszervezési módszer feltalálója is, melynek alapeszméje az volt, hogy a cég által termelt profitot innovációba és a profitot előállító dolgozók (mai szóval az emberi erőforrás) jóllétébe kell fektetni. Életszemléletében a humanista cégvezetés és a kultúra támogatása szorosan összefüggött: ő volt a XX. század egyik utolsó nagy mecénása. A második világháború utáni években számos értelmiségi és irodalmár dolgozott az Olivettinél: Franco Fortini, Ottiero Ottieri, Paolo Volponi, Leonardo Sinisgalli, a XX. századi olasz irodalom egy jelentős része szorosan és konkrétan kötődött a gyárhoz. Adriano Olivetti egy politikai mozgalmat is alapított, ez volt a Movimento Comunità, melynek fő orgánuma a Cominità nevű folyóirat volt. Ebben a lapban publikált egy sor baloldali író, akiknek műveit magyarra is lefordították: Ignazio Silone, Elio Vittorini, Alberto Moravia, Giorgio Bassani. Azt lehetne mondani, hogy az Olivetti cég valóságos szellemi műhely is volt, melyben a háború utáni olasz irodalom egy jelentős vonulata fejlődött ki, az úgynevezett „letteratura industriale”, az ipari irodalom. E kifejezés hallatán még véletlenül sem a szocialista realizmus borzalmaira kell asszociálnunk, semmiképpen sem ötéves tervekről és egekbe szökő termelékenységi mutatókról szóló hozsannairodalom ez, hanem olyan jellegzetes vonulata a modern olasz irodalomnak, amely leginkább talán a konceptuális művészetnek a világról alkotott vallomásával rokon. Fő témáik az ember és a gép viszonya, a város, az urbanizáció, a hirtelen kialakuló metropoliszok és a bennük elidegenedő ember, a felgyorsult gazdasági fejlődés, az addig a társadalom peremére szorult rétegek emancipálódása, baloldaliság, kereszténydemokrácia, a politikai elköteleződés problémái. Giuseppe Lupo, a milánói Katolikus Egyetem kortárs olasz irodalmat előadó tanára évek óta, részben személyes indíttatásból foglalkozik az „ipari irodalom” témájával: Basilicatából, Olaszország egyik legszegényebb tartományából származik, gyermekként ámulattal hallgatta a Milánóba, Torinóba települt nagybácsik elbeszéléseit a Gyárról, a nagyvárosról, az ott zajló életről, és amikor maga is eljutott Milánóba egyetemi hallgatóként, ezeknek a történeteknek az irodalmi lenyomata kezdte foglalkoztatni. Az irodalom Adriano Olivetti idejében című könyve gazdagon dokumentált foglalata egy irodalmi vonulatnak, és irodalomtörténeti rendszerességgel tárja fel az Olivetti nevével jelzett irodalmi mozgalamat, amely legalább két évtizeden keresztül a XX. századi olasz irodalom legjavát termelte ki amellett, hogy egy egészen rendkívüli, modern kori humanizmust is életben tartott. Lupo végkövetkeztetése, hogy az „ipari irodalom” korszaka leáldozott, vagy legalábbis az a szerves összefüggés az író-értelmiségi alakja és a termelői folyamatok között végképp megszűnt a század végén, sőt konkrét dátumként 2002-t jelöli meg, amikor megjelent Ermanno Rea La dismissione (A gyárbezárás) című regénye, amely egy emblematikus olasz gyár, a bagnoli acélművek leszerelését majd bezárását meséli el, miután azt eladták a kínaiaknak.

Szólj hozzá!