Az egyensúlyra vonatkozóan a szakirodalom egységes abban a kérdésben, hogy ha az ún. egyensúly felborul (vö.: elbasszuk), és úgy próbáljuk meg korrigálni ezt, hogy hol az egyik, hol a másik oldalra aggatunk kisebb-nagyobb súlyokat a helyreállítás érdekében, akkor az egész rendszer előbb-utóbb összeomlik. Nevezzük családnak. Országnak. Békének.
Ha meg akarunk érteni egy kultúrát, akkor érdemes — egy érvényes megközelítési mód — az ünnepeik felől közelíteni. A keresztények legnagyobb ünnepe egy születésnap — birthday, happy etc. —, amikor elkezdődik mindaz, amik ma vagyunk, hogy mást ne mondjunk: amiben ma végződik mindaz, ami abban az időben elkezdődött, hogy mást ne mondjunk, az ide vezetett, és ma ezt ünnepeljük — azt, ezt, és az idevezetést az arányok káprázatában.
Hendikeppel indulunk (migránsok, jászol, barmok etc.) és dicsőségünk teljében térünk vissza a gyökerekhez (barmok etc.).
Beszéltem már a GYANÚ-ról? Ugyan ki az, aki szeret gyanakodni? No és ki szereti, ha átverik? Fontos döntés: gyanakvóak leszünk vagy átverhetők? Ez a kérdés, válasszatok, keresztények!
(Milyen tények? Na ugye!)
Elmúlt a legnagyobb ünnepetek, amikor akármi lehet. Na, milyen?
Ha van olyan, hogy hétköznap, akkor a december 27. biztosan az. Az elmúlt heteket, az úgynevezett advent idejét Pál nevű kollégám gondolatainak közreadásával töltöttem. Most nincs Pál, nincsenek gondolatok, és nem adok közre. Szoptatás van. Hazafelé ballagó háromkirályok. Megállnak a restiben? Beszélgetnek? — Azt hittem, szőke lesz. — Honnan vetted? — Semmi, csak gondoltam, szőke. — De mért pont szőke? — Rám mosolygott, láttad, mikor a mirhát… — Szociális mosolynak nevezi a szakirodalom. — Azért jó volt, nem? — Mivel szedem ki ezt a kicsikehányást a mellényemből? — Magad is lehánytad már, Menyhért, nem is kicsikét… Mégegyet? — Kurva messze jöttünk azért, a csillagot se igen látom már. — Persze, mert ha fölnézel, hanyattesel. (És etcetera.)
— Józsikám, hozzál már valami ennivalót. — Csak szólok, hogy az esti őrjáratnak már nem tudok mit mondani, szóval el kéne induljanak napszállta előtt. — Ki kéne mosnom még a pelenkákat. — Asszonyom, én nem azért vagyok itt, hogy pelenkamosást koordináljak, ennyit tudtam tenni, csak szólok…
— Mennünk kell.