friss műút

-ról, -ről

Paksy Tünde

Paksy Tünde

(1973) germanista, egyetemi oktató. Miskolcon tanít, Nyékládházán él.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kikötői hírek

Paksy Tünde: KH — német (2016. december 19.)

2016. december 19.

November 8-án adták át — az idén először — a frissen alapított Osztrák Könyvdíjat. Az ötfős rövidített jelöltlistáról — Sabine Gruber, Peter Henisch, Anna Mitgutsch és Peter Waterhouse mellett — a napokban 92. életévét betöltő, töretlenül aktív Friedrike Mayröcker Fleurs című poétikus naplóját választotta a zsűri. Három nappal később, 95 éves korában elhunyt a kortárs osztrák irodalom másik csodálatos szerzője, Ilse Aichinger. Habár koránt sem állíthatnánk, hogy a két művész életútja párhuzamosan alakult volna, bennem valahogyan mégis egymásra vetül a róluk kialakított kép, ezért döntöttem egy szubjektív benyomásaimmal átszőtt párhuzamos ismertetés mellett. Életük párhuzamos pontja, hogy — mindössze három év eltéréssel — mindketten a húszas évek elején születtek, írói munkásságuk kezdete közvetlen a második világháború utánra datálódik és az ötvenes évek elején válnak számon tartott szerzővé. Életük társának is mindketten írót választottak: Ilse Aichinger Günter Eichhal kötött házasságot, Friderike Mayröcker Ernst Jandlban találta meg ideális partnerét és az is közös vonása életútjuknak, hogy mindketten megözvegyültek. Ugyanakkor bár mindketten több műfajban is alkottak Aichingert inkább prózaíróként, míg Mayröckert elsősorban költőként jegyzik.

Ilse Aichinger

Aichinger anyja révén félig zsidó családba születik. Ikertestvérét közvetlen a háború kitörése előtt sikerül az egyik utolsó gyerektranszporttal Angliába menekíteni, ő és a család azonban már nem tudja követni. Édesanyjával munkaszolgálatra is behívják, majd közvetlen a Gestapo épületével átellenben rejtőznek a háború végéig. Családja egy része, nagynénik, nagybácsik és az imádott nagymama, akinél gyermekkora legszebb időszakát töltötte, nem tér vissza a minszki lágerből. Ő az első osztrák szerző, aki a holokauszt traumáját irodalmilag feldolgozza 1945-ös Das vierte Tor (A negyedik kapu) című írásában. Három évvel később megjelent egyetlen regénye a Die größere Hoffnung (A nagyobb reménység) — döbbenettel konstatálom, hogy az országos közös könyvtári katalógus szerint ez még sem jelent meg magyar fordításban — a háború árnyékában töltött gyermekkori évek élményeiből építkezik. Egy tizenöt éves lány perspektívájából mesél erről az időszakról, a konkrét borzalmak megjelenítése nélkül. Töredékszerűen kiragadott epizódokat tár az olvasó elé váltakozó elbeszélésmóddal, mese, mítosz és történelem álomszerű szövetét hozva létre. Egy, a 75. születésnapja alkalmából készített interjúban úgy nyilatkozott: „A háború volt a legboldogabb időszakom. A háború segítségemre volt. Amit akkor végig kellett néznem, az volt számomra a legfontosabb az életben. A háborús időszak tele volt reménységgel. Az ember bizonyosan tudta, hova fordulhat, kik a barátai és kik nem, ami a mai Bécsben már nem tudható. A háború egyértelművé tette a dolgokat.” Később is visszatért ehhez a megállapításához: „Egyszer […] azt mondtam, hogy a második világháború volt a legboldogabb időszakom. Annak ellenére, hogy láttam, ahogyan jószágszállító kocsikban hurcolják el a rokonaimat, teljes meggyőződéssel hittem, hogy visszatérnek. Éppen ezért volt a második világháború UTÁNI időszak számomra a legnehezebb, mert senki nem jött vissza.”

Nem tudnám megmondani, még csak megbecsülni sem, hogy Aichinger eleve különös, egyedi gondolkodó volt-e, vagy ezek a megélt események tették azzá. Mindenesetre jellemző rá a dolgok át- és megfordítása, miközben figyelme egyre intenzívebben befelé irányul. 1946-os Aufruf zum Misstrauen! (Legyünk bizalmatlanok!) című esszéjében is befelé irányítja a figyelmet, arra biztat, legyünk bizalmatlanok „önmagunkkal szemben! Szándékaink tisztaságával, gondolataink mélységével, tetteink jóságával szemben! Önnön szavahihetőségünkkel szemben kell bizalmatlanoknak lennünk!” Talán legismertebb elbeszélése a Spiegelgeschichte (Tükörtörténet). Számos későbbi elbeszélése mellett ez a novellája is olvasható magyarul a Ráhel ruhái című, Széll Zsuzsa és Zsámboki Mária által szerkesztett és Blaschtik Éva által fordított kötetben (Múlt és Jövő, 2003). A tükörtörténetért kapta egyébként első rangos irodalmi elismerését, a Gruppe 47 díját. A novellában egy illegális magzatelhajtás következményeibe belehaló nő tudatát tárja elénk, aki agóniája utolsó szakaszában egyszerre előre- és visszafele is pergeti történetét, temetésétől születéséig haladva. Ez a struktúra bizonyos fokig lehetővé teszi a tragédia feloldását, ugyanakkor tragikussá az alapvető képességek, mint a beszéd és a járás elvesztését és magát a születést.

Aichinger indulásától kezdve általában néhány éves szakaszokban publikál elbeszéléseket, esszéket, hangjátékokat és egy verskötetet is, majd a nyolcvanas évek derekától egyre ritkábban. Mintegy tíz évre elnémul. 2001-ben jelent meg Film und Verhängnis. Blitzlichter auf ein Leben (Film és végzet. Felvillanó fények életemre) című önéletírása, 2005-ben az Unglaubwürdige Reise (Hihetetlen utazás), legutóbb pedig interjúi Es muss gar nichts bleiben (Semminek sem kell megmaradnia) címen 2011-ben. Halálával egy egyedülálló művészt, egyszerre nagyon éles szemű elemzőt és csodálatosan lírai elbeszélőt veszített a közönség.

Friederike Mayröcker

Friederike Mayröcker

Két olyan állítást találtam, amely valamelyest rávilágít arra, miért érzem, azon túl, hogy mindketten különösen érzékenyen bánnak a nyelvvel, a számos egyéb eltérés ellenére bizonyos pontokon mégis nagyon hasonlatosnak Mayröcker és Aichinger művészetét. Birgit Rühe-Freist úgy fogalmaz a fembio nevet viselő portálon megjelent rövid méltatásában, hogy Mayröcker „szövegei lehetetlenné teszik a racionális megközelítést, költői, gyakran melankolikus szövetek, álmok, amelyek elvarázsolnak — és felszabadítanak.” Mayröcker maga pedig így vall írásmódjáról: „Képekben élek. Mindent képekben látok, a teljes múltam, az emlékeim képek. Képekből formálom a nyelvet miközben teljesen alámerülök a képben. Addig merülök, amíg nyelvvé nem válik.” Teszi ezt kilencvenen túl is lankadatlan erővel és lelkesedéssel az a szerzőnő, aki a háború utáni bécsi avantgárd köreiben olyan megbecsülésnek örvendett, hogy a legnagyobb dicséretnek és elimerésnek számított, ha valamire azt mondták, „Olyan jó, mint Mayröcker”. Eddigi publikációinak száma éveiével vetekszik és senki sem állíthatja, hogy a mennyiség a minőség rovására jönne létre. Sokkal inkább annak a megszállottságnak a terméke, amellyel a nyelven át igyekszik megragadni az életet, mondhatni azon át éli az életet. 2013-ban, az études volt az első darabja az új trilógiájának, ezt 2014-ben a cahier, majd idén a most díjazott fleurs követte. Prózai versek és lírai próza, repedező, töredezett és a lehető legtömörebb, a lényegre kihegyezett nyelv maga ez a trilógia, amelyet ugyanakkor a tér és az idő, az itt és a most határainak feloldása jellemez. Nyílván nem egyszerű fordítani, talán ez az oka, hogy csak igen kevés műve olvasható magyarul. Ezek egyike a Reise durch die Nacht (Utazás az éjszakán át) című regénye Csordás Gábor fordításában (Jelenkor, 1999), amely ebook-formátumban is beszerezhető, egy verse pedig a a Műút 2008005-ös számában is olvasható volt Nádas Péter fordításában.

Szólj hozzá!