„Én nem leszek kolbász, se hurka” — dehogynem, drágám, nincs más választásod! Kezdhetjük akár így is Bencsik Orsolya kis va(j)dmagyarjával való párbeszédünket. A különös családregény ugyanis sertéslapockák és dagadók vidékére, a hizlaldák, sertésólak, bélmosás szintjére helyezi (vissza) ábrázolt világát, a folyamatos határátlépésekkel jellemezhető mű néhol zavarba ejtően provokatív, de mégis finoman összetett (poétikai) eszközökkel ábrázolja — az Akció van! házias, pikáns fűszerezésű elbeszéléseit szervesen folytatva — egy vajdasági magyar család sorsát.
A Több élet merészsége, kihívó gesztusai azonban nem a sertés- és emberlét egymásba csúsztatásában (ki ne gondolhatna azonnal Swift jehuira vagy Orwell farmjára), és nem is az „önéletrajzi” (figyelj a mottóra!) mű szexuális utalásainak nyíltságában mutatkoznak meg leginkább, hanem az olvasó elvárásainak folyamatos áthelyez(tet)ésében, átkódoltatásában, hiszen az elbeszélő körkörös és minden olvasói komfortérzetet kisiklató eljárásai az ábrázolt világ és a regény működési elvének szüntelen újraértelmezésére, a játékszabályok újrafogalmazására kényszerítenek. Nem veszélytelen játszma ez, de a szerzőnek egészen jól sikerült végigvinnie ezt az ábrázolásmódot egy tudatosan felépített, több regisztert mozgató markáns elbeszélői hang segítségével, s ha az olvasó is elég türelmes, hogy végigrágja magát a sertésléttel szembeállított poétikai gyökérzeten, talán összességében jóllakottan fogja bezárni az ól ajtaját.
A vajdasági magyar lány családregénye sokkal inkább egy létállapot, a családhoz, a felnőtt élethez, a szerbiai magyarsághoz való viszony megjelenítése, mint családtörténet, bár apró szegmensekből, visszatérő történetelemekből mégis konstruálható egy töredékes fabula. Ám a hangsúlyok talán nem itt vannak. Sokkal érdekesebb, hogy mit akar(hat) kezdeni a szerző e család sorsával, miért és hogyan válik ez a családkép fontossá és meghatározóvá saját életének és identitásának szempontjából. Vagy emeljük a tétet: hogyan lehet egy ember életét, érzéseit-vágyait-érzeteit a mindennapos dolgok, események, tárgyak, ételek és testek segítségével ábrázolni? Hogyan lehet a családi közegtől, múlttól, gyökerektől meghatározott létet és ezek társadalmi, történelmi, fizikai, mégis egyedített közegét, összefüggéseit prózába sűríteni? Ezek a kérdések pedig sorra kitárulkoznak, az elbeszélő testéhez, vágyaihoz hasonlóan Bencsik regényében, a határsértések, határátlépések, narrációs eljárások e kérdések valamelyikét lépten-nyomon felszínre emelik.
A címmel szembefeszíthetően a Több életben jóval több a fikcionalizáció, a prózakonstrukció, mint ahogy ezt elsőre a látszólag a hétköznapi életre, a közönséges dolgokra koncentráló, a testet és a szenzualitást előtérbe helyező szövegfelület látni engedi. Már eleve az is kérdéses, kinek milyen szövegét olvassa a befogadó. Az írás, illetve az írás kudarca (Kertész Imre), pótcselekvésekkel való helyettesítése, a külvilág felé kommunikált írószerep és vele szemben az írás nélkül töltött időszakok több helyen egyértelmű reflexiót kapnak. A metafikciós utalások a nem-írásra, az írás gátjára, halogatására vonatkoznak, miközben — az azóta mégis — elkészült műben olvassuk mindezt: „Egyedül neki nem tudom azt hazudni, hogy otthon […] naphosszat írok és naphosszat a vágóhidak története után kutatok, noha valójában a falat bámulom.” Pedig az elbeszélő voltaképp még a készülő írás műfaját, célját és a megírás nehézségét is megfogalmazza, a képtelenség érzete és a kudarctól való félelem, tehát a szkepszis mellett hangot kap a „mégis sikerülhet” reménye is: „Amikor a mamának és a tatának karácsonykor elmondtam, hogy megint a családról írok, a tata örült, a mama nem. Bár már akkor is éreztem, még mindig nem tudom pontosan megírni, de hittem, idővel azért egyre inkább.” A metafikciós vonulat természetesen jól ismert az irodalom történetéből, gondolhatunk a Don Quijotére, a Thristram Shandyre, vagy hogy a legismertebbeket soroljam, Borges és Calvino posztmodern trükkjeire, de García Marquez Száz év magánya szintén, más szempontból is, idekívánkozik. Nem túl eredeti ez, mondhatjuk, bár Bencsik csavar még egyet-kettőt ezen a „láttatom, ahogy a regény írja önmagát” eszközön, és a műből kihallható ironikus távolságtartás, az eljárások túljáratása azt is érzékelteti, hogy nagyon is tudatosan fekszik rá erre az irodalmi hagyományra, némileg gúnyt is űz belőle, és ezen a módon (is) hangsúlyozza művének „irodalom” mivoltát. Kihasználja tehát e hagyomány kínálta játékteret, és igyekszik némileg elbizonytalanítani a mű szerzőjének kilétét. A tata (nagyapa) halála után ugyanis az elbeszélő apja kezd egy — a tatáról, „és többek között a frusztrációkról” szóló — családregény írásába, A szív és a tejesember címen, amit a lánya nevén akar megjelentetni, és amelynek fejezetei szintén nagyon lassan készülnek el: „A Forum Könyvkiadó fogja kiadni, meg a Magvető, ha szerencséje lesz, lefordítják szerbre és németre is. Ma megkértem, azt is írja bele, hogy anyám soha nem lesz rákos, meg azt, hogy a jerikói rózsa, az maga a rák.” Bencsik könyvének bibliográfiai adatai és az NKA-támogatás (amire szintén történik utalás) kötelező feltüntetése az előzéklapon ilyen módon a szöveg paratextusaivá (is) válnak. A fiktív szerző alakjának kérdése természetesen nyitott marad, a játék viszont az utolsó bekezdésig tart, amikor is a (már) halott elbeszélő-főhős beszél „vissza” a regénybe.
A határsértések azonban nem csak a narrációs felületet karcolják, roncsolják. Egyébként is a szerb–magyar határon jövünk-megyünk, a Szegedre költöző lány Magyarországon próbál szerencsét, illetve próbál élni, dolgozni, pasizni, írni, de továbbra is ezer szállal, meg a Skype-pal kötődik a Vajdasághoz, az ott élő családjához, szeszt csempészik a határon és a szegedi piacon adja el. Bencsik Orsolya regényét legerőteljesebben a disznó- és emberlét határainak áthágása jellemzi, a családtagok a disznóól lakóiként jelennek meg már a regény elején („A tatának három malaca volt. Többet szült, éppen fél tucatot, mondta a mama, de csak hármat lehetett megtartani”), és a szerző a disznótartás, disznófeldolgozás mozzanatainak, eszközeinek segítségével jeleníti meg a családi kapcsolatokat, a vajdasági közeget, egy olyan zsigeri-ösztönös létszintet, amelyet testi folyamatok, ragyák és kórságok határoznak meg, a sertéstelepi munka identifikál, az ellustult, tébláboló életek mindenféle szokásai kiirthatatlannak tűnnek. A szutyok otthonosság, a szülőföld közege és a családi kapcsolatok földbe, sárba húzó marasztaló erők. Ám a regény emberi-állati rétegeinek áttűnése nem végigvezetett, képletszerű, és nem is azonosítható egyértelmű jelentésekkel, a családi történetek — amelyek persze erősen kötődnek a vágóhidak, disznóhizlaldák, disznóvágások világához — az emberi munkáról, a kisemberek egy életen át tartó igyekezetéről, félelmeiről, vágyairól, kisszerű álmairól is szólnak. A jelenetek sokszor váratlanul siklanak ki, futnak túl a realitás keretein, vagy éppen az egyes részek felütései lepik meg az olvasót abszurd irrealitásukkal, és mivel különösségük, abnormalitásuk nem kap reflexiót, jelzést (kivéve a mű legvégén), a Több élet a legtágabb értelemben vett mágikus realizmus jegyeivel is megközelíthető, a leghétköznapibb események és az irreális, megmagyarázhatatlan képek, jelenetek váltogatják egymást, némileg abszurdan csúszkálnak egymásba a fantázia, az álom, a képzelgés eseteivel, sőt intertextusokkal kiegészülve egy sűrű, aprólékos szövegintarziává állnak össze. A valóság kereteinek feloldása García Márquez világához hasonlóan a lehető legkézenfekvőbb dolog a regény szövedékében, a családtagok furcsa tulajdonságain, szokásain, a dolgok áttűnésein senki nem ütközik meg, de hát hogyan is tehetné, hiszen mindezt az énelbeszélő generálja, teremti (írja) maga köré.
A szenzuális tapasztalatok és a tárgyi-állati világ rögzítéséből, a váratlan, ám következetesen indáztatott, visszatérő elemekből, képekből, motívumokból, sőt állandó jelzőkből sűrűsödő prózanyelv a tudat- és valóságsíkok folyamatos eltolásával, mozgatásával egy olyan világot ábrázol, amelyben minden mindennel összefügg(het), ahol a múlt- és jelenbeli események, sorsok, történetek, testek, ösztönök rizomatikusan összecsomósodnak, amelyben a tárgyaknak, ruhadaraboknak, családi ékszereknek, szobáknak, ólaknak önálló, ám a családtagokat összekötő története van, amelyben a környezet, az idő tárgyiasuló múlása mintha felül tudna kerekedni az egyes ember életén, egyéni késztetésein, identitásán, ahonnan el lehet ugyan jönni, de ahová mégis vissza kell térni, ha másként nem, áldozatként, áldozati testként, felfeküdni önként a vágóhídra. E feldúsított közegben áll előttünk az elbeszélő, eléggé boldogtalanul, örömtelenül, napjait feleslegesnek tűnő cselekvésekkel (csontok „vezeklő” súrolása), értelmetlen tevékenységekkel tengetve, férfiak tekintetének és vágyainak kitéve (magát), pasi nélkül, társtalanul, vágyakozva vagy az öngyilkosságról fantáziálva, végső soron magányosan. A földrajzi, társadalmi, családi kötöttségekkel, meghatározottsággal szembeni tiltakozás a vegetarianizmus, a zöldség- és gyökérevés motívumaiban is megjelenik, de úgy tűnik, a családi gyökereket nem lehet elrágni, újak ültetésével pedig esélytelen próbálkozni: „Apámnak írom a Skype-on, elültettem magamban egy gyökeret, ő meg azt válaszolja, az ilyen gyökerek idővel maguktól kiszáradnak.”
Beterít, elural tehát mindent a sertéslét, a szükségletek, ösztönök kielégítésére, vagy még lejjebb, a moslékevésre korlátozott élet, mert végső soron az a tied, amit megeszel, „én pedig ehhez tartom magam. A testem tágas, bűzös ól. Ürítésem mértéke, ha nem is kielégítő, de elviselhető.” „Amit csak bírok, magamba tömök: kidobott krumplihéjat, romlott ételt. Hideg, nem gőzölög. Ez az életem.” Az elbeszélő ezt az élethez való viszonyulási módot a Kis János-esettel, a lakodalmi zabálással és naturális fulladásjelenettel, Móricz Tragédiájának látványos szövegbe dolgozásával növeli társadalmilag és történelmileg is meghatározott, általános emberi dimenzióvá. Mintha a tapasztalat és a tények fölötti létszintek, amelyek létezésére nemcsak az egyes családtagok vágyai, hanem az elbeszélő írói tevékenysége is irányul, elérhetetlennek tűnnének, mintha a létfenntartás anyagiságán túli emberi létformák nem lennének eléggé megragadhatók, megélhetők, kifejezhetők: „Világ minden, ami tény, ami pedig tény, az nem tartozik a logika hatáskörébe.” Az evés, a zabálás, „egész álló nap, mint a gép, zabálok” pedig összekapcsolódik a disznóléttel. A két élőlény — ember és állat — nemcsak a valóság és képzelet-irrealitás áttűnéseivel csúszik egymásba, hanem a mű folyamán több alkalommal megtörténik explicit azonosításuk is: „moslékembernek hívnak, pedig valójában disznó vagyok”; „Ha henteshez megyek, mindig csodálkozom, hogy nem én vagyok ott az állat helyén.” Az életek, testek kitárása, a családtagok életének feldolgozása tehát a disznótartás és disznóvágás kellékeinek, elemeinek segítségével történik meg. Ennek visszatérő motívuma a regényben a bélmosás, a belek aprólékos kiforgatása, megtisztítása, mint öröklődő női feladat: „Anyám soha nem akart belet mosni, ezt mindig a mamának kellett csinálni, idővel nekem. A tata boldogan szedte ki a véres, még gőzölgő belsőséget az állat felvágott hasából, és a fehér zománcos vájdlingba dobra. Az ólak melletti pöcegödörnél vagy egy órán át húzogattam, bírtam a hallgatást, figyelmemet teljesen lekötötte a munka.” A bélmosás Bencsik regényírói tevékenységének metaforájaként, önértelmező alakzataként is felfogható: a legkínosabb és legvisszataszítóbb dolgok feltárása, megtisztítása, aprólékos pepecselés, bélfolyam, amibe vissza/betölthető a már feldolgozott tartalom. A család mint egymásnak kitett testrészek és betegségek halma — „Apám látta anyám belét, ő cserélte a zacskót, mosogatta anyám hasán a nyílást” —, a család(regény) mint sztóma, amit ki kell vezetni, ki kell tenni a világ elé, hogy élni lehessen. Vele, benne, általa.
Az állati és emberi testek kettőssége legszebben az újévi naptárakon jelenik meg, amelyeken „hiányos öltözetű, buja és elszánt tekintetű nők reklámozták a Szerbia sertésállományából származó, különböző étkezésre szánt termékeket.” A naptárak ugyan a tatáék fürdőszobájába száműzettetnek, de azért mégiscsak Szerbia egészségtől kicsattanó, lakmározó nőalakjai láthatók rajtuk. Az árukapcsolás működik. A délszláv háború előtt disznóelletőként dolgozó apa is végül a sertésólból mint leányszobából adja férjhez hazatért, igaz, már nem annyira kicsattanó egészségű lányát sertésként egy kétszáz kilós másikhoz. E végponton hangzik el a mű címére tett utalás, ami nem nagyon segít ki minket a szöveg rágcsálása során már-már otthonossá váló zavarunkból. A „minden egyes élőlényhez több élet tartozik” olyan kijelentés, amely — a szövegkörnyezet miatt — akár pozitívan is érthető: létezhetnek, elképzelhetők egyéb létsíkok, összetettebb érzelmi-szellemi kontextusok, másfajta életek is az ösztönök, testi folyamatok felett/mellett. Ám ha ezeket csak elképzelni lehet, vagy képekből, szavakból megteremteni, az akkor sok vagy kevés?
Bencsik Orsolya kis va(j)dmagyarja több olvasatot — több életet? — is megenged: egyfelől a jövőre, egy más minőségű, más szintű élet lehetőségeire nyitott, kevésbé végzetes olvasatot, ám más szempontokat felerősítve mégiscsak egy visszahúzó, animális közeget, naturalista képekkel feltárt világot, és egy halállal végződő művet tesz az olvasó elé, ami által a több élet soha el nem érhető esélyként, vágyként, fantáziaként jelenhet csak meg, mert a valóság mégis az, hogy nincs más, csak a disznóólak csöndje, valamivel több (az) élet, mint (a) halál. Azért nehéz — bár nem is kell — dönteni a két értelmezési irány között, mert a kegyetlen élveboncolás sok helyen annyira naturális, hogy szinte önmaga paródiájává válik, az időnként túlzó motívumok — mint például a nők mellének disznóvérrel való kenegetése vagy hogy a tata egy nagy here —, a valóság kisiklatásai, a mű alcíme, az állandó jelzők használata, de főként az ironikus és szenvtelen hangvétel is távolságtartásra int. Hogy talán mégsem kell végzetesen komorra hangolnunk mindent, hogy megvan a felülnézet gúnyos mosolya, taszító, rusnya dolgaink gyönyöre, a sertés énekeinek fájdalmas humora („Én nem leszek kolbász, hurka. — Saját belembe töltsenek?” — Petri), hogy a határokon ide-oda táncolni veszélyes, de mégis vagány dolog, hogy az élet szeszélyessége, érzék(szerv)i lüktetése mindennapi apró ügyeinkből áll össze. Mindez véres, csapongó, büdös és szertelen, mint egy vágóhídi capriccio.
Megjelent a Műút 2016058-as számában