friss műút

-ról, -ről

Lapis József

Lapis József

(1981, Sárospatakon) Kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő. Debrecenben él.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Lapis József: A tükrön túl
Az elmúlt két év gyerekkönyvtörténései
2017. január 01.

Kisgyermekes barátaimnak

Az utóbbi hozzávetőlegesen két év gyerekirodalmi termésének a teljesség igényével történő áttekintését adni (az elsősorban a kisebb korosztályokat érintő kiadványok nagy száma miatt) szinte lehetetlen volna, így jelen írásban ez nem is lehet vállalt cél. Néhány tendencia, illetve izgalmasabbnak, különlegesnek vagy fontosabbnak tűnő mű kiemelésével igyekszem tehát valamiféle összegzést nyújtani, a felső határt ezúttal nagyjából a tízéves korosztálynál húzva meg. A gyerekirodalomnak mindig is különböző, nem szükségképp összeillő szükségleteket kellett egyszerre kielégítenie: a könyvpiac igényeit, a tartalmi és értékszempontú elvárásokat, a fiatal korosztályok szórakoztatásának követelményét. S nem túlzás kijelenteni, hogy vélhetően épp a célközönségnek, a gyerekeknek van a legkisebb befolyásuk a felnőttek által működtetett és szabályozott gyerekkönyvpiacra.[1] A különböző trendek megszilárdulása során egyéb egyéni és társadalmi megfontolások mellett azonban a gyermekfogyasztóktól érkező visszacsatolások is hatással vannak mind a szülő vásárlási szempontjaira, mind a kiadói irányvonalak alakulására, s ezzel összefüggésben az alkotói munkára.

Érdemes mindenekelőtt leszögezni, hogy a minőségi, sokféleségre törekvő gyerekkönyvkiadás néhány kiadónak köszönhetően egyre inkább meghatározó tényezővé válik magyar nyelven is (azzal együtt, hogy lehetne sorolni a nem ebbe a kategóriába tartozó, egykaptafás, a könnyű elérhetőséget és megfizethetőséget elsődleges célként kitűző kiadványokat is). Olyan kiadókról van szó, mint a nagy hagyományú Móra Könyvkiadó, a „kézműves kiadónak” is nevezhető Csimota, a Cerkabella, a Két Egér (az eddig felsoroltak a Móra Kiadói Csoport önálló szerkesztőségű tagjai), a Pagony (amelynek 12+-os könyveket megjelentető ifjúsági kiadója a Tilos az Á), a (Librihez tartozó) Kolibri, a gyerekkönyvekkel is foglalkozó Magvető és Scolar, a Naphegy, a kolozsvári Koinónia, a Vivandra, a Ciceró Könyvstúdió, a Betűtészta, a General-Press, a remek magazint is megjelentető Csodaceruza, a Könyvmolyképző, a Manó Könyvek vagy a Holnap. Természetesen ezen kiadók profilja (például a progresszívebb és kockázatosabb fogadtatású szerzők és illusztrátorok beengedését tekintve) más és más, mennyiségi és minőségi szempontból is eltérő teljesítményre képesek, de mindegyiktől lehetne mondani az utóbbi évekből sajátszerű, különleges, jelentőssé váló könyvcímet. Fontos megemlíteni, hogy bár ebben az írásban magyar szerzők műveiről lesz szó, a felsorolt műhelyek többségének nem kevésbé jelentékeny vállalkozása a külföldi munkák hazai közvetítése. A meghatározó nemzetközi trendek közül sok skandináv szerzőt ad ki például a General-Press (Sven Nordquist itthon is népszerű Pettson és Findusz-sorozata, Barbro Lindgern), de náluk olvashatóak Cynthia Paterson Foxwoodi meséi és Beatrix Potter művei is. A Pagony adja ki a szintén kedvelt Jill Tomlinson (A bagoly, aki félt a sötétben; A cica, aki haza akart menni stb.), Eric Carle (A telhetetlen hernyócska), Julia Donaldson (A graffaló) és a holland klasszikus, Annie M. G. Schmidt könyveit. A Kolibri adta ki tavaly egyebek mellett az Agócs Írisz által mesterien illusztrált Aludj el szépen, Bendegúz! című „altatókönyv”-et Carl-Johann Forssén Ehrlintől (abban a segítő célzatú KönyvTÁRS sorozatban, amelyről még lesz szó). A Cerkabellánál jelent meg többek között a tavalyi év egyik leginkább szórakoztató, vidám és egyben elgondolkodtató könyve, a sörényes hangyász és a mogyorós pele kalandjában a másság kérdését játékosan-humorosan kezelő Fura állatok Lotte Olssontól.

A sor hosszan bővíthető és folytatható lenne, de hogy ne fulladjunk bele a nevek tengerébe, a „fura állatok” nyomvonalán haladjunk tovább. Az állatok „különcségének” bemutatása mellett a Cerkabella a szörnyek és szörnyszerűség játékos újrahangolásában, bensőségessé tételében is szerepet vállal Adamik Zsolt és Hanga Réka Bibedombi szörnyhatározója által (2014). A könyv a finom humor formáival operál, amely néha picit belterjesnek vagy túl körmönfontnak hat ugyan (Kisujj néni mosolyára népdalokat és Let it bet énekelnek a farkasok, utóbbi dalnak lábjegyzetben a kottáját is megkapjuk; Avaros város minden utcáját és terét Szomory Dezsőről neveztek el, természetesen a „szomorúság” okán), ám összességében remekül parodizálja és írja újra a bestiáriumok szöveg- és képhagyományát, másfelől szórakoztatóan bontja le a szörnyekhez társuló, (eredetileg) félelmetes attribútumokat. A „vérzsiráf” például hiába deklaráltan „rettenetes”, megtudjuk róla azt is, hogy éjszakai zaklató körútjai során a vért követelő, pontosabban kérő („Kezicsókolom, vér van?”) sziszegését az anyukák egyszerűen nem értik a szörny rossz artikulációja miatt. A fejezethez tartozó illusztráció pedig egy moziplakátot mutat be, amely A vérzsiráf visszatér II. című mozifilmhez készült — a könyv úgy él a fikcionálás különböző módozataival, hogy akként válik valószerűbbé a kreált világ, hogy az elemek parodisztikus és szatirikus másai a minket körülvevő világ szövegeinek és praxisainak. A Cerkabella a gyerekirodalmi antológiák tekintetében (Lovász Andrea szerkesztőnek köszönhetően) vezető helyre tett szert. Az időközben már folytatással is bővült képes gyerekirodalmi lexikon, a Navigátor mellett ők adták ki előbb az óvodás, kisiskolás korosztálynak ajánlott Válogatós, majd idén a „legkisebbeknek” készült Toppantós című, klasszikus és kortárs szövegeket Móricztól, Szabó Lőrinctől Kiss Ottóig, Tóth Krisztináig kiváló módon vegyítő versgyűjteményt és a Tejbegríz című kulináris kortárs meseantológiát (Kismarty-Lechner Zita erőteljes, a legegyszerűbb formákkal és élénk színekkel kreatívan játszó illusztrációival). Egyedi és vonzó a tematikus, többszerzős és többillusztrátoros, lírai és prózai szövegeket egyaránt tartalmazó albumminőségű sorozatuk, amelyben az Elfelejtett lények boltja és az Érik a nyár után nemrégiben megjelent a Parti medve című, kortárs „állatos” írásokból álló kötet. Ebben olvasható például Sopotnik Zoltán nagyszerű és nagyszabású (egy-egy ponton némileg túlírt) verse, a Lajhározó, amely képi világát és fantáziáját tekintve is borzongatóan izgalmas, s új lehetőségeket tár föl az állatversek olykor automatizáltnak tűnő, vagy a mondókaszerű, ironizáló szójátékosságra, vagy a nonszensz, bizarr logikára és képalkotásra alapozó világában. („A lajhár a mese. / Ő történet és a főhős is / egyben.  Az erdőben, ahol / látszólag durmol, mindenki / tiszteli, járnak hozzá, mint a / jó doktorhoz, az állatok és / bennszülöttek egyaránt. / Pszichológus ő, lélekdoktor. / Mindenkinek saját meséjét / aludja el, aludja át. // Aludja el, aludja át. // […] // A lajhár az egész álomföldkerek.”) A Sopotnik-vers azért is izgalmas, s persze azért nem kockázat nélküli, mert szerzője láthatóan nem patikamérlegen kimért „gyerekversben” gondolkodott akkor, amikor írta. Hasonlatos ebben Kollár Árpád 2014-es Milyen madár című verseskönyvéhez (Csimota), amely mintha szintén kevéssé számolna az olvasó korával, nem ebbéli logika szerint alkotva meg a versek identifikációs lehetőségeit. A Nagy Norbert által briliánsan, de szintén „megosztó” módon illusztrált kötet emiatt vélhetően rétegolvasmánnyá válik, illetőleg rétegzettsége, valamint a szokottnál nagyobb versjellegbéli szóródása miatt nagyobb kihívás elé állít gyermek és felnőtt befogadót egyaránt.

       *

A magyar nyelvű gyereklíra sajátos helyzetben van amiatt, hogy minden bizonnyal hagyományosan az egyik leggazdagabb és legsokrétűbb felhozatalt mutatja világszerte, ám az is elmondható, hogy a gyerekköltészet népszerűsége egyfelől elmarad a mesékéhez, képeskönyvekéhez mérten, másfelől korosztályosan is jobban „sűrűsödik” azzal, hogy ahogyan egyre nagyobbak lesznek a gyerekek, és varázsát és érdekességét veszíti a mondókázás, úgy nő vele együtt az igény a (viszonylagosan) nagyobb narratívák, történetek iránt. Kivételek, eltérő tapasztalatok is vannak természetesen, de ahogyan a nagyobb korú olvasók között is kevésbé népszerű — és vásárolt — a líra, úgy hasonló figyelhető meg a gyerekek között is. Pompor Zoltán derülátóbbnak mutatkozott e tekintetben (öt évvel ezelőtt), bár ő maga is a verseskötetek szakmai sikerét emeli ki: „A gyermekvers mindig is a legizgalmasabb, leginnovatívabb műfaja volt a hazai gyermekirodalomnak; elég, ha Tamkó Sirató Károly, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Lőrinc vagy Weöres Sándor verseire gondolunk. A nyolcvanas években a svéd gyermekversek hatására a magyar gyermekirodalomban is megjelent egy olyan szabadverses forma, amelyben egy gyermeki hang szólal meg. Emellett a hagyományos, rímes formákban is sok-sok jó gyerekvers született.”[2]

Mindez egyszerre ró terhet a kortárs gyereklírikusokra (amennyiben a szűkebb mozgástér miatt talán jobban meg kell felelni bizonyos elvárásoknak a siker érdekében), másfelől felszabadítóan is hat, amennyiben az eleve kevésbé remélhető nagy piaci siker miatt a bátrabb kiadók a minőségi könyvtárgyi háttérmunkát „alárakva” nagyon vonzó és ízléses formában tudják megjelentetni a határfeszegető, nehezebb témákat is felvállaló, a megszokott ösvényektől eltekergő, kockázatosabb költészeti kísérleteket is. Kollár Árpád könyve mellett az utóbbi időből érdemes megemlíteni Schein Gábor Márciusban jaguárok? (Móra) című, szintén tudatosan korosztályközi művét, amelynek Rofusz Kinga lenyűgöző képei adnak komoly rangot — míg a szerző korábbi munkája, az Irijám és Jonibe esetében a nyelvi és képi invenció inkább egyensúlyban volt. Kovács András Ferenc „nagycsaládi egerészeti verseskönyv”-e, az Egerek könyve (Magvető) Szalma Edit élénk, mosolyra ingerlő és szellemes illusztrációs világában pompázik, s ez az egérológiai taxonómiát, történelmi arcképcsarnokot egyaránt bemutató gyűjtemény a kiváló költő sajátszerű, magas minőségű irodalmi nyelvén szólal meg, valóban méltó örököseként és folytatójaként a Weöres Sándor-i kortalan, érzéki és játékos, a hangzós jelleget és ritmust középpontba helyező költészeti iránynak (a Kovácsra jellemző erős önreflexivitással és kulturális utalásrendszerrel). „Egeret a földnek nagy öröme pörget körben a zene magas árján: / szeretet a zene, tánc — forog a vad elefánt Pinduritaligala táján!” — olvassuk a szanszkrit Gíta Govinda versformájában íródott Pinduritaligala-dalban. A szintén erdélyi Balázs Imre József (Orosz Annabella által illusztrált) Álomfarsangja (Koinónia), a szerző harmadik gyerekverskönyve maga is az említett hagyományba lép bele, ám ebben a gyermeki játékosság primerebb szinten van jelen, amennyiben otthonosabban mozog a gyermekvilág díszletei között: az érezhető, hogy ez a könyv a kicsiknek lett berendezve, Darth Vader maszkjától a farsang terein át a marcipánmúzeumig. E versek a hangos felmondásban találhatják meg igazán hiteles közegüket, s ez éppenséggel nem baj, hiszen a szülő, óvodapedagógus (stb.) nyelve alá dolgozó ritmus és szövegjelleg a kicsiknek közvetlen élményt fog nyújtani, s olyan valódi találkozást eredményez vers, gyermek és megszólaltató felnőtt között, amely megalapozza a költészet, valamint a nyelv zeneisége iránti fogékonyságot. Prózában, mesében ezt viszonylag kevés könyv tudja elérni: ahhoz olyan koprodukciós munkára van szükség, mint történik az Varró Zsuzsa Áfonykája (Holnap Kiadó) esetében, amelyben mind a meseszöveg, mind Varró Dániel versbetétei igazán jó ritmusú, remekül felolvasható, élvezetes nyelvi folyamot alkotnak. Varró Dániel mondókakönyv-sorozata (legutóbbi: Akinek a kedve dacos, Manó Könyvek, Maros Krisztina rajzaival) épp azért kiváló a maga nemében, mert professzionálisan hozza azt, amit a jó rigmusnak tudnia kell (s amit korántsem annyira egyszerű igényesen és pontosan megvalósítani, mint azt esetleg bárki gondolhatja). Keresztesi József Mit eszik a micsoda? című munkája (Magvető, Adonyi Gábor rajzaival) a nonszensz költészeti tradíció hazai adaptáció közé sorolható (Havasi Attila, Magyar László András írásai mellett), és igazi fantáziabomba, mind képi, mind hangzásvilágát tekintve — erre is alkalmazható Forrest Gump elhíresült mondása, mely szerint sosem tudjuk, mit veszünk belőle legközelebb. Bizarr, szórakoztató világ ez, Eltűnt Gombfocicsatárral, Lápi Trottyal, Görbe Bölényekkel. Miklya Zsolt Végtelen sál című válogatott verseskönyve (Móra, Schall Eszter illusztrációival) azért nagyszerű, mert a szerzőnek remek érzéke van ahhoz, hogy a megnyugtató (nem felforgató) gyermekközegen belül maradva bejárja széltében-hosszában annak tereit, mélységeit és magasságait, csakúgy ügyesen játszva az érzelmi húrokon (a gyermekbánat és -öröm megéneklésére egyaránt törekszik), mint a magyar nyelv zongoráján. A keresztyén gyerekvers megújítójaként ismertté váló Miklya szellemiségében ezúttal sem távolodik el korábbi munkáitól, ám tematikusan kevésbé koncentrált lesz a kötet.

Miklya Zsolt nevéhez fűződik az idei év egyik figyelemreméltó lírai újdonsága, a Szabó Lőrinc verseiből általa válogatott Szél hozott (Móra), amelynek ízléses, teljes háttereket kiszínező, nem tolakvó, befogadó képi világa szintén Schall Eszternek köszönhető. A válogatás alcíme „versek gyerekeknek és felnőtteknek”, amely kettős címzés nem egyedülálló a jelenkori trendeket figyelve, ám ezúttal az „univerzális” jellegen túl arra is utal, hogy a szerkesztő igyekezett a Szabó Lőrinc-œuvre eddig gyerekversként kevésbé számon tartott szeleteiből is beemelni. A klasszikus darabok mellett (mint amilyen a Szél hozott, szél visz el; néhány Lóci-vers; A rádió; a Falusi hangverseny; A szél meg a nap; A Holló meg a Róka című fabula-átírás stb.) olyan választásokat is tartalmaz, mint a Gépek, a Káprázatok, a Mese egy pillanatnyi elszomorodásról, más Lóci-versek — és így tovább. Ennek a koncepciónak többféle hatása is lehet: egyfelől a homogenizáló hatású gyerekkönyvkeret képes lehet a már ismert művek támogatásával sikeresen bevonni nehezebb, nem megszokott, felnőttversként számon tartott szövegeket, de az is meglehet, hogy ez nem vágyott szelektáló műveletekre készteti az olvasót, felolvasót, illetve néhány vers eltávolító eredményű lesz. Kétségtelen, hogy bizonyos határok felbomlanak, valamint ez a típusú egymás mellé helyezés a Szabó Lőrinc-poétikára nézve is szolgálhat tanulságokkal. Az is jól látható, hogy Miklya Zsolt ezúttal sem akarja kizárni a súlyosabb, borongósabb darabokat, a szomorúság például ezúttal is visszatérő mintázat (az említetten túl lásd például A szomorú tavaszhoz című verset). Merész, egyben vitatható eljárás mind az, hogy bizonyos versekből csak részleteket kapunk (személyes meggyőződésem szerint ilyen esetekben szerencsésebb inkább kihagyni a verset, mint az autonóm műalkotásnak csak egy szeletét megmutatni), mind pedig az, hogy Miklya áttördeli a Tücsökzene-szonetteket. Lehet, nem tudom, hogy rövidebb sorokban, strófák nélkül vagy más versszakolásban jobban működik a szöveg, és bizony nem is érdektelen ez a másszerű újraolvasás, de valahol legbelül berzenkedem emiatt a „trükk” miatt. Más szempontból viszont ez is játék, kísérlet, ötlet, ami a szerkesztői vállalkozást dicséri. Érdekes lehet egyébként összevetni a könyvet a 2006-os, Alexandra által kiadott, Javorniczky Nóra és Czigány Enikő által illusztrált Szabó Lőrinc-válogatással, mely a mostanihoz nagyon hasonló Szél hozott, szél visz el címet kapta. A versek egy jó része természetszerűleg átfedésben van (szerepel az ezúttal áttördelt A magas millió is), s ami abban érdekes ötlet, az az, hogy Szabó-fordításokat is közöl (mások mellett William Blake A tigrisét). Mindez kiválóan jelzi, hogy Szabó Lőrinc életműve a gyerekkönyvkiadásban is mennyire inspiratív tud lenni, s egy újabb válogatásnak, úgy vélem, feltétlen érdeme az, hogy nem a sémákat járja újra, kíván valami mást is mondani az adott anyagról és szerzőről, kérdéseket tesz föl, s hogy az újszerű (a Miklya-féle kötet esetében szépre szabott) könyvtárgy-jellegen túl a szövegek rendezése is látható szándékot tükröz.

A gyerekköltészeten belül a leginkább megosztó, és népszerűségét tekintve érzékelhetően összességében pár lépéssel hátrébb masírozó irányzat az úgynevezett svéd gyerekversek hagyománya. Ezek jellegzetesen szabad formájú, a ritmusra kevés hangsúlyt helyező, lélektani irányultságú, gyakran ironikus hatású, máskor bölcs, a gyermeki hangot és nézőpontot megkonstruáló, egyes szám első személyű beszélőt felvonultató szövegek. (Érdekes, hogy Larsson Mária Svédországban élő gyerekkönyvfordító szerint náluk „[n]agyon változatosak a gyerekkönyvek, és sok az ifjúsági regény is. Ami majdnem teljesen hiányzik, az a gyerekvers.”[3]) Kiss Ottó bizonyosan eme — heterogén, változatos — hagyomány legjobb és legkedveltebb hazai művelője, aki nagyon egyedi, felismerhető versnyelvet dolgozott ki. Idén jelent meg a Ne félj, apa! — Nagy kislánykönyv című ötödik verskötete (Móra), a már korábban említett Kismarty-Lechner Zita illusztrációival. A barátságosan kis alakú, rózsaszínes színvilágú könyvecske beszélője egy kislány, főszereplője pedig ő maga, valamint az olykor gyámolításra szoruló apa. Ebben a kötetben is találunk néhány kifejezetten megható, igazán „kisottós” modalitású verset (mint az Apa vonaton utazik vagy a Porhó), s olyan eljárásokat, mint az átvitt értelmű kifejezések szó szerintivé átfordítása, más kifejezések sajátszerű átértelmezése, továbbgondolása („Most pedig elmegyek a világ végéig. / Vagy még egy kicsit tovább”), a gyermeki és felnőtti távlatütközésekből származó ironikus humor, illetve a gyermekszentenciák („Jó, hogy van élet. / Különben mit csinálnánk egész nap?”). Az ilyen típusú költészet „használhatóságán” el lehet merengeni (a kötet narratív jellege támasz lehet a végigolvasásban), hiszen mégsem a klasszikus versmorzsolós helyzetekkel harmonizál, és elképzelhetően akkor járunk jól, ha valójában nem is igazán költészetként kezeljük e könyveket (meglehet, hogy a márkázásukon is lehetne módosítani).[4]

       *

Az északi társadalmak más tabuszerkezetű, a mienktől eltérő szocializációs mintákat kínáló berendezkedése olyan gyerekirodalmat termelt ki, amelyben bizonyos tabutizált témák (a szexualitástól az altesti folyamatokon át a halálig), társadalmi helyzetek és problémák nyíltabb és didaktikus formában jelennek meg. Ezek némelyike, szélsőséges esetként említhetően Pernilla Stalfelt magyarul egy évtizede kiadott, a székelés taxonómiát nyújtó, sajátosan ironikus Kakikönyve (Vivandra) bizony jelentős ellenérzéseket is kiváltott hazánkban — ahogyan az, tegyük hozzá, várható is volt, és várható is máig minden olyan esetben, amely valamilyen szempontból megosztó, kontroverzális, adott esetben az adott társadalom kulturális hagyományai szerint aktuálisan provokatív tartalmat jelenít meg. Ez éppenséggel azt jelenti, hogy szükséges ilyen kiadványokkal kísérletezni, és ez is történik, mind az ifjúsági (minden kiadónak megvan a maga „érzékenyítő”, illetve segítő sorozata), mind a gyerekkönyvkiadásban. A legmarkánsabb brand ebben a vonatkozásban a Csimota kiadó Tolerancia című sorozata, amelyben nemzetközi és magyar kiadványok egyaránt napvilágot látnak, s ez a párhuzamosságon túl azt is jelenti, hogy a kiadó érzékelhetően törekszik arra, hogy a külföldi tendenciákat korszerű módon honosítsa meg magyar meseírók és illusztrátorok által. Korábban olyan magyar művek jelentek benne meg, mint a Szegedi Katalin készítette Lenka és Palkó, a Szulyovszky Sarolta írta-rajzolta, az elmúlást, halált feldolgozó A hálás virág; a kicsit nagyobbaknak, a kiskamaszoknak készült, a szülői alkoholizmussal rendkívül eredeti módon számot vető A muter meg a dzsinnek (Elekes Dóra – Kun Fruzsina); a másság, idegenség helyzeteivel szembesítő Az Illatok és Hangok Őrzője (a szöveget és képeket is Maros Krisztina jegyzi), A Fehér Hercegnő és az Arany Sárkány (Finy Petra – Takács Mari) és A szomorú kacagány (Bosnyák Viktória – Rippl Renáta). E kiadványok kivétel nélkül magas színvonalú könyvtárgyak, gyönyörűek, igazán jó kézbe venni és forgatni őket, de jellemzőjük az is, hogy (talán a minden szempontból remekül eltalált Lenka és Palkó kivételével) képesek megosztani az olvasókat, jó értelemben véve problematikusak. A fejükön különböző típusú virágokat növesztő kacabajkák és kacagányok szembenállását, majd — inverz Rómeo és Júlia-történetként — a gyerekek általi kiegyezését elmesélő A szomorú kacagány az előítéletek működését, a másik „nép” iránti eredendő ellenérzések lebonthatóságát allegorizálja. A könyv folytatása nem kevésbé attraktív kiadásban idén immár a Ciceró Könyvstúdiónál jelent meg A kacifánt nem elefánt címmel, tulajdonképpen az előző mű vonalát rajzolva tovább. Az történik ugyanis, hogy az összebékülő, magukat innentől kezdve csak „kac”-oknak nevező két említett csoport zárt világában hirtelen megjelennek az idegenek, akiket a központi hős kislány kacifántoknak nevez el (saját belső nevükön ők a tropik). A fejükön trópusi (olykor meglehetősen rossz szagú) növényeket hordó, az emberek pusztító tevékenysége miatt az esőerdőkből elmenekülni kényszerülő nép jelképezi az Európába megérkező menekülteket (azzal együtt, hogy távlatosabban nézve kaphatnak sokféle referenciát), s ekképp annak látjuk példáját, ahogyan a gyerekkönyvkiadás egy aktuális társadalmi szituációra igyekszik érzékenyen reagálni. A kialakuló konfliktusok, a velük kapcsolatos eltérő társadalmi reakciók, majd a megoldási kísérletek egy átgondolt didaktikus struktúrát képeznek, s alapvetően akkor is hasznos segítséget nyújthat a szülőknek (figyelem, nem kizárólag a gyermekkel történő megértetésben, a maguk számára való átgondolásban is!), ha bizonyos vonatkozásokban a helyzet összetett voltának leegyszerűsítésére is kényszerül a mű. Bosnyák Viktória arányos, meseszerű történetvezetésében ez így van rendjén, s különösképp áll ez a befejezésre is. Nem szükségképp válik nyomasztóvá az aktualizáló parabola (a gyermekek számára vélhetően sokkal kevésbé), de Rippl Renáta rajzai hathatósan varázsolják tovább a mesevilágot.

A kamaszoknak szóló Tabu sorozat öt évvel ezelőtti létrehozásával a Móra Kiadó is sokat tett a kényesebb témák szóhoz juttatásáért, s tavaly Tóth Krisztina révén a kisebbek számára készült el két, igencsak fontos jelenséget körbejáró kiadvány. A Hitka Viktória által illusztrált Anyát megoperálták címűben egy kislány beszél közvetlen módon az édesanyát érintő daganatos betegségről (s ennek a családra tett hatásáról), úgy, hogy a nagy nehézkedésű témát feldolgozó könyv nem nélkülözi a derűt sem. A másik kötet, A lány, aki nem beszélt című pedig az örökbefogadás helyzetére reagál: a cigány mesék hagyományvilágát is játékba hozva mesél egy roma kislány örökbefogadásáról, a gyerek, az őt elveszítő biológiai szülők, az örökbefogadók, az édes- és a mostohatestvér helyzetét egyaránt megérzékítve. A történetben a kislány végül — emberi hangjára rátalálva — saját identitásának gyökereivel is megismerkedik, s képes lesz ezt termékenyen integrálni az életébe. Makhult Gabriella nagyon egyéni illusztrációs világa maga is dolgozik a cigány motívumokkal, s képei elhelyezésének, alakításának teret enged az, hogy a hosszúkás könyvformátumban időnként elfordul a szöveg, s így olvasásához forgatunk kell a kötetet is. Itt említhetjük meg, hogy a Móra Kiadó egy meseantológiát is kiadott, amely Dráva menti roma népmeséket gyűjtött egybe: Frankovics György A bűvös puska című kötetében találhatóak cigány népmesék, romákról szóló horvát népmesék, valamint balkáni cigány mesék és mondák. (Herbszt László remek, vibráló, elsősorban a színes kör formát virtuóz módon variáló illusztrációiban én amerikai indián motívumokat is fölfedezni véltem, de ebben tévedhetek is.)

A 2015-ös év Tóth Krisztináé volt, amennyiben egy harmadik, nem kevésbé különleges könyvet is felsorolhatunk tőle: a bizarr módon humoros, ötletes Orrfújós mese (Central Könyvek) nem hétköznapi esetet tár elénk: a Peti nevű kisfiú orrába költöző takony-család viszontagságairól olvashatunk, Timkó Bíbor érzékletes, mégsem viszolyogtató, jópofa rajzaiban pedig meg is csodálhatjuk Fikkelstein úrékat. A mese kellemesen didaktikus is, amennyiben hangsúlyos az, hogy a család olyan veszélytelen orrot keres, amelyet lehetőleg sosem fújnak ki. „A tiéd például elég formásnak látszik. Mondd csak, kifújtad ma már? Többször is? Először a jobb, aztán a bal oldalt? Igen? És kezet is szoktál mosni? Na, akkor ide nem jönnek, ebben biztos lehetsz.” Még nehezebben kezelhető „lények” világába nyújt betekintést a Szécsi Noémi által írt, P. Szathmáry István által rajzolt Tetű mese, amely a Kolibri már említett KönyvTÁRS sorozatában jelent meg. A fontos sorozat a gyermekeknek kíván mesei segítséget nyújtani a problémás élethelyzetekben. A mind szövegében, mind képi világában vagány kialakítású Tetű mese stratégiája mutat hasonlóságokat az előbb említettel, amennyiben maga is alkalmazza a körmönfont, fonák retorikát. A tetvek szemszögéből és hangján elmesélt történetben olvassuk az alábbi párbeszédet: „És kiben bízhatunk? Már azon túl, hogy soha senkiben. / Hát a ritkán hajat mosókban, az agykontrollban meg az aromaterápiában… / A titkolózó szülőket és a félős gyerekeket kifelejtetted, öcskös.” A „gazdaszervezet”, Anna ugyanis tud arról, hogy tetvek vannak a fején, de fél szólni miattuk, nehogy kicsúfolják — ez kellőképpen föl is hívja a figyelmet arra, hogy hogyan nem érdemes viselkedni ilyen helyzetben. Szintén KönyvTÁRS a Győri Ildikó és Sárvári Töttös Györgyi által írt, Szalma Edit által szemgyönyörködtetővé tett Varázspálca szakszerviz, amely összetett pszichológiai programra épülő segítő könyv. Az egy-egy probléma köré szerveződő, arra megoldást kínáló mesékhez azok használatát támogató gondolatok, tanácsok csatlakoznak. A hétéves Danónak legjobb barátja egy vén, időnként morgolódó, de kedves diófa lesz, akinek karjai-ágai közé menekülve a kisfiú rendre megoldást talál a gondjára. Mindegyik mese (mind a diófa által Danónak elmondott, mind az azt ölelő kerettörténet) arra irányul, hogy hogyan lehet a gyermeki világban jelenlévő és működő varázst hatékonyan bevonni a mindennapokba, s ezáltal felülkerekedni olyan nehézségeken, mint a kialvatlanság, a hisztizés, a gyereket és felnőttet egyaránt érintő önmarcangolás és bizonytalanság, a félelem stb. (A vérvétellel történő szembenézéshez például varázskarddal vértezhetjük fel gyermekünket.) Lényeges, hogy a könyv — s ez igaz minden hasonló jellegű kiadványra — nemcsak a gyerekeknek, de a szülőknek is segítséget nyújt, nem pusztán olyan értelemben, hogy ami a gyereknek hasznos, az számunkra is az, hanem bizony saját „terápiás” segédletként is alkalmazható. S ha már a segédlet szóba került, utalnunk kell Papp-Für János fontos vállalkozására, amelynek eredménye az Akik gyerekek maradnak című „koprodukciós” kiadvány (Mészöly Ágnes meséjével, Bódi Kati rajzaival, Szabó Imola Julianna könyvtervével, Gerendás Péter zenéjével és  Papp-Für verseivel, gyakorlati koncepciójával), s amely oktatási segédanyagként került forgalomba. A szerző értelmileg (máskor fizikailag) akadályozott gyermekek számára tart rendszeresen rendhagyó irodalomórákat, s ezek vezérfonala, forgatókönyve jelent meg idén nyomtatásban is (Magyar Napló).

       *

Végezetül néhány olyan igényes könyvet említenék, amelyek nem kimondottan problémaközpontúak, hanem hagyományos módon nyújtanak különleges, felszabadult, szórakoztató olvasmány- és látványélményt, s emiatt igencsak kedveltek és szélesebb körben használatosak lesznek. Révész Emese művészettörténész a Csimota Kiadó 2003-as indulásához köti a gyerekkönyvkiadásban tapasztalható „képi fordulatot”, amely után egyre-másra művészi igényű, hol a szemet bűvöletbe ejtő szépségű, hol abszurd, hol játékosan szövevényes és humoros illusztrációs kiadványok jelentek meg.[5] Valóban, az utóbbi bő évtizedben számos tehetséges és nagyszerű illusztrátor bukkant föl, akik vagy „csak” képanyagot szolgáltatnak a szövegekhez, vagy a könyvtárgyak előállításában és tervezésében is komoly szerepet vállalnak (az egyik személyes kedvencem a könyvtervezők közül Szabó Imola Julianna, mert bár nem a leglátványosabb a munkája, az ő arányos és ízléses könyvfelület-kezelése egyedülálló). Van olyan könyv, amelynek újdonságát a szokatlan, meglepő vizuális közeg adja, ilyen volt például Lázár Ervin A fába szorult hernyó című meséjének kiadása Kárpáti Tibor illusztrációival. (Számomra a Kárpáti Tibor-féle bevállalós rajzok miatt lett igazán emlékezetes Laik Eszter Abszurd, bravúr, celeb [Móra] című verses szómagyarázó könyve is.) A Csimota újabb kiadványai közül a 6–9 éves korosztálynak ajánlott Borbáth Péter Sündör és Niruja, amelynek bár nem épp a legsimulékonyabb a szövegvilága, mesébe oltott poszthumán jellege, fémcsillogású hangulata összetéveszthetetlen. Remsey Dávid illusztrációi szerves részét képezik ennek a hatásnak, s nem kell más bizonyíték arra, hogy a Csimota Kiadó könyvtárgyban gondolkodik, mint az, hogy a megjelent művek túlnyomó részét egyszerűen el sem tudjuk képzelni más vizuális és tárgyi formában. (Ugyanez természetesen nem minden gyerekkönyvről mondható el, időnként kifejezetten elgondolkodom azon, hogy mennyire izgalmas volna az adott szöveg Rofusz Kinga képeinek közegében.) Hasonló a helyzet Lanczkor Gábor kisebbeknek szóló Gufó-sorozatával, s nem a kis bagoly kalandjait elmesélő szöveg kritikája, hanem a könyvtervezés dicsérete az, amikor azt írom, hogy Takács Mari képanyaga nélkül más súlya lenne a dolognak. Igazán felvillanyozónak érzem Kollár Árpád és Nagy Norbert újabb közös kísérletét, A Völgy, írta Tárkony című művet, ez esetben épp az illusztrációs anyag és a szöveg rendkívül inspiratív diszharmonizációja miatt. Kollár műve olyan hagyományokból táplálkozik, mint Lázár Ervin, Milne Micimackója vagy épp Kosztolányi Esti Kornélja, s bár sok helyen zörög nekem Tárkony, „a nemköltő költő” története, nagy kár lett volna, ha nem (ebben a formában) találkozunk vele.

Dániel András az egyik legautonómabb, leginkább egyéni világot megjelenítő alkotó, annál is inkább, mert kevesen vannak, akik mind a szövegírásban, mind a rajzolásban hasonló kreativitással képesek dolgozni (a már említett Szegedi Katalin idekívánkozhat még, ám az utóbbi időben neki is az illusztrációs munkássága domborodott ki, különösen a nagyalakú mesegyűjteményekben vagy naptárakban). Dániel András a Szofi-sorozatáról is ismert Harcos Bálint egyik kedvelt illusztrátora is, például a gyermekvárást kellemesen groteszk történetben bemutató A Tigris és a Motyóé — izgalmas, hogy Harcos Szofi-könyvei mennyire más hangulatúak Cristina Quiles szikrázóan letisztult képeivel (mindkettő Pagony). Dániel András nagy dobása volt 2014-ben a Mit keresett Jakab az ágy alatt? (Pagony), amely amellett, hogy elképesztően vicces szöveges és képi narratíva, még afféle társasjáték is, hiszen Jakab útját és feladatait a gyerek (s a játékos szülő) is megoldhatja a foglalkoztatóként (egy helyen Rorschach-tesztként) is funkcionáló könyvben. Az önreflexív szövegmondás és „könyvtörténés” nagymestere — a szintén egyszerre író és rajzoló Lakatos István mellett — Dániel András, s ezt viszi tovább a Betűtészta által kiadott A könyv, amibe bement egy óriás című munkájában. Remek humor jellemzi ezt a nagyobb szabású, az előzőnél egy-két évvel idősebbeknek ajánlható könyvet is, amelynek már a címe is jelzi, hogy bizony sokszor reflektál a szöveg az olvasás folyamatára (amely a mesélőhelyzet egyik alapvető jellemzője). A létező mintával — Szabó Ozor János, a Világ Legerősebb Fogyatékkal Élő Embere cím kétszeri elnyerője — rendelkező hős, a barátságos féllábú óriás kalandjait követhetjük nyomon, s megjelenik benne a másság elfogadásának azon kérdése is, amelyhez hasonlót Csukás István tett föl anno a Süsüben. Dániel András könyveinek rendkívül szórakoztató vonása a szöveg és kép folyamatos egymásra feleselése: „Gyorsan rajzolok ide egy táblát, hogy megállítsam. Ha egyáltalán kifér még ide…” (Természetesen az „Itt a vége, fuss el vé…” feliratú tábla félig lelóg a lapról.) Dániel legújabb vállalkozása a szintén népszerű, meghatározhatatlan kis lények köré szőtt, kicsiknek szánt Kufli-sorozat (Pagony), amelynek idei darabja a Jó éjszakát, kuflik! — kacagtatóan elborult könyv.

Tamás Zsuzsa bájos és szeretetteli, kicsiknek szóló, Horváth Ildi által illusztrált Kicsi Mimi-könyvei a Naphegy Kiadó gondozásában jelentek meg (tavaly a Kicsi Mimi és a Kökény ovi, idén pedig a Kicsi Mimi nagytesó lesz). Olyan történetek esnek meg benne a szeretnivaló kisnyuszival, amelyek sok gyermek életében is helyzetként adódnak: a költözés, a gyermek és szülő számára egyaránt rémisztő fülgyulladás, az óvodába menés, a kistestvér születése. Olyan szituációk ezek, amelyeknek sokféle meseszerű feldolgozására szükség van, s Tamás Zsuzsa érzékeny szövegébe könnyű belemerülni. Sok mindenkit lehetne (és kellene) említeni még a mindig kiváló, talán a legerősebb magyar branddé váló Berg Judittól (Rumini, Pagony; Lengemesék, Central) kezdve a némileg abszurd, a szájra garantáltan vigyort varázsoló Víg Balázson (Puszirablók, Radnóti Blanka illusztrációival, Móra) át a Koinónia (a már említett Balázs Imre Józsefen túl további nagyszerű) szerzőiig (Gál Andrea, Zágoni Balázs). A kolozsvári kiadó újabb kötetei közül a Kürti Andrea által illusztrált, Gergely Edó írta ötletes, szellemes Monyónyárt emelném ki, amelyben az emberi szemmel nem észrevehető monyók különleges, emberen túli, de az emberekével összefonódó világa elevenedik meg, s az erdélyi kulturális közegek, különféle lokális hagyományok is összetett, érdekfeszítő módon közvetítődnek benne. (Külön és hosszabban lenne érdemes szólni még a papírszínház jelenségéről is, amelyhez a Csimota hasznos módszertani segédkönyvet adott ki.)

Alapvetően elmondható az, hogy a gyerekkönyvek egy jó részének (s amelyekről jelen cikkben szó esett, azok döntő mértékben ide tartoznak) funkciója az is, hogy a szülők számára is jelentsenek szórakozást és példát — tükörfelületet, amelyben megvizsgáljuk magunkat olyan szemszögből, melyhez a gyermekek nélkül nem volna hozzáférésünk. Emiatt az sem baj, ha egy-egy gyerekkönyvet végül már (vagy eleve) csak a szülő lapozgat, mert számára lett izgalmas — szerencsére se szeri, se száma azon kiadványoknak, amelyekben a gyerek fogja örömét lelni, illetve amely közös találkozást tesz lehetővé.

Megjelent a Műút 2016058-as számában

______________________________

[1] Vö. Petra Thiel: Tracking Trends and Brands in the International Children’s Book Market.

[2] Ruppl Zsuzsanna: A felnőtté váló magyar gyermekirodalom, Szépirodalmi Figyelő, 2012/5, 58–59.

[3] Trendek a svéd gyermekirodalomban — beszélgetés Larsson Mária műfordítóval, Librarius, 2013. 10. 21.

[4] A Ne félj, apa! gender-értelmezésével kapcsolatban lásd: Herczeg-Szép Szilvia: Apa mindent megold, KULTer.hu, 2016. augusztus 14.

[5] Révész Emese: Piroska Kiberádiában. A kortárs gyermekkönyv-illusztráció új útjai.

Szólj hozzá!