friss műút

-ról, -ről

Nyerges Gábor Ádám

Nyerges Gábor Ádám

író, költő, az Apokrif folyóirat alapító főszerkesztője. Az ELTE BTK 1945 utáni magyar irodalom doktori programján ösztöndíjas phd-hallgató. Eddig négy verseskötete (legutóbbi: Berendezkedés, 2018) és egy kisregénye (Sziránó, 2013) jelent meg. Mire ez a nap véget ér című regénye megjelenés előtt áll.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Vers

Nyerges Gábor Ádám: Tudom én, hogy

2016. december 22.

— örömóda —

Tudom én, hogy ez nem így megy,
hogy az ember csak úgy kér valamit.
Valami bármily kicsi apróságot is, ami egy
— tegyük föl — létező istennek, egyébként,
kis jószándékkal és minimális erőbefektetéssel
könnyűszerrel elintézhető lenne.
Föltevés ide vagy oda.

Ez nem így megy, hogy az ember kér
— teszem azt — csak pár nyugodt napot,
vagy, ami lényegében ugyanez, szeretteinek
több higgadtságot, körültekintést, akaraterőt
és kitartást, ellenállást bármiféle kísértéssel
szemben, valamint lelkierőt, ha kifogyott,
újabb adag — például — vécépapír vásárlásának
nem elfelejtéséhez.

Mert hát, hit vagy hitetlenség, nem számít,
mi végre akkor a szeretet, ha ezeket
rajtunk kívül álló erőknek kell — kéne —,
mint protekciós gyereknek
a könnyített felvételit, elintézniük?
Minek a figyelmesség, mire föl a pusziadás,
az ünnep, becézgetések, szaporodás,
egyáltalán bármi ilyen — és társai —,
ha a nekik értelmet adó dolgokat
— mit van mit tenni — kérni kell?
Tudom én, hogy — ha már valamit —
inkább a kísértést kéne kérni, a
türelmetlenséget, vécépapír mielőbbi,
kétségbeesett kifogyását, a bizaloméval,
lelkierőével egyetemben, magát a próbatételt,
tehát az alkalmat egymásnak s egyben
magunknak is egyedüli lehetséges értelmet adó
erényeink újra és újra felmutatására.
Ja.

Nem fejünk fölé az eget, s rápöffentve,
mint valami kétes eredetű, légszennyező,
szálló port, egy — vagy ízlés szerint több —
istent, a szeretetnek nem a lehetőségét,
csak alkalmat a gyakorlására.

Ha én — mondjuk — hívő lennék, azt kérném
az istentől, hogy ne legyen,
vagy legalább én sose értesüljek róla,
egyszerűen ne vegyem észre, kerüljük el
egymást, mint két egymás számára
— épp az elkerülés okán — örökké vadidegen
az agyonszennyezett levegőjű utcán,
s így ne is higgyek benne, mert hiszen
csak úgy szép és értelmes, egyedül úgy
protekciómentes igazából bármi,
ha ezt mi, emberek. Ha rajtunk múlik.
Szóval, ha önként — és főleg —
mindennek ellenére.

De persze tudom én, hogy ez nem úgy megy.

Csak hát — izé — tegyük fel.

Megjelent a Műút 2016058-as számában

Szólj hozzá!