Mécs Anna: A szálkás úristenit


Az első gondolatom az volt, amikor Erzsébet elkezdett öklendezni, hogy direkt csinálja, szét akarja verni az estét. Tudta, hogy erre a karácsonyra én most mindent, ahogy a nagykönyvben, hogy hetek óta, erre fogja magát, és fulladozik. Persze a következő másodpercben elszégyelltem magam, és ahogy egy jó keresztényhez illik, azonnal odafutottam hozzá. A szeme rémült és dühös volt.

Ugyanígy nézett, amikor Gáspár először hazavitt. A lakásban Mária-szobrok figyeltek a kisdeddel, Gáspár elsőáldozós képén angyalok és dicsfény díszelegtek. A madonnás fölső nem volt jó ötlet, ma már tisztán látom. Ahogy húztam le a pulcsimat, megvillantak a Like a virgin felirat flitterjei, kihangsúlyozva azt az erkölcstelen fogközt, ahogy szinte ráborul a mikrofonra. Mentségemre, az albérletben elromlott a mosógép és csak ezt tudtam előtúrni. A látogatás végéig Erzsébet már nem szólt hozzám, csak Gáspárral enyelegtek, aki ugyanolyan megvetéssel büntetett. Amint kiléptünk az ajtón, megváltozott, bújt, szagolt, csókolt.

Próbáltam üvölteni Gáspárnak, az anyja már vagy egy perce nem kap levegőt, de nem jött ki hang, én is csak öklendezni tudtam. Elkezdtem csapkodni a falat, hátha meghallja. Nyitotta a szobája ajtaját, mi van már, majdnem fejbe verte vele az anyját, visszarántotta a kilincset. Holtra váltan oldalazott ki a résen. Félrelökött, mögé állt, összekulcsolt kezével az anyja köldöke és szegycsontja között hirtelen benyomta a hasfalat, újra és újra. Még sose láttam őket fizikailag ilyen közel egymáshoz.

Gáspár azt mesélte, az anyja még mindig abban a fürdőcsuhában mosakszik, amit a svájci zárdában adtak neki tízéves korában. A testedet nézni bűn, a másik testét meg pláne. De közben meg izzott néha a tekintete, ha úgy akarta. Sokáig olyan idegen volt ő nekem ezzel a kettősségével, de rá kellett jönnöm, én se voltam ennél szabadabb, aki első éjszakákon odadobtam magam. Az ismeretlenségbe és a sötétségbe kapaszkodtam, hogy ne kelljen a testemmel szembenéznem.

Talán épp hasonlóságunk miatt versengtünk állandóan, karácsonykor is az anyósommal. A halászlé és a mákos guba szent és sérthetetlen, próbálkozásom, hogy az én családom eklektikáját, a pulykát és a flódnit is becsempésszem, nemhogy sikertelen, de utólag nézve rendkívül otromba is volt. Pedig hogy örült volna a pulykának most, amikor a ponty szálkája éppen a torkán akadt, és Gáspár sehogy sem tudta megmenteni. Az istenit, hogy nem irdaltad be rendesen, üvöltött az anyja fölött zihálva, és szakította szét rajta a blúzt, hogy levegőhöz jusson. Az, hogy Erzsébet mohón, de lopva ellenőrizget, és erre belefullad a vacsorámba, na, biztos erről is én tehetek.

Meg kellett értenem, hogy Erzsébet számára az irdalás vagy éppen a mákdarálás jelentette az összetartozást az egyházzal és az országgal is. Amikor 25 évesen hazajött Gáspárral, már olyan zsigeri elutasítás volt benne a magyarsággal szemben, annyi ideig gyászolta a forradalom idején disszidáló és a menekülésbe belehaló szüleit, hogy sose tudta rendesen újratanulni az anyanyelvét. Az egyház pedig sose fogadta be, egy fattyal hazatérő hajadon ne áldozzon, kérem. Gyónni is csak titokban, Adalbert atya Széher úti lakásán lehetett. Gáspár mesélte, mindig megcsodálta az atya autómodellekből álló gyűjteményét. Később ő se áldozott, azt mondta, nem mert gyónni a sok zsebhoki miatt, hát mit mondtam volna, édes, hogy magamhoz nyúltam, atyám, hát nincs az az isten. De szerintem csak szolidaritásból és tüntetésből nem járult a miséző pap elé.

Gáspár elrohant a telefonjáért. Erzsébet olyan szánalmasan küzdött az életéért, melltartójában csak úgy hullámzott meglepően dús melle. Segélykérően nézett rám. Épp a múltkor láttam egy videót, egy amerikai tűzoltó magyarázta, mit kell tenni fulladás esetén. Hát letérdeltem a földre, csinálja utánam, mama, mondtam szelíden, az öklömre támaszkodva négykézlábra álltam, hirtelen a földhöz vágtam a mellkasomat, kezemet kinyújtva, arcomat is a padlóhoz verve. Erzsébet ijedten, de elszántan követett: utolsó erejét összeszedve öklére támaszkodott, és hirtelen, hatalmasat üvöltve nagyot csattant a parkettán mellettem. Maga elé köpte a szálkát. A hátára feküdt, blúzát tovább tépte, szakította le magáról, rúgta le fűzős bokacsizmáját, vastag harisnyáját, lábszárközépig érő szoknyája már csak egy rongy volt alatta. Én az oldalamra feküdtem, és néztem, ahogy kacag, és üvölti ízes magyarsággal, hogy a kurva isten bassza meg.

2 Replies to “A szálkás úristenit”

  1. Na, hát ezért eszem én tonhalat, hekket és ruszlit! Halászlevet szűrve, maximum a belsőséggel. Nagyon jó írás padlótól a plafonig.

  2. Ha karácsony, akkor: csengőszó, hulló hó, mélabú, nosztalgia, giccs. Ez nem! Sűrű, pikáns, sok fedelű dobozban gondosan, többrétegbe bugyolált (klasszikus)novella.
    Figyellek már egy ideje. Ezután is rajtad tartom a szemem!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.