A táj redukált szépsége

A tavaly Mazsaroff-díjban részesített miskolci grafikusművész, Horváth Kinga kiállítását láthattuk a Miskolci Galériában 2016. január 21-től március 19-ig, elsősorban tusrajzokat és néhány míves aquatintát, valamint pár fotót és akvarellt is. Noha a Látható és láthatatlan című tárlaton a fókusz a rajzokra irányult, munkássága továbbra is több területet ölel fel. A művész nem kalandozik el a divatos irányzatok világába, nem oly módon akar „korszerű” lenni, hogy feltétlenül korunk modern technikai lehetőségeiben és megformálási módjaiban keresi az új, újszerű lehetőségét. „Valami belső igényesség konok kényszere a rajzolás és a sokszorosított grafika tisztes hagyományai mellett tartják” — mondhatjuk Dobrik Istvánnal. Nem mindennapi munkák az övéi, bár látszólag az egyszerűség jellemzi őket.

A tavaly Mazsaroff-díjban részesített miskolci grafikusművész, Horváth Kinga kiállítását láthattuk a Miskolci Galériában 2016. január 21-től március 19-ig, elsősorban tusrajzokat és néhány míves aquatintát, valamint pár fotót és akvarellt is. Noha a Látható és láthatatlan című tárlaton a fókusz a rajzokra irányult, munkássága továbbra is több területet ölel fel. A művész nem kalandozik el a divatos irányzatok világába, nem oly módon akar „korszerű” lenni, hogy feltétlenül korunk modern technikai lehetőségeiben és megformálási módjaiban keresi az új, újszerű lehetőségét. „Valami belső igényesség konok kényszere a rajzolás és a sokszorosított grafika tisztes hagyományai mellett tartják”[1] — mondhatjuk Dobrik Istvánnal. Nem mindennapi munkák az övéi, bár látszólag az egyszerűség jellemzi őket.

Figyelmébe — különösen az utóbbi évtizedben — főleg és leginkább a táj struktúrája kerül. A természet iránti érdeklődése meghatározó.

Maga a megközelítés is érdekes: óriási jelentősége van a hordozó felületnek, azaz a papírnak. Szemben állni a fehér papírral, feltenni rá az első vonalat mindig kihívást jelent a művész számára, ha nem egyszerűen másolásra adja a fejét, hanem valami olyat szeretne megmutatni, amit ő lát meg a látvány mögött, amit általa szeretne megfogalmazni. A fehér papír, a lealapozott vászon megszámlálhatatlan lehetőséget kínál az alkotónak, milliónyi különféle alkotás lehetősége rejlik benne. A művésznek ebből a sokból kell megvalósítania majd egyet, konkrét formát adva neki, alakítva, életre keltve a felületen a képet. Mondhatni felelősséggel tartozik az anyagnak és a benne foglalt lehetőségnek. Önmagának is. Horváth Kinga rajzai, a tus magabiztos kezelése, a vonalak tisztasága és — mondhatom — tökéletessége, a felsorakoztatott képek összekapcsolódása és egymástól való eltérései a látszólag puritán tartalmat érzelemmel töltik meg, de annyira finoman, annyira lecsendesített formában, hogy a kép szemlélője talán nem is tudja, mitől hatnak rá a felületek olyan elementárisan. Hegyeket, dombokat, ligeteket, fás völgyeket látunk a sötétzöld és a barna vonalak hálójában, és a teret, a tágasságot, a határtalanságot is, azáltal pedig, ahogyan elvesznek a vonalak a papírfelület széle felé közeledve, mintha a képnek valahol kívül — és egyúttal bennünk — lenne a folytatása. Ezzel a módszerrel éri el az alkotó, hogy a méretükben nem nagy felületeknek mégis van valamilyen, a nagyságot, tágasságot érzékeltető, a térbeliség érzetének megerősítését előidéző hatása. E munkák tiszta hangvételű, önálló műként funkcionálnak, de kiindulásul szolgálhatnak más technikával megfogalmazott művekhez is. A művész nagyon jól érzi, mikor kell abbahagyni a vonalak húzogatását, miképpen azt is, hol kell irányukat változtatni, hogy a téri struktúra izgalmassá váljon. E rajzokat egyszerre jellemzi a tiszta vonalrend és „a táj redukált látványának értelmező sűrítése”[2], a gondolatiság, az átgondoltság, a természet iránti elkötelezettség és a vele szembeni alázat, valamint az aggodalom. Úgy fogalmaz e rajzokban, hogy befogadóként megérzünk valamit az alkotói lélek belső rezdüléseiből, és rezonálásra készteti a mi lelkünket is e redukált megközelítésből kiáramló titokzatosság és fennköltség.

Hasonló gondolataink támadnak aquatinta technikával készült munkái esetében is. Nagyon mívesen, a technika biztos ismeretében készülnek ezek a finom grafikák. Egyrészt a szigorú rend, a geometria pontossága és fegyelme jellemzi őket, másrészt a fény és az árnyék ellentmondására és összetartozására építkezés. A komor hangulatú, barna vagy kék tónusok meleget és harmóniát árasztanak, a struktúrákban titokzatos helyeket sejtünk, ahol el lehet rejtőzködni, otthon lehet lenni, be lehet lépni egy intimitással teli, rejtélyes világba. A címek is erre utalnak (Átjáró és Összekötő sorozatcímekkel), erre a be- vagy átlépésre, és a befogadó számos asszociációs lehetőséget kap, kérdéseket tehet fel: vajon a két egymás mellett nyíló ajtón hová lehet jutni, melyik lehet a jó ajtó, a helyes út? Van-e választási lehetőség? Mi történik, ha nem jól választunk? Mi a „jó” választás egyáltalán? És milyen az a világ, amelybe az ajtón át jutunk? Tele van Horváth Kinga világa kérdéssel, és a fel nem tett (vagy magunknak mégis feltett) kérdések mögötti lehetőségek sokféleségével. Élet és halál, öröm és szomorúság, feladatvállalás és -elhárítás mind csupa-csupa filozófia, képekbe rejtve, de általuk sugallva a fenti vagy más kérdéseket. Az Összekötő sorozat is ezen a mezsgyén mozog, ugyanezeket vagy hasonló kérdéseket vet fel. Egyik helyről a másikra jutni, köztes, átmeneti állapotban lenni, két tér, két világ összekötéséről, kapcsolódásáról, összetartozásáról lehet szó, és ez a két tér ugyan például lépcsővel van elválasztva, és a lépcső úgy ér véget, hogy nem látjuk, mi van azon túl, mégiscsak kötés a valóság, a látott és a nem látott között. Az érzékelés számos kérdése is itt húzódik, meddig terjed a fizikai észlelés, hol kezdődik a lelki, szellemi, másvilági, virtuális stb. észlelés, hogyan kapcsolódik e két világ? Hol a határ? Hogy jön létre a kapcsolat? Mi köti össze?

Horváth Kinga valószínűleg nem akar semmi direkt üzenetet közvetíteni. Ő „csak” kérdésekre ösztönöz, talán nem is szándékosan, de mindenképpen úgy, ahogyan jó művészek teszik, tehát nagyon áttételesen, nagyon közvetett módon. Vagy még inkább: csak megállít, és a lehetőséget adja meg a kérdezésre, gondolkodásra. Rajtunk múlik, hogy megszületnek-e e kérdések. És akkor talán a személyes aktuális válaszok is, vagy esetleg azok már nem is lesznek fontosak…

Megjelent a Műút 2016058-as számában

[1] Dobrik István: Rend és titok — Horváth Kinga grafikáiról, Hitel, 2008. október, 91.

[2] Dobrik István kifejezése.