Az álmok, melyekkel annak idején útnak indultak,
mostanra kiszáradtak és elpusztultak.
(Tommy Wieringa: Ezek az ő neveik,
Wekerle Szabolcs fordítása)
Valaki biztosan lemondta, gondoltam, mikor a telefonból kigyűrődő mogorva hang közölte, sok szeretettel meghívják csapatunkat az országos döntőre. Helyszín itt és itt, időpont ekkor és ekkor. Az ország legjobb tizenhat csapata közé. Bármilyen ország is lett volna a miénk, akkor sem csak a miénk, és mindenképp büszkeség a legjobbak közt szerepelni, még ha utálom is a focit és a büszkeséget.
Rögtön elkezdtünk készülni, ami nem azt jelentette, hogy színvonalasabb vagy elkötelezettebb edzéseket toltunk volna, hanem nekivágtunk a falunak. Mint Sztálingrádban, minden háznál hosszan harcoltunk a lelkekért. Lokálpatriotizmus és szolidaritás voltak a leghatékonyabb fegyvereink. A sportkedvelők közé a szánalomra méltó, de minden akadályt legyőző nincstelenségünkről szóló anekdotagránátokat dobáltunk. Terjedt a hír, dőlt a lé. Annyian becsapták már az ittenieket, hogy elkezdtek bennünk hinni.
Koldulás után édes a költekezés. A csékával bebuszoztunk a tartományi központba, és a legmenőbb márkából vettünk mindenkinek mezt, nadrágot, sportszárat. Aztán rányomattuk a csapattagok nevét, mezszámát, a településünk címerét. Ha már focizni nem tudunk, legalább nézzünk ki frankón. Mesterem, a mester egyébként is azt tanította, fél győzelem, ha a pályára lépve az ellenfél frusztráltan konstatálja, hogy míg ők agyonmosott, nóném cuccokban bohóckodnak, mi vadiúj, márkás mezben melegítünk szakszerűen. A szerelés és a bemelegítés kitörölhetetlen nyomot hagy az ellenfél lelkében. Olyik mérkőzés már a bemelegítésnél eldől.
Éjszaka indult a vonatunk a tartományi központ pályaudvaráról. Felénk a vonatok fő ismérve az indokolatlan késés. Az emberek 10-15 percet eleve hozzáadnak az indulási időponthoz. A többi kész nyereség. Mivel a régióból több csapat is utazott a döntőre, a restiben ütöttünk tanyát. Eleinte gyorsan fogytak a rövidek és a sörök. A pultosnő, a szikkadt szendvicsek és burgonypelyhek hervadt királynője kacéran fogadta a kapuzárási pániktól magabiztos edzők nárcisztikus rohamát. De ahogy a hangosbemondó egyre távolabb tolta az indulás időpontját, lassultak körök, s a bókok is hiteltelen rutinnal telítődtek. Szikkadtak a szendvicsek, a pultosnő szirmait hullatta. A légrészegebb kolléga hirtelen belém karolt.
Te dohányzol?
Nem.
Te dohányzol!
És elkezdett a peron felé rángatni.
Visszafelé eljövünk magácskáért, kiáltotta a pult felé. Kupából isszuk majd a sört, a pezsgőt meg a kisnaccsád topánjából. Egy pillanatra megtorpant. Milyen kár, hogy megszűnt az úttörőszövetség, sóhajtotta. Mivel nem reagáltam, kifakadt. Micsoda egy ország, már a nosztalgia sem hiányzik senkinek.
A peronon leültünk a turha- , vizelet- és hányásmintás földre. Mire elszívtunk egy blázt, bedöcögött a vonatunk is. Fölcuccoltunk, mindenki elfoglalta valaki helyét a sötét vagonokban. Rögtön elaludtam. Arra ébredtem, hogy imbolygunk. Világos volt. Kinéztem az ablakon. Két jól megtermett ló vágtázott a szerelvényünk mellett. Egy fehér és egy fekete. Fújtatva próbálták oldalvást lelökni vonatunkat a vágányról. A helyzet ijesztően kétesélyesnek tűnt. Többször megbillent a vagonunk. Végül az mentett meg minket, hogy egy alagúthoz értünk. Oda már nem tudtak követni. Sosem felejtem azt a két szomorú, gyűlölettől sugárzó archetipikus szempárt. A pusztításvágy végtelen tereket beragyogó ikercsillagai.
Büdösen és fáradtan érkeztünk meg célállomásunkra, egy puccos, újgazdag kisvárosba. Egy önkéntes a hatalmas edzőközpont egyik eldugott öltözőjébe kalauzolt. Ott tudtuk meg, hogy nem vehetjük fel a saját mezünket, mert minden résztvevő a szövetség és a támogatók nevével ellátott egyenpólót kap, és abban KELL játszani. Természetesen minden csapat más-más színűt. Nekünk egy kupac enervált rózsaszín jutott. Csalódottságunk nem ismert mértéket. Minden tervünk úgy látszott megvalósulni, hogy már a kezdés előtt dugába dőlt. Mert önbeteljesítő beszámolókat naponta hallottunk a rendszeridegen rendszerhibákról, de ez már nekünk is sok volt. Néhányan túl könnyen kapituláltak a könnyek elleni küzdelemben. Vigasztaló frázisok loholtak agyam sötét sugárútjain. Egyet majdnem szökni hagytam, mikor az egyik cserecsatár szólt, nézzem már, a zuhanyzó ajtaja zárva, rajta felirat: VIGYÁZAT! FORRÁZÁSVESZÉLY! Egyenpólóban, büdösen ballagtunk a megnyitóra, ahol egy hajdani válogatott játékos jópofizott. Tudtam, hogy mindenki más az elkövetkezendő, lemoshatatlan verítékre gondol. A hazaútra. A büdösek bevonulására szülőfalujukba. Alázattal próbálták gondolatban elodázni a megaláztatást.
Aztán a pálya már tökéletes volt. Selymes, hemperegni való műfű. Izzadtak is, míg a pórusaik bírták. Két meccs között kimentem a kerítésen kívülre, ahol két kedélyes biztonsági őr felügyelete mellett rágyújtottam. A következő szünetben elugrottam a vécére. A piszoárra gondos kezű emberek szemeteszsákot húztak. Föléje felirat ragadt: NEM MŰKÖDIK.
Mivel működnivalóm volt, az öltözők mögötti elhagyott helyen egy kupacba szórt selejtes műfűre működtem.
Tizenkettedikek lettünk végül a tizenhatból. Meseszám. A hazaúton keserű meseszag terjengett a kupénkban. Nem bírtam már én sem. Kiballagtam a budira. A szilánkosra tört falitükör elé emeltem vérző kezem, és lassan szedegetni kezdtem a sebből az üvegdarabkákat.