Bujdos Attila: Sajáthatár


Nem mellékesen olyan városkában cseperedtem, ahol — akkoriban — nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget a képeknek. Lehettek kiállítások, és ha most egyet sem tudok felidézni, ez aligha véletlen — kímélték tanulóifjúságunkat az alkotóművészettel való találkozás élményétől.

Talán az volt az uralkodó felfogás, nem számít, amit láthatnánk.

A művészet többnyire halott volt, befejezett múlt idő, és általában a könyvekben létezett.

A szavak erejében hitt, aki hitt. Így tehát mindenki csak beszélt és beszélt. Nem volt benne semmi kapkodás. Az egyenletes tempó ébresztett némi csodálatot. A megfontoltság ritmusa. Hogy pontosan tudják, mit mondanak. Hogy mit jelent minden egyes elhangzott szó. És nem csak önmagában, hanem éppen abban a szövegösszefüggésben. És mit jelent a szövegösszefüggés pont abban a beszédhelyzetben, ebben az országban. És mit érthetnek rajta. És hogyan nem magyarázható.

Tétes helyzet: mérlegre kerül a beszéddel a beszélő. Hogy valahogyan ennyi bizonyosság annyira: hamis. Hallgatni ráadásul: igazi izgalmakat nélkülöző helyzet. Minden egyformán súlyosnak mutatja magát, elvégre.

Rakd össze a saját világod, ennyiből. Hogy akkor te ki vagy. És ki leszel. Egek! Ki beszél a száddal? Máris ezek a te szavaid is? Ezek rögzülnek? Viszed tovább ezeket a hangsúlyokat? A hangerőt? Amíg világ a világ. És még egy nap. Vagy találsz jobb szavakat, legalább is pontosabbakat ebben az otthonosságban való elveszettségedre? Ha legalább magadnak fogalmaznál, ha legalább magadnak részleteznéd a magány unalmát, a változatlanságot szétfeszíteni igyekvő szorongást. Ha tudnád, hogy ez a nevük az érzéseknek.

Magány. Szorongás.

Halló, kisfiú! Nem figyelsz. Nem érdekel, amiről szó van?

Most komolyan. Tényleg kíváncsiak rá?

       *

Nem mesélném el az egész hatvanas éveket. Vagy a hetveneseket. Valójában csak annyit akartam mondani: ahogyan ez kinéz, nincs olyasmink, amit teljesen készen kapnánk. És soha nem is volt.

És hogy persze még a hiány felismerése sem nélkülözheti a segítséget: a tudáshoz, hogy mink nincs, látnunk kell, ami van. Túl az egészen nyilvánvaló tényeken — még: dolgok, érzések, világmagyarázatok. Útmutatások.

A kezdő lépések a belátáshoz: mi minden lehetnénk, és akkor már csak azon kellene tűnődni, mi lennénk-e még az az időben változó ember, ha változnánk. Vagy, hogy meddig lennénk még mi: azok. Meddig mehetünk el a saját határunkig.

       *

Ez így eléggé romantikusan hangzik, olyan emberek társaságában, akikkel többnyire az egyetlen közös tapasztalatunk: tér, idő, kísértés, megfelelés vonzásával kell megbirkózni, hogy a birkózó lény végül kimondhassa: vállalható. Vagy így: ez még vállalható. Vagy: nem az.

Úgy képzelem, bármire jutunk, a kimondás a lényeg.

       *

Ez olyasmi, amiről jó hinni, hogy igazság.

       *

A mindenkori önazonosság.

Nem vesznék el a részletekben.

       *

De mégis. Egy kicsit.

Van egy színészfiú, komoly, felelősségteljes. Évente beszélgetünk hosszabban. Nekem jó érzés hallgatnom. Nem siet, nem mondja: „én”, de persze minden arról szól, amire rájött az életében.

Tanulságos.

Ismétli önmagát, ez volt a legutóbbi megjegyzése, amikor olyat talált kimondani, amit egy éve is.

Az ember örökké keresi az egyetlen valóban fontos mondatot. Ezt vágtam rá. Biztosan nem az agyam akarta ezt a választ, egyszerűen valahol bennem volt. Nem tudom, hol. Nem is vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy nem üres bölcselkedés, és hogy az élet, bármi legyen is az, végső igazságként belesűríthető egyetlen mondatba.

Talán úgy érthettem: a keresés a fontos. A folyamatos jelenlét. A mérlegelés — meglehet, már a legelején megvan az a valami, aminek mindenképpen el kell hangoznia. Az élet meg eltelik szépen azzal, hogy az ember sorra kizárja a többi fontos mondatot. Lényeges még ez is, meg ez is, meg még ez is, de nem jelent többet annál az első bizonyosnál.

       *

Látnak majd itt egy képet a falon, rajta az írás: „mikor kezdtél hazudni magadnak?”. Ez eléggé fontos mondatnak hangzik.

Jó a kérdés.

Lehet gondolkodni a válaszon.

Akár úgy is, hogy ha volt ilyen pillanat, visszataláljunk hozzá. A többi rajtunk múlik. Ha rajtunk múlik.

Akár úgy is, hogy kikérjük magunknak, és mindjárt jobb, ha az igazmondók valódi felháborodásával tehetjük ezt.

Tiszta a lelkiismeretem.

Eszünkbe jutna-e éppen ez a kérdés, ha nem jövünk a képtárba?

Van még az az eset, hogy ez a művész önreflexiója. Bár nem érzek magamban elég kíváncsiságot hozzá, hogy ezt teljes bizonyossággal tudni is akarjam, de elismerésem a mondatáért.

A szükséges gyanakvásra figyelmeztetésnek is éppen elég: az ember alkotó emberként is lehet őszintétlen.

Becsaphat a kép is.

Sokat várunk, jó lesz észben tartani ezt a lehetőséget is.

       *

Az elvárás maga időfüggő.

Ez például olyan év, amit szívesen felejtenék. És ez most nem lehetséges. Nem lehetséges átlapozni, ahhoz túl sok nyomot hagyott. Túl sok mindent változtatott meg. Talán visszavonhatatlanul. Túlságosan is velünk történt. Észrevehető, ahogy mindenben ott van a vége is, még nem tényként, de már szinte meggyőződésként: ez így lesz. És nem másként. Az ember, ahogyan elveszíti a realitásérzékét. A helyzet, ahogyan rossz, benne a legrosszabbnak a tehetetlenség ereje mutatja magát.

       *

Nem kellene ennyire előreszaladni. Átugrani a személyes felelősséggel járó lehetőségeket.

       *

Egyébként pedig: hogyan ábrázolható jól a múló idő.

Ha körbenézünk, mit találunk itt és ma abból, ami éppen megtörtént velünk. Mi az, amit legalább megfontolásra érdemesként elmondani kész a művészet a gondolkodásunkba, érzéseinkbe, viselkedésünkbe beépülő változásról.

Bármi is a művészet, szándéka és hozadéka szerint hogyan lesz alkotók és bámész emberek érzéseit összekötő szál, leírás, lehetőség, végül viszonyítás, saját magához.

       *

A művészet itt és ma a nyugalom értékálló, teremtő szépségét ajánlja, valóságról és képzeletről, mint lehetséges aktuálisat. Ha nem prófétálásnak, de igaz beszédnek hangzik is, hogy a világ, amilyennek ismerjük, szétesőben, nem kell vele sodródni. Kikényszerítheti-e a változás, hogy odahagyjuk az elfogadhatót: arról beszélni, amiről mondani tudunk valami érvényeset. Hogy másként létezzünk, mint mielőtt szétesett volna a világ. Ránk kényszerítheti-e, hogy ne legyünk eléggé bölcsek rákérdezni: létezett-e valaha az az Egész.

Állhatunk itt és ma univerzumok találkozásánál, mint akiket épp most beszélt ki az idők végezetéről hangosan gondolkodó Umberto Eco, keresve, a minőség ajánlatából mi szól hozzá leginkább saját útkeresésünkhöz.

Van, ami változhat, és van, amiből nem kell és nem szabad engedni.

Ha az ember ott áll a saját határán, lehetséges, de nem szükséges átlépnie rajta.

Ráérezhetünk az időtlenségre, miközben tudjuk, nem állt meg az idő.

Elhangzott 2016. december 10-én a Miskolci Galériában,
a
XXIII. Miskolci Téli Tárlat megnyitóján

Fotók: Miskolci Galéria

One Reply to “Sajáthatár”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük