A múlt idő jele

A kapunál öntudatosan lekanyarodok jobbra az urnákhoz, mi is a neve, találgatom magamban, van valami szakszó rá, nem jut eszembe, na most jól jönne az a mobil, megkérdezhetném a mindenhatót. Hogy felejtheti el mindig az ember a sírok pontos helyét, lépteim tétovázók lesznek, kétszer is végigjárom a sorokat, egy éve voltam itt utoljára, már nem emlékszem, merre van. Végül meglelem, egy retro, műanyag koszorú lóg a feliraton, azért nem vettem észre, le is verem, bocs, Kati, visszateszem, megsimogatom, elolvasom az üzenetet, lerakom a virágot, megyek tovább. Mostanában sokat járok temetésre, valószínűleg azért van ez, mert kibővültek a köreim. A nullából nem lehet elvenni semmit, ha nincs barátod, rokonod, akkor az elvesztésük sem fáj.

Kézzel írt fecni a sírköves ablakára ragasztva.

Kétszemélyes kripta eladó.

Gondolom, üresen, megérne egy menetet, hogy rákérdezzek. Telefonszám nincs, hogy is lehetne egy hullának, pláne kettőnek elérhetősége. Akkor már egyszerűbb személyesen istent hívni. És hogyhogy eladó? Kiköltöztek belőle? Feltámadtak? Valamiről lemaradtam. Vagy nagyobbra cseréltek? Esetleg még fekszenek benne? Hallottam már nekrofilekről, szóval inkább továbbmegyek.

A kapunál öntudatosan lekanyarodok jobbra az urnákhoz, mi is a neve, találgatom magamban, van valami szakszó rá, nem jut eszembe, na most jól jönne az a mobil, megkérdezhetném a mindenhatót. Hogy felejtheti el mindig az ember a sírok pontos helyét, lépteim tétovázók lesznek, kétszer is végigjárom a sorokat, egy éve voltam itt utoljára, már nem emlékszem, merre van. Végül meglelem, egy retro, műanyag koszorú lóg a feliraton, azért nem vettem észre, le is verem, bocs, Kati, visszateszem, megsimogatom, elolvasom az üzenetet, lerakom a virágot, megyek tovább. Mostanában sokat járok temetésre, valószínűleg azért van ez, mert kibővültek a köreim. A nullából nem lehet elvenni semmit, ha nincs barátod, rokonod, akkor az elvesztésük sem fáj.

Most mégis rohadtul mínuszban érzem magam, és még nem végeztem, a zsebemben lapul egy kő, régóta adós vagyok vele.

Elindulok a ravatalozó felé, nézem a tömeget, sehol egy ismerős. Beállok hátulra, zuhog az eső, remélem, jó helyre jöttem, az mégis csak szívás lenne, ha egy idegen temetését ácsorognám végig. Mondjuk egyébként sem ismertem a halottat. Sőt senkit ebből a sok emberből, csak egyet, de azt nem látom, messze van tőlem. Neki most nagyon rossz és a szokás azt diktálja, menj és öleld meg, hátha attól jobb lesz. Egyébként én ebben nem hiszek, én azt a hiányt nem tudom befoltozni, én másra vagyok jó, az élőkhöz tartozom, árnyékvilág helyett a nappalhoz, mindörökké ámen. Elhangzik a halott keresztneve, még mindig nem tudom, jó helyre álltam-e be, sehol egy ismerős.

Meg akarok futamodni, a katolikus szertartás annyira elidegeníti az embertől a halált, hiába hergelem magam, hogy legyek szomorú, nem megy. Beáll a derekam a sok állástól, a múlt időről beszél a pap, tele van a temető T betűkkel, fejfákba merevedett nyelvtani szabályokkal. A születéssel csak a halált örökítjük át, zúg a fülem, az esernyőn hangosan perget az eső, minek jöttem el, válasz nélkül vagyok, isten nem felel.

Megáldja végre a pap a testet, szétnyílik a tömeg, most végre vethetek egy pillantást a közeli hozzátartozókra, legalább jó helyre jöttem, állapítom meg. Vajon kinek szól ez az egész, értem én, hogy így fejezi ki az ember a szeretetét a halott iránt, na de annak már úgyis mindegy, bajban vagyok a hagyományokkal, a születésnél csak a halál pillanata lehet intimebb. Elindulunk a kocsi után, kanyargunk a sárban, aztán jön a legrosszabb rész, a lehelyezés, a koporsóra puffanó földgöröngyök hangjától mindig kiráz a hideg, veszteségeimet számolom egyenként, elered a könnyem, úgy érzem magam, mint akit manipuláltak, olcsó megadás ez, szomorú zenei aláfestés, némán dolgozó sírásók, a lefelé zuhogó föld látványa, még egy szikla is sírva fakadna.

Nem baj, megvolt ez is, végre, mehet tovább az élet, nincs is annál szebb, ami tével van megjelölve, azt el kell felejteni, hány halottam van nekem is, pedig néhányan még ma is élnek, de én a túlélésre játszom, a pozitív oldalon élek. Átadom az ölelést, máris eggyel több van a számegyenes innenső oldalán, csak a szeretet számít, minden más illúzió, jut eszembe a felirat az urnáról.

Még dolgom van, ha már úgyis temetőbe jöttem, elintézem ezt is. Régóta ígérgetem magamnak (ugyan kinek másnak?), hogy hozok egy szép követ egy másik sírra. Tartozásom van, soha ki nem egyenlíthető, azzal elkéstem, mert nem mentem időben ölelni, amikor még lehetett volna. A halottakat már felesleges ölelgetni, isten néma bennük. Csak az élők számítanak, pedig a jelen időnek nincsen semmi jele, épp úgy, mint istennek sem.

Azonnal megtalálom a sírt.

Az ember emlékszik a bűneire.

Kitapogatom a követ a zsebemben. Vörös szalagos jáspis, hasadt felülete sima és fényes, mint az üveg. Kiveszem a kabátomból, ujjaim körbeölelik, majd a testmeleg követ lerakom a kereszt tövébe.