Na, ide figyelj!

Bizonyára elfantáziálgattunk már arról, hogy két nagyfröccs után félrehívjuk Berkeleyt, és megkérdezzük tőle a csocsóasztal mellett, tényleg úgy hiszi-e, ha nem észlel senki, akkor nem is létezem… Sajnos a derék püspök 1753-ban elhunyt, magunkra hagyva minket mardosó kétségeinkkel. Susan Blackmore viszont felismerte az efféle beszélgetések, kérdések iránti vágyunk jelentőségét — a no nonsense kérdésfelvetés, oldott diskurzus lényegmegvilágító erejét —, és egy interjúkötetben összekapcsolta ezt az analitikus metafizika egyik legszexibb, legizgalmasabb témájával: a tudat problémájával.

Azt feleled nékem: — Ez nincsen egészen úgy.
— Semmi sincsen egészen úgy — felelem én.
(Füst Milán)

Bizonyára elfantáziálgattunk már arról, hogy két nagyfröccs után félrehívjuk Berkeleyt, és megkérdezzük tőle a csocsóasztal mellett, tényleg úgy hiszi-e, ha nem észlel senki, akkor nem is létezem… Sajnos a derék püspök 1753-ban elhunyt, magunkra hagyva minket mardosó kétségeinkkel. Susan Blackmore viszont felismerte az efféle beszélgetések, kérdések iránti vágyunk jelentőségét — a no nonsense kérdésfelvetés, oldott diskurzus lényegmegvilágító erejét —, és egy interjúkötetben összekapcsolta ezt az analitikus metafizika egyik legszexibb, legizgalmasabb témájával: a tudat problémájával.

A kötet magját olyan rádióinterjúnak szánt beszélgetések képezik, amelyeket a szerző eredetileg az Arizonai Egyetemen megtartott Tucson-konferenciasorozat 2000-es, harmadik etapjában kezdett begyűjteni a konferencia nagyon is heterogén résztvevőitől. Blackmore húsz kutatóval (illetve a Churchland házaspár esetében kutatópárossal) beszélget, akik között — a téma erősen interdiszciplináris jellegéből következően — akad neurológus, fizikus, biológus, pszichológus, vegyész, matematikus, mérnök és természetesen rengeteg filozófus. A megszólaltatott kutatókra jellemző a kacskaringós, szerteágazó és színes tudományos életpálya, amit nehéz nem összefüggésbe hozni kedvenc témájukkal: „Ki vagyok én? Mit jelent tudatos entitásnak lenni?”

Blackmore minden interjúalanyának lényegében ugyanazokat a kérdéseket teszi fel — a szerteágazó beszélgetéseknek ezzel egyfajta monografikus gerincet adva —, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy rávegye őket, ne fogalmazzanak óvatosan, ne bújjanak régi, bevett válaszaik mögé, ne legyenek túlzottan tudományosak, „mondják meg a tutit”! A legtöbb beszélgetésre a konferencia szüneteiben, a parkban vagy a sivatag kellős közepén került sor: Blackmore az „üresjáratok” oldottabb, intimebb légkörére építette „stratégiáját”.

A szerző érdeme, hogy mindvégig közvetlen, az élőbeszéd lendületére építő stílusban szólal meg, és stilisztikai ideáját képes volt megvédelmezni a szerkesztés folyamatán át egészen a viharos korrektúrakörökig és a kötet nyomdába adásáig, pedig időnként komolyan meg kellett küzdenie interjúalanyaival:

Később kiderült, egyeseknek nem igazán tetszik, amit mondtak. Át akarták írni az elhangzottakat egy filozófiai előadás, vagy egy neurológiai tankönyv stílusát imitálva. Keményen ellenálltam. Arra bíztattam őket, hagyják, hogy megtartsam eredeti szavaikat úgy, ahogy azok a tényleges beszélgetésben elhangzottak, a sivatagban, a laborban vagy a kocsmában… (2 — valamennyi fordítás tőlem: K. D.)

Bár a könyv már több mint tíz éve napvilágot látott, nem jutott el a magyar olvasókhoz. Ezt persze a hazai filozófiai hagyományok számlájára is írhatnánk: a mérleg serpenyője nálunk tagadhatatlanul inkább a kontinentális megközelítés felé billen, míg e könyv (ha képvisel egyáltalán valamilyen megközelítést) hangvételét tekintve analitikus. Itt azonban — úgy érzem — többről, másról van szó: az analitikus filozófia komoly akadémiai diszciplína. Susan Blackmore kötete viszont nem akar komoly lenni. A szerző kérdései gyakran szándékosan naivak és egyszerűek. Egy percig se leplezi véleményét, miszerint a tudat problémájával kapcsolatban csak egy biztos: senki nem ért teljesen egyet senkivel szinte semmiben.

A beszélgetések nyomán kialakuló kép viszont izgalmas; néha már-már olyan, mint egy klasszikus bűnügyi krimi, amelyben Francis Crick, John Searle és David Chalmers is elmondják (tizenhét társukkal együtt), szerintük „ki a tettes”, és mi történt — illetve történik — a koponyánkban.

A kötet a hazai filozófus szakközönség számára talán túl könnyed és frivol — az egyes fejezeteket Jolyon Troscianko kíméletlenül humoros karikatúrái illusztrálják, megcsodálhatjuk például a nagy loboncú David Chalmerst, amint saját zombi ikertestvérével vitázik —, és valószínűleg még a határtudományok művelői is felesleges szórakoztató olvasmánynak érzik, amely csak elveszi az időt a komoly kutatómunkától. Közelebbi szemrevételezés után azonban láthatjuk, a kötet valójában átfogó és hasznos forrás azok számára, akik szeretnének eligazodni a tudattal kapcsolatos kortárs diskurzus dzsungelében — bár valóban izgalmas és olvasmányos. Igazi slow-tudomány csemege. (Lásd: Gébert Judit – Tőzsér János: Lassuljunk!)

Nézzük először magát a problémát: a világban — úgy tűnik — vannak fizikai „dolgok” (a poharam az asztalon) és mentális „dolgok” (mondjuk az én privát élményem, amikor a poharat meglátom itt, az asztalon). Manapság e kettő közül már egyiket sem igazán szokás radikálisan tagadni, vagy radikálisan különállónak (külön szubsztanciának) tekinteni. A köztük fennálló viszony tekintetében azonban — sokan úgy tartják — még a megfelelő kérdéseket sem tettük fel, nemhogy megnyugtató választ adtunk volna rájuk. Ahogy Bernard Baars fogalmaz:„Szóval szerintem az az első lépés, ha tényleg szeretnél választ adni egy kérdésre, hogy megválaszolható formában teszed fel.” (12) Majd később: „Ott tartunk a tudat tanulmányozása terén, ahol Benjamin Franklin tartott az elektromosság tanulmányozása terén 1800 körül.” (13)

Mi a viszony a fogfájás neurológiai korrelátuma (bizonyos idegállapotok, bizonyos neuronok tüzelése) és az általam átélt élmény között? Mitől szül bizonyos idegi aktivitás tudatos élményt, míg más idegi aktivitások nem teszik ezt? Ha a tudomány hagyományosan egyes szám harmadik személyű jelenségek (villámlás, az élő és élettelen közötti különbség, a világegyetem tágulása stb.) egyes szám harmadik személyben megfogalmazott magyarázataiból áll, akkor mit kezdjünk egy jelenséggel, amely természeténél fogva egyes szám első személyben jelentkezik? Hogy nézne ki egy megválaszolható kérdés? Mely tudományágak adják majd meg a helyes választ?

Képzeljük el, hogy húsz neves kutatót összeterelünk egy szobába, és arra buzdítjuk őket, mondják el a véleményüket, méghozzá a lehető legsarkosabb megfogalmazásban. Igencsak nagy hangzavar kerekedik majd. Blackmore képzeletbeli konferenciatermében (vagy játszóterén) semmi nem csökkenti a káoszt. Olvasmányos beszélgetéseit nem korlátozza semmilyen előzetesen lefektetett tematika vagy erőltetett elmélettaxonómia. Bár a szerző a bevezetőben utal rá, hogy akár szekértáborokba is rendezhetné a megkérdezett filozófusokat — Daniel Dennett egy internetes vitában magát az „A csapat” vezérének kikiáltva harcba hívta szövetségeseit a „B csapat” ellen, akik a tudat redukálhatatlanságát védelmezik, és úgy hiszik, hogy ha magyarázatot adhatnánk a memória és az észlelés működésére, és a többi „könnyű” problémát is megoldanánk, még mindig szembe kellene néznünk a kemény problémával —, ettől, és úgy általában minden tematizálástól Blackmore végül jó érzékkel tartózkodik. Őszinte kíváncsisággal és a lehető legsemlegesebb megfogalmazásban teszi fel kérdéseit.

Annak érdekében, hogy Blackmore kemény problémával, zombikkal, szabad akarattal, kválékkal és intencionalitással kapcsolatos kérdéseit és a válaszokat jobban megértsük, érdemes áttekintenünk e fogalmak kapcsolatát, és egyfajta mentális térképet készítenünk a megszólaltatott kutatók álláspontjairól.

Mentális életünkkel kapcsolatban van néhány erős intuíciónk. Erős a hitünk, hogy mentális állapotaink oksági kapcsolatban vannak más mentális állapotokkal, illetve a fizikai világgal. Most azért vagyok szomorkás, mert korábban felidéztem egy behavazott, kopár hegyoldal emlékképét, illetve ujjaim azért mozognak a billentyűkön, mert elmémmel — szabad akaratomból kifolyólag — erre utasítom őket.

További intuíciónk, hogy mentális állapotaink egy része (esetleg mind?) intencionális, azaz vonatkozik valamire. Elménk a világot „megragadja”, fájdalmainknak tárgya van, gondolataink vonatkoznak valamire. Ennek az aspektusnak Blackmore sajnos nem szentel elegendő figyelmet — talán pont azért, mert az intencionalitás kapcsán nem tűnik lehetetlen feladatnak épkézláb magyarázat megalkotása —, holott itt is akadna bőven izgalmas kérdés. Vajon minden mentális állapotunk intencionális? Lehet, hogy pont ez a mentális megkülönböztető jegye? Vajon van egyáltalán nem mentális intencionális állapot? (Ha egy számítógép előhívja a memóriájából a behavazott táj képét, az vajon ilyen?) Vannak-e magyarázható és magyarázhatatlan komponensei az intencionalitásnak, és ha igen, melyek ezek?

Harmadik erős intuíciónk pedig a tudat fenomenális karakterére vonatkozik. Van olyan, hogy egy behavazott hegyoldalra gondolni, vagy átélni egy szörnyű fogfájást. (A bögrék kizárólagosan egyes szám harmadik személyű létmódjáról nem feltételezzük ezt.) A mentális állapotaink szubjektív minőségét kválénak szokás nevezni. Blackmore kérdéseinek hátterében legtöbbször ez a jelenség rejtőzik valamilyen formában, és a szerző a David Chalmerstől származó kemény probléma kifejezést is leginkább a tudat problémájának ezen aspektusához köti.

Elnagyolt térképünket talán a magyarázati szakadék felrajzolásával érdemes kiegészíteni. Mentális életünk bizonyos aspektusai (egyes kutatók szerint) rejtélyes módon ellenállnak a megfejtésükre tett kísérleteknek. Az ilyen problémákat Noam Chomsky rejtélynek nevezi, megkülönböztetve őket a megoldható problémáktól. Ezt a jelenséget — mentális életünk bizonyos aspektusainak látszólagos leírhatatlanságát — szokták magyarázati szakadékként emlegetni. A szakadékot egyesek nemlétezőnek (esetleg konceptuális illúziónak) tekintik, mások szerint pusztán episztémikus természetű (a jelenség most vagy mindörökké; esetleg csak az emberi elme számára, de magyarázhatatlan), de vannak, akik úgy gondolják: az episztémikus szakadék mélyén egy még mélyebb — ontológiai — szakadék rejtőzik.

Az alapos, de olvasmányos bevezetőnek és a taxonomikus elrendezés hiányának köszönhetően bárhol, bármelyik gondolkodónál felcsaphatjuk a kötetet, ha hazafelé a buszon, vagy otthon, egy kád meleg vízben megpihenve be szeretnénk pillantani egy-egy meghatározó kutató elméjébe, hogy megtudjuk, mit is gondol a tudatról.

Blackmore minden „áldozatától” (többüket tényleg úgy cserkészte be, mint vadász a prédáját) megkérdezi, tulajdonképpen mi a probléma a tudat jelenségével kapcsolatban. Mitől különleges, mitől más jellegű kérdés ez, mint a tudomány szokásos kérdései? Valóban más jellegű-e? Természetesen akadt olyan filozófus — különösen az „A csapat” játékosai között —, aki nem látta a kemény problémát keménynek:

Sue: Mi a probléma? Mitől válik a tudat kérdése ilyen különleges kérdéssé?
Patricia Churchland: Nos, nem tudom, hogy mélyebb vagy nehezebb probléma-e, mint az aggyal kapcsolatos többi probléma. (50)

A szerző itt már a kérdések megfogalmazásakor aknák között lépeget, hisz elég egy „agyi tevékenység okozza” vagy egy „kiemelkedik”, és máris felmerül az elfogultság gyanúja. Blackmore azonban nem mindig óvatos: gyakran azt érezzük, szeretné kiugratni a nyulat a bokorból egy-egy durvább, a katedrák világához képest merészebben megfogalmazott kérdésével.

Bár az egyetlen, amiben a megszólaltatott szerzők szemlátomást egyetértenek, hogy a klasszikus szubsztanciadualizmus megbukott, a szerző mégis így ír a bevezetőben: „Folyton-folyvást felbukkannak mindenféle dualizmusok a színen, noha mindent megteszünk, hogy elkerüljük őket.” Ő maga mindenesetre minden alkalommal „odaszúr”, provokál, ha valami dualizmus-gyanús megfogalmazással találkozik. A megkérdezett filozófusok pedig elszántan tiltakoznak, amikor a dualizmus gyanújába keverednek: Susan Greenfield „átmeneti kapcsolókra és korrelációkra” hivatkozik, Max Velmans „reflexív monizmusról”, Vilayanur Ramachandran „neutrális monizmusról” beszél, Francisco Varela pedig „radikális formulázással” védekezik.

Blackmore általában már az interjú elején megkérdezi beszélgetőpartnereitől, hogy akadtak rá a tudat problémájára, hisz szinte valamennyi interjúalany kalandos utat járt be, mielőtt feltette magának a kérdést, mit is jelent tulajdonképpen tudatosnak lenni. A könyv elolvasása után úgy érezhetjük, nemcsak a tárgyalt elméleteket és álláspontokat ismertük meg, de a tudat problémáját hajszoló lelkes társaságot is. A könyv végére némelyikük szinte a barátunkká válik…

Némi bemelegítés után a szerző mindenkit megkér, fejtse ki álláspontját, elméletét saját szavaival! Jó alkalom ez arra, hogy egyszerű, világos megfogalmazásban találkozzunk az elmefilozófia klasszikus elméleteivel és gondolatkísérleteivel — de arra is, hogy meglepő összefüggésekre derüljön fény.

Sue: Hiszel a filozófus-zombi lehetőségében?
Ned Block: Nos, kétféle filozófus-zombi létezik, ezért nagyon fontos, hogy megkülönböztessük őket.
Sue: Ó, ezt nem tudtam. Kérlek, különböztesd meg őket!
[…]
Sue: …vagy összeállhatnak sörösdobozokból?
Ned: …ja, mint a sörösdobozok Searle példájában, vagy az 1978-as cikkemben leírt „kínai agyban”. Egyébként ez adta az inspirációt John Searle-nek később a „kínai szobához”: mesélte nekem, hogy olvasta, amit írtam, és innen jött a kínai szoba ötlete. (29)

Persze megvilágíthatjuk a fent tárgyalt kérdéseket úgy is, ha az egyes elméleteket kigondoló kutatóknak egyenesen nekiszegezzük a kérdést: A tudat valami „extra” dolog-e? Valamilyen módon külön áll-e az őt hordozó neurológiai folyamatoktól? Ha igen, akkor mire jó? Mi a feladata és miért fejlődött ki?

Ezért is teszi fel a szerző mindenkinek egyik kedvenc szonda-kérdését: mit gondolnak a zombikról? A filozófus-zombi (nem a funkcionalista, hanem a chalmersi változat) természetesen nem egy hörgő-rothadó horrorfilm-szereplő, hanem egy klasszikus filozófiai gondolatkísérlet főhőse. Zombi ikertestvérem fizikai értelemben azonos velem — külsőre, fizikai leírását tekintve —, azonban nincs belvilága, nincsenek tudatos élményei. Elméletileg lehetséges lenne ez? Hisz ha a tudat valami „extra”, akkor akár le is választhatom az agyról… Akkor viszont mi a tudat és mire való? Ha viszont a tudat csupán az agy — és a fizikai világ — működése, akkor nem létezhetnek zombik, hisz valami, ami mindazokat a fizikai funkciókat ellátja, amit én, szükségszerűen egyben tudatos is. Bár a nemleges válasz csábító, Dan Dennett szerint a zombisejtés ragályos és veszedelmes. Blackmore zombis kérdései sok nyulat kiugratnak a bokorból…

A szerző nem ódzkodik a játékos, spirituális vagy enyhén off topic kérdésektől sem. Legtöbb beszélgetőpartnerétől megkérdezi, hisznek-e a halál utáni életben. Az elképzelés nyilván szoros összefüggésbe hozható a tudat problémájával, mégis „cikinek” számítana a komoly analitikus diskurzusban — erősen vallásos felhangjai miatt. A szerző nem tart ettől: érezni szándékát, hogy a klasszikus nyugati filozófia tételét, miszerint a tudomány művelése nem kell — sőt talán nem is szabad —, hogy befolyásolja mindennapi hiteinket és magatartásunkat, sutba dobja, és szabadon diskuráljon az Élet Nagy Kérdéseiről.

A klasszikus „Van-e szabad akaratunk?” kérdést sem úgy és azért szegezi neki beszélgetőpartnereinek, hogy tudományos diskurzust folytasson velük: azt a régi kételyt és egzisztencialista borzongást, bizonytalanságot szeretné megidézni, amit mindannyian éreztünk egykor, amikor e klasszikus dilemmával először szembesültünk. Dan Wagner és Patricia Churchland mindketten úgy döntöttek, bár nincs szabad akaratuk, mégis úgy tesznek, mintha lenne… Végső soron teljes mértékben talán csak Francis Crick és a szerző maga utasítják el a szabad akarat minden formáját. (Az utóbbi szerint hosszas gyakorlással ez az állapot még drámamentessé is varázsolható: a szabad akarat „elengedhető”.) És persze kapunk néhány igazán szellemes választ is:

Sue: Mi a helyzet a szabad akarattal? Van szabad akaratod?
Thomas Metzinger: Ha nem lenne, adhattam volna neked más választ, mint amit most adok? (155)

Szintén személyesek — a tudományosság, a világlátás és az érzelmi megélés-átélés határait elmosók — a szerzőnek az én természetét és a temporális önazonosság problémáját feszegető kérdései. Végső soron összeáll a kép: a szerző „ráveszi” a modern gondolkodókat, hogy a „Ki vagyok én?” nagyívű kérdésére személyes, de tudományos választ adjanak; egyszerű és merész választ. Blackmore meglepő módon egyértelműnek tartja, hogy a tudatosság lényegét a szubjektivitás adja, kérdéseit is ebből az álláspontból kiindulva teszi fel. Érdemes megjegyeznünk, hogy a tudattal kapcsolatban ez (sem) annyira egyértelmű, és ha objektív tesztet akarnánk alkotni, amelynek segítségével a világ dolgait szétválogathatjuk mentális és fizikai entitásokra (azaz a mentális megkülönböztető jegyét keressük), a szubjektivitáson kívül más jelöltek is akadnának, nem utolsó sorban az intencionalitás. (Mentális állapotaink — úgy tűnik — legtöbbször vonatkoznak valamire.) Nézzük el most Blackmore-nak ezt az egyszerűsítő megközelítést, hisz a szubjektivitás valóban izgalmasabb kérdés:

A tudat lényege a szubjektivitás, és egy szubjektív tapasztalat — úgy tűnik — mindig megkívánja egy tapasztaló létezését. Más szóval az ént. De miféle dolog lehet a tapasztalatokat megtapasztaló én? És — ami még ennél is keményebb dió — vajon minek feleltethető meg egy ilyen tapasztaló valami az agyban? (9)

E kérdések arra is remek alkalmat biztosítanak, hogy bepillantást nyerjünk az egyes kutatók módosult tudatállapotban szerzett tapasztalataiba. Hiszen ha a szubjektivitást magát tanulmányozzuk, akkor az introspekciót és a meditációs technikákkal, valamint pszichedelikus drogokkal előidézett egyéb módosult állapotokat sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ha valakit ezek a részek izgatnak, akkor érdemes a Stephen LaBerge-interjúval nyitnia, aki még a „nagy időkben” kezdett kísérletezni a pszichedelikus szerekkel, és jelenleg a Lucidity Institute (Éberség Intézetnek fordíthatnánk…) vezetője.

Sue: Mi az, amitől a tudat kérdése annyira érdekes?
Stephen: A tudat teszi a tudat kérdését érdekesé. Pontosan ez az önazonos minőség, a jelenség fraktáltermészete, amitől végtelenül izgalmassá válik.
Sue: Meséld el, hogy keveredtél bele eredetileg!
Stephen: Eredetileg komoly tudósnak indultam, fizikát és kémiát tanultam a Stanfordon. Elég beszűkült világban éltem, mígnem a késő 60-as években, Kaliforniában volt egy-két pszichedelikus élményem, amelyek ráébresztettek egy másik, általam korábban észre nem vett univerzum — a belső világ — létezésére. (137)

Vajon a könyv elolvasása után megértjük-e, mi az a tudat? Garantáltan nem. A beszélgetésekre, már az interjú műfajából kifolyólag is, nem elsősorban a tudományos elmélyültség jellemző, és — ha már Füst Milánnal kezdtük — „nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek.” De a kötetet olvasgatva-forgatva jobban megérthetjük az egyes elméletek lényegét, tétjét és az elméletek, álláspontok közötti összefüggéseket. Megismerkedünk a kutatók személyes motivációjával, és egy kicsit talán magabiztosabban mozgunk majd abban az útvesztőben, amit a tudat problémájának nevezünk.