alkoholista
amikor már elég sokat dőlt a lőre akár egy gyengécske kabaré is kezdődhetne belőle mondván maga szürrealista netán futurista — én kérem inkább alkoholista de hagyjuk el az olcsó gegeket hisz nincs az a tudomány mely felmérhetné ezeket az undorító jóléttől a szesz-féle pancsolásig melybe a hajléktalan állatként belemászik és ájultságukban közel kerülnek egymáshoz a kóros figurák legfeljebb stílusuk más itt esetleg sárga selyem pongyolába burkolózva villant a dáma odébb négykézláb állva mereng bele a pocsolyába a nyomorúságára gyönyört hajszoló na már most barátaim ki a jó és a motiváltságnak merre lézeng szocializált alapja alkoholmentes ürge viszont fel se készülődjön erre a szellemi kalandra úgysem közelíthetné a magány s a szeretet eme kétségbe ejtő stációit melyek között a szesztestvéri hit gyilkol és ölel miközben az ördög vinne el minden szereplőt most épp oldalról egy özvegyet lesek aki bódultan korcs kutyájával odanőtt a kocsmaszékhez az imént még heherészett de később árva taglózottságában valahogy angyali az álságos közegészségügynek látványa nem épp hallali ám akkor lelkét ki menti meg
alkonyat
valamikor úgy volt hogy a gyerek felébredt és hunyorogva leste a redőnyön átszűrődő aranyos csíkokat majd áhítattal meghallgatta az erdőszéli apró madarak miként csicseregnek majdnem eposzi méretekben támadt fel lelkében az életszeretetnek valami kéjjel bizsergő varázsa amely napi kicsiny csínytevésekre váltva felvázolta a gyönyörű nyári napot ebben a különös ösztönös maszatolásban kezdetektől a téli szürkeség szülte a sivatagot később már az érett ember hűvös racionalitása az évszakok mozgását közönyös ketrecbe zárta alágyűrve a mindennapi gondnak természettől elrugaszkodott kényszerét és már észre sem vette a fakopáncsot vagy ha magokat szorgoskodott össze illatos bokrok alján az ártatlan veréb és nem létezett rousseau-i gondolata óvatosan csúszkált bele a téli fagyba a hőségben a sugárzást kerülte közönyösen a biológiailag érzékeny lakmuszpapír sem hevülne panel élte nyomán egykor még nem sejtette hogy éltében még egyszer közeleg egy törékeny lelki állomás amelyben ha nem is önfeledt gyermeki reggel az alkonyat lírája küszködik az értelemmel szorongva lesve mikor vált az át végtelen éjjelekbe
alkonyodik
néha tán némileg hiúságból is nem szeretnék ellentmondani egykori filosz létemnek így aztán hiába a címszó lírai inspirációja hamarabb elém tolul az alkonyodik a bárányok elvéreznek ez a szürreális déry-opusz melynek alig van folytatása ám szakmailag sokáig izgatott nincs-e kis áthallás a ló meghal a madarak kirepülnek zseniális poémája és az említett mű között még ha az eredetiségre hangszerelt új világban sokáig az érték ütközött előzményeivel és mint sejtjük avantgárd mesterünk már csak feleselget erre a különös íróra elkapva képi leleményét s annak tovább bonyolítható ritmusát amely majd a bebizonyíthatatlan sejtések hullámain reng odább a kifulladásig mivel egy magaslat fölött már közömbös mit is mondott a másik aláágyazgatva a későbbi posztmodernnek hol az élelmesebbje korábbi géniuszok művészi érveivel lenget ám a vers futásában az okoskodásoknak már nincs tovább a belső érzelmi feszültségek az elmúlás felé fújják a harsonát mert ha alkonyodik a zsigerek mélyén fölrémlik a vég s a rációt peremre tolva kérdőjeleződik az egész bogarászásának értelme a vegetáció lényegére mered rá az elme
Megjelent a Műút 2016057-es számában