Bihary Gábor: Városemberek

(Juhász Tibor: Ez nem az a környék. FISZ–Apokrif, 2015; Purosz Leonidasz: A városnak meg kell épülnie. FISZ, 2016)

Az első kötetek lehetőséget teremtenek a költői-írói indulás megfigyeléséhez, a debütálás, vagyis az irodalmi színre való belépés nyomon követéséhez. A térre utaló metaforika használatát az írásunk tárgyát képező könyvek címükben is előlegezik (Ez nem az a környék és A városnak meg kell épülnie), így az értelmezés során a tér jelentésszervező aktusaira is kitérünk.

2015-ben indult útjára az Apokrif Könyvek sorozata a FISZ-szel közös kiadásban, melynek első darabját Juhász Tibor jegyzi. Öt ciklusból épül fel a kötet, de az utolsó kettőre inkább egy-egy hosszúversként tekinthetünk — a Városom tizenkét prózaverset (vagy versszakot) tartalmaz, melyet a Kitartó című narratív szabadvers követ. A könyv szerkezetéből a beszélő identitáskeresésének története rajzolódik ki, amelynek elbeszélésszerűségét az utazás toposza és a változó terekkel való szembesülés hozza létre. Az első ciklusban bejárjuk a fiktív telep iszonytató (kül)területeit, a nyomorgók életét a tárgyias, kívülálló alany megfigyelői tekintetén keresztül látjuk. Az én ismerője a környéknek, de nem részese, hiszen nem azonosul a megjelenített alakok tudatával; ismereteit nem az elsődleges átélés, az odatartozás élménye szervezi, ehelyett az érzékek felfokozott működése által érintkezik az elmondottakkal (a látvány mellett a szagok és a hangok érzékelése is a szubjektum hangsúlyozott testi jelenlétéről tanúskodik). Juhász egész művében egy permanens felbomlásban lévő entropikus tér válik jellegadóvá, az elemekre hullás eseményét közelről figyeljük: „Az udvarokon biciklik, / hűtők, szilánkos tévék, szárítókötelekről levált, / sáros lepedők.” (Bezoár, 18) Az ehhez a környezethez tropikusan (metaforikusan és metonimikusan) rendelődő emberi sorsokról, peremre szorult nullegzisztenciákról olvashatunk; az antropomorfizált tárgyak, épületek és terek az ott élők helyettesítőivé válnak: „a hámló falakkal együtt testük is elengedte / bőrüket, és úgy esik be nyílt kutacsukon az ég, / ahogy az egymásra rakott lemezekből álló / tetőn az eső.” (Ami nem hajlik, 13)

A könyv tétje az elmondottakkal szembeni távolság felszámolásának kísérlete, az idegenségnek a sajátszerűség felé történő kimozdítása lesz. A második ciklusban ugyanis az én személyes kapcsolataiba avat be minket. Az alanyi, közvetlenebb hang mellett a megromlott, kiüresedett emberi kapcsolatok helyeződnek előtérbe, a kisemmizettség állapotát a nélkülözés testi és betegségleírásokkal elegyített diskurzusa helyett inkább a lelki síkra történő áthelyeződés alkotja meg. A gyakori önmegszólítás családi tragédiákhoz enged közel. Az alkoholizmus, a problémák nyomasztó elhallgatása, kibeszéletlensége, a családon belüli erőszak a lét pilléreit, az egyetlen folytatásra váró „hagyományt” jelentik: „Nyúlj a pohárért, ahogy apád tette, / és öblítsd le, ahogy az ő apja is.” (Az erkölcsök miatt, 23) A ciklus visszatérő alakjaihoz (a cél nélkül tengődő, alkoholista ismerőshöz és a megszólaló anyjához) az együttérzés és távolságtartás közötti oszcilláció szerint viszonyul az én, különösen az anya-versek válnak emlékezetessé: „Mikor a fiú húszéves lesz, / bemegy hozzá egy éjszaka, / és rácsodálkozik, hogy fektében is / mennyire látszik a varrógép / előtt töltött évek testtartása.” (Példaérték, 26)

A térkezeléssel kapcsolatban említhető a kocsma mint a beavatódás, a férfivá válás helyszíne (Jó lesz a száraz is), ami ezért szakralizálódik, különösen az utolsó szöveg felől értve. A Kitartó ugyanis egy helyi csapszék neve, az itt lévő munkások, egykori bányászok zárt közösségéhez akar csatlakozni az én. „Nem tudták, hogy közéjük akarok tartozni.” (63) A költőként megjelenő alany igyekszik felvenni a vendégek szokásait, s mivel az irodalom nem hoz számára felszabadulást, ezért a költészeti ambíciókat vágytalanságra cseréli, végül az írást is abbahagyja. A személyes identitás megtagadását is vállalja tehát az alany azért, hogy a közösség befogadja. Az átsajátítás azonban lehet hézagmentes, áthidalhatatlan akadályok adódnak azzal, hogy nem az emberek, hanem a tér hordozza az identitást, ahogy olvassuk: „[m]égsem vettem észre”, hogy „[e]gyben tartotta őket az alkoholtól zsibbadó / város. Másnapos épületek, lemerevült sikátorok, / szétesett felezővonalak.” (68) A város állapota és múltja szabályozza ezt a kollektivitást, a hiányzó tapasztalatok pótlására egyszerűen nincs mód. „Új voltam itt, fiatal, / velük ellentétben, akikkel a történelem esett / meg.” (69) A szocialista rendszer kitörölhetetlen formálta át a város képét és a benne élők habitusát, s továbbra is meghatározza a mindennapokat, a jelenüket és jövőjüket vesztett helyiek a kizökkent időben téblábolnak. Az először csak külső szemszögből, majd belső optikából is megmutatott környéken kizárólag présbe szorult, szubverzív életviszonyokkal szembesül az én, a közösséghez tartozás érdekében mégis úgy dönt, hogy feladja saját integritását, ám minden erőfeszítése ellenére sem osztozhat a sorsukban. Így lesz nincstelenebb a körülette lévőknél is, a kötet ívének tragikuma is innen ragadható meg, hiszen a kötet „az otthonát megérteni és megélni kívánó én környezetéhez való odafordulásá”-nak csődjét posztulálja.[1]

A megértés hiányából fakadó identitásválságot a térbeliség poétikai tétjein kívül a köteten végigvonuló motívumok is erősítik. A kívülállás ugyanis nemcsak a beszélő alany perspektivikusságából fakad, hanem a szegénység naturalitásától eltartott esztétikus nyelvhasználatából: „A falvédőre egy mocskos függöny / mintázatát veti a nap, a fényében / ezüstös szemcsék keringenek, / egy hitetlen ember égitestei.” (Vetített rácsok, 15) A környékbeliek nyelve többnyire csupán artikulálatlan ordítás, motyogás vagy hangfoszlányok formájában jut el a szubjektumhoz. A megjelenített tér lakói a különböző felületekre (padra, házfalra, vasúti kocsira, öltözőszekrényre) vésett grafikai és verbális szimbólumokkal üzennek létükről, tehát markáns nyomhagyói attitűddel szembesülünk, ami azonban az én számára olvashatatlan és így befogadhatatlan marad. Hiába bogozza az „ismeretlen zenekarok dalszövegeit” (A város felé), a hirdetések, a moziplakát és a menetrend is olvashatatlanná ázik (Mint ő), a nyelvi értelemben vett tér sem válik kiismerhetővé: „Ez húzódik egészen a vasúti felüljáróig, / melynek helyesírási hibásak a lábai.” (Bezoár) A Kitartó munkásainak belső elnevezései sem tárulnak fel előtte, nem avatják be a csúfnevek katalógusába, ahogy a „szájhagyományban élő / rendszer igazolványait” sem ismertetik meg a beszélővel.

Az identitáshoz és a költői beszéd létrejövéséhez szorosan kötődő arcadást többször problematizálja a könyv, amit az ablak trópusa jelez. A törött, elmosódott, befalazott, hiányzó vagy épp lepellel takart ablak motívuma így a magát megpillantani képtelen ént jelzi számunkra, valamint a nyelvhasználati, poétikai, tematikai hasonlóságok miatt, az allúziók és nyílt idézet útján is közel hozott József Attila-líra egy újabb elemére, az Eszmélet fülke-fényben könyöklő alakjára való utalással.[2] „Az öregasszony háta mögötti befóliázott / ablakban két kisgyermek arcát lobogtatta / a szél.” (Ami nem hajlik, 13) Juhász versnyelve átgondolt, nagy tudatossággal szerveződik, mely teret enged a szavak szemantikai komplexitásának, egymásra rétegzettségének. Az említett retorikai eszközökön túl az enallagé és hipallagé alakzatai teszik erőteljessé a nyelvet („A szobát négysarkú penész övezi”, másutt: „Ki-be kapcsolódó / szellőzők unottan cserélődő levegője / hullámoztatja a falakhoz simuló teret”).[3] A néhol megjelenő giccs („Az apró öklökre támasztott szemekből / egyszer csak megláttam az Istent”), és a kevésbé összetett megoldások sem teszik számossá az Ez nem az a környék hibáit, az első kötet nívója és kiforrottsága biztató várakozásokat támaszt. A narratívához való vonzódás feltételezi, hogy a későbbiekben prózai műveket is remélhetünk a szerzőtől. Juhász Tibor pályájának további alakulását abból a szempontból is érdemes figyelnünk, hogy a(z egyszerűség miatt némileg pontatlanul) szociografikusnak nevezett hagyománytól való eltávolodás vagy épp annak megújítása jelenti-e majd a mérvadó rendezőelvet.

16-11-26-purosz_boritoPurosz Leonidasz könyve is él a narratíva eszközével a makrostrukturális, vagyis ciklusok közötti kapcsolatokból származó értelemtöbblet kialakításakor, hiszen a gonddal szerkesztett mű cím szerint kilenc fejezetből áll: a kezdő- és a zárószakasz egy-egy verset tartalmaz, a többi ciklus pedig arányosan tagolja a maradék negyven művet. A kötet azonban nem ragaszkodik egy koherens egész történet kialakításához (innen nézve kevésbé szervesül a cikluscímek által generált szerializált regény elvárása, műfaji kontextusa), egyfajta folyamatjelleg illetve fejlődéstörténet megvonására mégis esély kínálkozik. A mindvégig személyes beszélői hang párkapcsolati nehézségeket, nagy szerelmek elmúlását exponálja, ennek ismétlődő felbukkanása teremti meg a történetszerűséget, amelybe változatos témavilágú versek ékelődnek a társadalmi problémákra figyelő alkotásoktól kezdve a versírásra reflektáló szövegeken át a fesztiválélmények belső nézőpontú közvetítéséig.

A cím városépítésre sarkalló imperatívuszi mondatára rögtön az első szöveg felel. A munka beszélője a titokzatos hangot (mely lehet a lelkiismeret, az emlékezés, az önmegszólítás vagy a másik hangja is) otthonába cipeli és szobortestet formáz neki. A némileg obskúrus írás ezért a költői én és a beszéd megteremtődésének aktusára érthető, valamint a szerelmi tematika jellegét is előrevetíti. A kötetben megjelenő Anna alakja ugyanis a szerelem ideáljaként, beszédmódként, már eleve toposszerűségében válik megragadhatóvá. Mindezt a névadás is jelzi, hiszen a könyvben olvasható másik lány neve, Barbi, a kezdőbetűjét tekintve épp az A betűt követi az ábécérendben. Innen nyer értelmet, hogy miért a Könnyű, fehér ruhában című József Attila-versből kapott mottót a kötet, különösen „a valóság elpereg / és megmarad a látszat” gondolata tűnik relevánsnak, valamint az említett mű egy későbbi, de Purosznál nem olvasható sora segít állványzatot ácsolni az interpretációhoz: „Megalkotom szerelmemet…” A másikhoz szólva alkothatja meg magát az én, s ehhez az építés és a rombolás egymást feltételező folyamatai járulnak: „Addig retusálom / a hibáidat, míg végül / én maradok a helyeden” (Addig, 17), hiszen a csak fikcióként, írásként jelenlévő másik létrehívásával és eltüntetésével juthat el az én önmagához: „Anna vagy, a fikció, mindegy, / minek nevezlek; csak önmagaddal pusztíthatlak: / feketével festek át feketét.” (Valójában milyen, 28) A teremtés mozzanatához bibliai utalások (Noé, Ábrahám és Izsák története vagy a Genezis), illetve az isteni nagysággal felruházott én kapcsolódik: „…viharzajba szél pisszeg / istenkarom kitárom / meggyilkolni épp viszlek / anna anna világom” (Pusztítás, 21)

Az urbanisztikai szál „egy átmeneti város”-ba, vagyis a könnyűzenei fesztiválra kalauzoló ciklussal folytatódik, ami a hétköznapokból való kilépés és a felejtés alkalma nemcsak a szerelemmel, hanem az én életvilágával kapcsolatban is, hiszen a karnevál végén minden visszatér a megszokott rendbe: „Hazamenni a rossz szagú városokba, / ahol a valóságban élünk.” (Riport, 40) A saját városhoz való ambivalens viszonyt képezi le az egyik legjobb szöveg, az Ahol le fogok szállni: „A hely, ahol le fogok szállni, / jellegtelen átmeneti korszak, / hiába adtak neki honatyáink nevet.” (26) A szerelmi válságról, az együttélés és az elengedés nehézségeiről inkább a kötet vége beszél izgalmasan, az olvasó számára is belakható, ismerős érzések precíz megfogalmazásával. A Kimegy belőlem lendületes sorai és a központozás elhagyása miatt olyan, mintha egyetlen levegővétellel hangzana el: „mint amikor meg akarom nézni neten / a kedvenc csapatom meccsét pedig tudom / hogy vírusos az oldal aztán mégis rákattintok / ilyen mikor itt fekszel mellettem nekem meg / már a szuszogásodtól feláll” (71). A szöveg zárása a magyar szerelmi líra olyan hagyományaira is utalhat, mint Radnóti költészete (Levél a hitveshez; Hasonlatok): „de hát minek ide még egy hasonlat / elmész anélkül is”. A szikárság mellett az utolsó versek hangnemét a gyász lengi be, a virrasztás szituációja többször is megidéződik. Mindebből nemcsak a másik, hanem az én megszűnése is kitapintható. A kötetcímmel ellentétesen a zárlat már arról beszél, hogy A városnak el kell pusztulnia, az én kiszorul a maga építette poliszból, amelyet immár kívülről szemlél: „A csillagok ránehezednek az éjszaka szivacsára, / és egy óvatlan pillanatban a falakon kívülre facsarnak.” (77) Az alkotó „büszke és teremtő” teste nélkül elpusztul a város, mely immár az én és a te alakján túl a teljes kötet anyagának szimbólumává lesz, ez az önfelszámol(ód)ás a továbblépés egyetlen lehetséges útja.[4]

Láthattuk, hogy Purosz Leonidasz első kötetének tétje az én megalkothatósága, a megszólaláshoz szükséges biztos talapzat kialakítása, a keresés azonban nem lel nyugvópontul szolgáló válaszokat. Ennek az alanyi, én-központú lírának lényegi alkotóeleme a pimaszság és tiszteletlenség, mely az irodalom ünnepélyes, fennkölt felfogását hamisnak tartja, a sznobériát gúnyolja, s ez az irónia gyakori megjelenésével is összefügg. A versek egy részében viszont a rutinszerűen működtetett önirónia nem képes megmagyarázni a szerény esztétikai teljesítményt, így van ez még akkor is, ha a Házi feladat, büntetés mintha épp az elmaradt költői stúdiumokra reflektálna: a tízszer egymás alá írt mondat („Attól, hogy ironikus, még nem biztos, hogy jó!”) önmaga hatásmechanizmusára utalva valóban nem lesz jól működő vers. Főképp a mondókaszerű, rímes-ritmusos szövegek esetén jelenik meg hiába az intencionált irónia, ez a felkínált olvasási mód se a kínrímeket, se a lebutított nyelvet nem tölti fel értékkel: „elhibázott kapcsolat / csapd össze a mancsodat // valakit még érdekelj / nem baj ha fáj énekelj” (Csapd össze, 69). Egy-két elcsépelt kép, almanachba illő mondat maradt a szerkesztés után, ám ezek kis jelentőséggel bírnak. Sokkal általánosabb és zavaróbb probléma az, hogy a szövegek nem egyenletes színvonalon íródtak, mintha nem sikerülne kitartani a meglelt hangot, főképp ha azok nem a Purosz számára leginkább autentikusnak tűnő élőbeszédszerű dikciót követik. Néhol emiatt modoros részekre bukkanunk, melyeken már a központozás felesleges karaktereinek (felkiáltójelek, hármaspontok) kiiktatásával is sokat lehetne javítani.

Ezzel együtt sem feledkezhetünk meg a kötet értékeiről. Különös módon akkor válik izgalmassá ez a líra, ha a beszélő kellő távolságot tart önmagával szemben, vagy ha tekintete önmagáról valami másra fordul. Emlékezetes például Az atombomba, melynek „kecses zuhanását” szemléljük azokkal együtt, akikre épp ráesik. Az irónia itt fekete humorba torkoll, nem mellesleg az ismétlődő-variálódó szintagmák nyelvi szinten is leképezik a robbanószerkezet lebegését és landolását: „A kisváros kék egén az atombombát oly / kecsesen sodorta a hűvös, sörszagú szél, / egy pillanatra mind, aki ott volt, / mind belészeretett.” (42) Szintén örömmel időzünk el a Balladánál, mely egy vers a vers meg nem születéséről: „Egy szép napon az angyal, a költő és a néma / a háromszögű bárasztalt körbeülték, / ám végül nem volt közös téma” (44).

Akárhogy csűrjük-csavarjuk, egy húszéves költőtől csakis kamaszkori verseket kaphatunk. Purosz Leonidasz művei már most megcsillantottak olyan erényeket, amelyek megérdemlik, hogy bizalommal tekintsünk a szerző első felnőtt verseinek megjelenése elé.

Megjelent a Műút 2016057-es számában

___________________

[1] Vigh Levente: „Rongyértékek, kartonvagyonok”, KULTer.hu.

[2] Konkoly Dániel költészettörténeti összefüggésben tárgyalja a versnyelvet, a későmodern magyar irodalom „medializált versoptikájá”-nak sikeres alkalmazásában jelöli ki a könyv erényét. Juhász líráját József Attila mellett Kassák és Szabó Lőrinc költészetével veti össze. Konkoly Dániel: „A legnagyobb költőt idézted”, Alföld, 2016/4, 109–112.

[3] A nyelv grammatikai sajátosságait tárgyalja Smid Róbert (Vándorló könyvespolc 3., SzIF Online), ahogy írja, a könyv „nagyon finom nyelvi transzformációkkal, apró szintaktikai vagy morfemisztikus hajlításokkal” él.

[4] Hasonlóan összegez Zelei Dávid (Szelfi cunamiban, Tiszatáj online) is: „A kamaszkornak, az egyetemnek, a szerelemnek véget kell érnie. A városnak el kell pusztulnia.”

One Reply to “Városemberek”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük