„Bár az ifjúság napjait megszépíti az emlékezés, a szerző fenntartja, hogy ha valamely (többé-kevésbé) tudományos találkozó, amelyen valaha részt vett, megérdemli, hogy »szellemileg termékenynek« nevezzék (amellett, hogy »lelkesült«, »ösztönző«, »dionüszoszi«)”,[1] akkor egy 2016 novemberében Kölnben tartott workshop bizonyosan. A „distant reading”-től a „kollaboratórium”-ig. Az irodalomtudományos kutatás elemi gyakorlatai és infrastruktúrája címmel szervezett ülést egy hazai és német szakemberekből álló kutatócsoport, amelynek összetétele igencsak vegyes, a klasszika-filológusoktól a digitális bölcsészet képviselőiig terjed. Mégis lelkesítő az az összhang, ahogy a csoport működik — és ez nem csak érkezésünkkor nyert kifejezést a kölni főpályaudvar egyik gyorsbüféjében.
A műhelymunkaszerűen működő workshop rövid, problémafelvető referátumokból és azok megvitatásából, valamint két nyilvános előadásból állt. Az elsőt a kölni dóm megmászását követően — melynek során, elhangzott ez is, a kultúratudomány már az első napon eljutott a csúcsra — Vaderna Gábor tartotta Micro and Macro, Close and Distant. Philology After the Digital Revolution címmel. Elmélete szerint a szoros olvasás gyakorlata tette az irodalomtudományt a humántudományok meghatározó ágává, és ez a gyakorlat volt az, amelyet a mikrotörténetírás is egyre inkább magáévá tesz a saját munkájában. A korai mikrotörténeti írások áttekintése után ezt leginkább Sigurður Gylfi Magnusson újabb, ellentmondásokat is magában foglaló, a történeti forrásokat metanarratívában fel nem oldó kutatásaiban vélte felfedezni. Ezek után tette fel az előadás fő kérdését: hogyan befolyásolhatják a big data elemzéseket is lehetővé tevő gépek és programok ezt a close readingen alapuló, tagadhatatlanul termékeny történetírást. Javaslata szerint a mikro és makro, a close és distant fogalompárokat nem oppozíciókban kellene elgondolnunk, hiszen ezek segíthetik egymást a kutatás során. Csak az tud a nagy mennyiségű adattal dolgozni, aki jó szoros olvasó, hiszen az előzetes válogatás és a korpuszra nézve releváns kérdések feltétele adják a distant reading alapját is. Általánosságban elmondható, hogy a workshop állandó hivatkozási pontja volt Franco Moretti és az általa bevezetett, a digitális eszközök az emberi „wetware”-t jóval felülmúló kapacitásán és az immár nem szöveges, hanem grafikus, vizualizált eredményeken alapuló distant reading fogalma.
A kutatócsoport magyar vezetője, Kelemen Pál arra tett kísérletet, hogy N. Katharine Hayles nyomán leírja, milyen identitásteremtő erővel bír a close reading, vagyis a szoros, szövegközeli olvasás gyakorlata az irodalomtudományos diskurzus számára. Mindeközben ezen olvasáspraxis szaktudományos kizárólagossága ellen érvelt egy olyan korban, amikor egyfelől a szövegeket az egyetem falain kívül egyre inkább szkennelő, diszkontinuus módon dolgozzuk fel az ún. „hiperolvasás” (Hayles) gyakorlatát alkalmazva, másfelől a tudományos közegben is egyre jobban teret hódít az a digitális kutatási infrastruktúra, amely az olvasás tudományos gyakorlatait is a hiperolvasás felé tereli. Ezen kívül két dologra hívta fel a figyelmet: a „tudományos figyelem” szerkezetének átalakulására a kutatási infrastruktúra változásának következtében, valamint arra a tényre, hogy a szoros olvasás értelmező műveleteit milyen mértékben előzik meg a szövegek számítógépes programok és algoritmusok az ember (a „felhasználó”) számára láthatatlan és visszakövethetetlen feldolgozása. Kelemen gondolatmenete abból a felismerésből indult ki, hogy a close reading gyakorlatának feltételei egy bizonyos, jól körülírható tudománytörténeti helyzetben alakultak ki, funkciótörténetileg pedig egyszerre volt az irodalomtudományban valami magától értetődő dolog és egyfajta vágyálom. Ráadásul olyan normatív erővel is bírt (és bír a mai napig), hogy a nem szoros olvasási gyakorlatokat és az ezek alapjául szolgáló „hiperfigyelem” (Hayles) megnyilvánulásait akár még tudományos diskurzus patológiás eseteivé is nyilvánították.
A filológiai munka vissza-visszatérően határozza meg magát nyomolvasásként: ennek a modellnek a digitális környezetben nyújtott teljesítőképességét és jövőpotenciálját vizsgálta Vásári Melinda, aki Matthew G. Kirschenbaum és a hardver grammatológiája nyomán a computer forensics, vagyis a(z elveszett) számítógépes adatok azonosításának, előhívásának és elemzésének folyamatában vélte felfedezni a jövő filológiai tevékenységét. Történeti távlatban Marcus Krause idézte fel a 20. század előtti nem interpretatív jellegű, hanem technikai filológia analóg gyakorlatait. Mind Vásári, mind Krause amellett érvelt, hogy ezen a ponton szétválaszthatatlanul összefonódnak a számítástechnikai és humántudományos normák és szabványok.
A Kölni Egyetem Európában egyedülálló Digitális Bölcsészeti Központjában (Cologne Center for eHumanities) Patrick Sahle és munkatársai jóvoltából mindezt láthattuk a gyakorlatban is működni — és mi pontosan erre a gyakorlatra voltunk kíváncsiak. Itt többek között az is kiderült, hogy a digitális filológia nem minden esetben a hatalmas adatmennyiség gyors kezelésén alapul: vannak kis méretű korpuszok is, amelyek digitalizálása és kereshetővé tétele még komoly technikai apparátussal is éveket vesz igénybe. Ennek fényében érdekes volt hallani a Központ munkatársainak érvelését, mely szerint minden digitális bölcsészeti projekt egyedi megoldásokat kíván. Mintha ebben az visszhangzott volna, amit Carlo Ginzburg híres tanulmányában (Nyomok. A jel-paradigma gyökerei) a humántudományok megkülönböztető jegyének, nevezetesen, hogy azok mindenkori tárgyuk egyediségének felmutatásában és megőrzésében érdekeltek, szemben a természettudományokkal, amelyek az egyediség mögött rejlő törvényszerűségekre kíváncsiak. A forráskódokat és programnyelveket is bemutató prezentáció túlmutatott ezirányú (egyre nyilvánvalóbb, hogy fájóan hiányzó) ismereteimen, ám ebben segítségünkre volt Palkó Gábor, a Petőfi Irodalmi Múzeum digitális bölcsészettel foglalkozó munkatársa. Ő a saját referátumában Jussi Parikkával helyenként vitatkozva a digitális archívumok működéséről és technikai természetéről beszélt részletekbe menően — bővítve tényleg kellemetlenül szegényes ismereteimet.
A digitális forradalom társadalomtudományi következményeiről Kerekes Amália beszélt gondolatébresztő, az emberi test és a körülötte lévő tárgyak interakcióinak formáiról szóló referátumában, de ezt tette témává a kutatócsoport német vezetője, Nicolas Pethes is. Utóbbi hangsúlyozta: a digitalizálás azokra a területekre is kihat, ahol közvetlenül nincsen jelen. Szerinte a társadalmi — főként a tudományos — gyakorlatok nem nagy narratívák szerint írhatóak le, hanem kis részekből, apróbb mozzanatokból hálózatszerűen jönnek létre (communities of small practices). Ehhez az elképzeléshez kapcsolódott Charlotte Jaekel és Torsten Hahn közös referátuma, amely a kis gyakorlatok heterogén hálózatának működését vizsgálta. Egyben bevezetőt nyújtottak Bruno Latour Actor–Network–Theory-elképzelésébe, a társadalmi élet humán és nem humán létezői közötti dinamikus összekapcsolódások elgondolásába. A fő kérdés mindeközben az volt: hogyan kapcsolódnak össze, milyen asszamblázsokat képeznek a humán és nem humán létezők a tudomány gyakorlatában, és ez hogyan befolyásolja azt, hogy milyen tudást állítanak elő? Kelemen Pál a workshop címében is megjelenő „kollaboráció” fogalmát is ebből a perspektívából határozta meg. Főleg arra volt kíváncsi, hogy miként lehet leírni azt a jelenséget, hogy az irodalomtudományi munkát eleve meghatározzák a technikai megvalósíthatóságának a feltételei. Erre vezette be az „implementálhatóság”, valamint a kissé nehézkes „kivitelezhetőségi posztulátum” kifejezéseket. Az ilyen, emberi ágensek és technikai aktorok közötti kollaboratív együttműködésre maga a workshop is kitűnő példa: a termek O-alakú elrendezése és projektorai, az egyre jobban működő internetes szótárprogramok és a működésüket biztosító megbízható egyetemi internethálózat vagy a kódexszerűen összeálló, különböző olvasmányokat egybefogó közös PDF-formátumú reader — a résztvevők ezeken alapuló (ezek által létrehozott és alakított) közös munkája — sok más egyébbel, köztük a helyi sörrel, a minden pohár után egyre finomabb Kölsch-csel kiegészülve — izgalmas („lelkesült”, „ösztönző”, „dionüszoszi”) eredményekre vezettek.
E kollaboratív munka kapcsán került előtérbe — leginkább Keresztes Balázs beszámolójában — Latour egyik fontos fogalma, a dizájn. A dizájn esetében ugyanis nem választhatók el egymástól a funkcionális és egyéb rétegek, amint ez a jelenség a hagyományos szubjektum–objektum-oppozíció felől sem érthető meg: a dizájn mint cselekvés nem a tárgyaktól független humán létező modernista felfogása és az ilyen szubjektum eszközhasználó magatartása mentén írható le, hanem az egyes alkotóelemek összehangolásán, „összehordásán”, „egybefűzésén” (drawing things together) keresztül. Az ember nem létrehoz dolgokat, hanem újrarendez (reassembling) meglevő hálózatokat, amelynek maga is része.
Igazán izgalmas volt mindezt Björn Sonnenberg-Shrank ismertetőjének apropóján tárgyalni, akinek a prezentációja a vizuális elemek tekintetében maga is a fenti értelemben vett dizájntevékenység eredménye (új asszamblázst hozott létre ugyanis a projekt néhány arculati eleméből). Az anglista doktorandusz ugyanis a kvantumfizikus Karen Barad — Latour Reassembling the Social című munkájával szinte egy időben megjelent — Meeting the Universe című könyvéről beszélt, amely egy, a Latouréhoz nagyon hasonló (a nem humán tényezőktől független cselekvő elutasításából kiinduló) elmélet alapjait fekteti le. Fontosak azonban a különbségek: Barad esetében az egyes elemek, individuumok és anyagok csupán összekapcsolódásuk és közös cselekvésük révén jönnek létre — sem a humán, sem a nem humán létezők nem adottak eleve, így azoknak nem az inter-akciójáról (ez azt feltételezné, hogy már van valami, ami kapcsolatba lép a másikkal), hanem a közös kapcsolódásukból való létrejöttükről, azaz intra-akciójáról beszélhetünk.
Az egymásra hasonlító elméleti és gyakorlattani blokkok mellett elvétve ugyan, de konkrét irodalmi szövegek is felmerültek a workshop során. Hanjo Berressem a Mark Z. Danielewski regényeiben megjelenő különböző remediációs (Jay David Bolter és Richard Grusin) jelenségeket mutatta be, vagyis azt, hogy miként alakulnak át (esetenként az interneten végig követhető módon) bizonyos médiumok szöveggé, ezáltal izgalmas könyvtárgyat létrehozva. (A Magyarországon talán a legismertebb Danielewski-regény a House of Leaves.) Medális váltások képezték a tárgyát Rung Ádám Pompeian Graffiti című prezentációjának is, amelyben az előadó néhány falra vésett (egy esetben a transzformációs láncot még komplexebbé téve egy papirusz-rajzot is ábrázoló) ókori vers „útját” követte végig — szó szerint faltól falig: a múzeumokba áttelepített, tankönyvekben ábrázolt, végül a terem falára vetített képen látható szövegeket elemezte, amelyeknek rekontextualizálását különösen aktuális filológiai kihívásnak tartja.
Vaderna Gábor mellett a kutatócsoport rangidős klasszika-filológusa, Tamás Ábel tartotta a második nyilvános nagyelőadást. Témája a Catullus 51. carmenjének nyolcadik sora volt, amely vagy elveszett a szöveghagyományozódás során, vagy — hangsúlyozta Tamás — eleve üresen volt hagyva. Az ezzel a sorral való filológiai bánásmódoknak, a vélt hiány kitöltésének különböző stratégiáinak rekonstrukciója Tamás szuggesztív előadásában összetett szövegtörténeti és filológiaelméleti hálót rajzolt ki. Az előadás, amelyben a hiány mint a megvalósult elhallgatás jelent meg, elsősorban az írásos és a szóbeli kommunikáció feszültségére, valamint a szöveg anyagiságára hívta fel a figyelmet. Például arra, hogy a vers ütemei a „néma” sorban is tovább zakatolnak, amely így akár egy nem emberi, szemantika nélküli nyelv „szóhoz jutását” is eredményezheti. Továbbá az előadás felvillantotta annak lehetőségét is, hogy az erotikus vonatkozásoktól távolról nem mentes szövegben a lyuk kitöltését az olvasó végzi el — ez a (nem pusztán filológiai) behatolás azonban, amely a versbeli beszélő Másikát egyáltalán létrehozza, a valódi (nem pusztán szexuális) Másság eltüntetését is eredményezheti. Lehet, hogy szándékolt hatáselem volt az üresen hagyott sor, miközben könnyen lehet, hogy egyszerűen egy gondatlan középkori másoló számlájára írható. Bárhogy is legyen, az értelmezések kiegészítik és felülírják egymást: a néma lacuna elnyeli az ezt az űrt kitölteni akaró, a Másikat egyszerre létrehozó és kitörlő, a főszöveg részét képező vagy onnan a margóra vándorló filológiai-interpretációs kísérleteket, érvelt az előadó. A mai filológus számára ezek a kísérletek elnyelt hangokként és mormolásként kísértenek, amelyek egyszerre vannak jelen és vesznek el a lacuna üres lüktetésében, a versnek az olvasó testére fizikailag is ható metrumában. Így — hangzott a felemelő konklúzió — a saját bőrünkön tapasztalhatjuk meg a szöveghagyomány két és félezer éves morajlását.
Hasonló morajlást a záró este és egy kölni diszkó szolgáltatott — ami végérvényesen egyértelművé tette, hogy érdemes ide visszalátogatnunk. És a tervek szerint fogunk is: 2017 májusában a kutatócsoport Kölnben szervez konferenciát — az erre való felkészülést szolgálta az itt tárgyalt workshop —, jövő ősszel pedig Budapesten tartja utolsó ülését, amelyet a kétéves munkát összefoglaló közös publikáció előkészítésének szentel.
________________________
[1] Hans Ulrich Gumbrecht: A jelenlét előállítása, ford.: Palkó Gábor, Ráció, Bp., 201.
[2] Lásd practicesofliterarystudies.wordpress.com, valamint www.elte.hu/content/digitalizalodo-irodalomtudomany.t.5855.