Én a hótól féltem. Most aztán hideg esőben
vesztek irányt. S itt lélek nem jár még. Rossz, kopott
botom ütlegel, csépel, dönget, püföl erőtlen
dühében bokrot, nyálkás fakaput, oszlopot.
Ernyőm összecsuktam. Őt okolom: ponyvakúpja
alatt minden ismerős nesz csalóka, tompa
sistergés lesz. Ázzak inkább ronggyá. Morcba bújva
gázolok még mélyebben a tócsa-vadonba.
Nem káromkodni. Menni előre rezzenetlen
arccal, mint aki tudja, hol jár. És nyolcadszor
ömlik rám eresz vize, és latyakos fejemben
csak egy semmire való, rusnya kis szótagsor
tántorog faltól falig:
milye napaa zilyen
milye napaa zilyen
milye napaa zilyen
Megjelent a Műút 2016057-es számában