„Nem kéne történnie semminek,
mégis elindul valami,
sosem lehet igazán védekezni ellene.”
(Jenei László: Temet, érlel)
Megpróbálok elképzelni egy átlagos meccset. Nem megy. Folyton konkrét részletek ugranak be. Hangok, képek, szagok, ízek. Szorongás és megkönnyebbülés. Némelyikről nem tudni, álmodtam-e vagy tényleg megtörtént.
A futball egy halálosan nárcisztikus játék. Nemcsak az élők, a valóságosan létező emberek nárcizmusa hajtja, hanem a holtaké is. Sérelem, düh és bosszú éltetik. Láthatatlan szálakkal kötődik minden helyhez, ahol játsszák. Lehet mindenki „idegen”, egy csapat sosem képes kiszakítani magát létezése közegéből. Két faluval odébb ugyanaz a csapat teljesen másként játszik, ugyanazok a szurkolók más rigmusokat kántálnak. Az egyéni kvalitásokat a hely szelleme a maga képére formálja.
Alig van különbség meccs és meccs között. Mindenkit a vasárnap délutáni szorongás űz a pályára. Kikapunk, nyerünk, bajnokok leszünk, kiesünk. Ezek nem igazi különbségek. Indokként használhatnak különböző reakciókra, de ezek a kiszámítható reakciók is csak önimádó személyiségünk perverz önmagaunásának kínjait csökkentik azáltal, hogy elhitetik velünk, minden mi vagyunk, amit érzékelünk, s ezek a szánalmasan kisszerű lázadások a semmi ellen, nos, ezek is a mi rafináltan önszórakoztató kreálmányaink, melyekkel úgy fedjük el a valami iránt érzett reménytelen vágyódásunkat, hogy énünk ostobán naiv részét önmagunkon kívülre helyezzük és hideg cinizmussal kiröhögjük. Önmagam ellen érvelek. Mint minden játékban. Azt hiszem, ha játékká vátoztatok mindent, elodázhatom a szorongást, mert a játék szabaddá tesz. De tudom, mindez önáltatás és illúzió. Megpróbálom hát kívülállóként szemlélni a történéseket. Stilizálok és szublimálok. Esztétizálok.
Derűsen figyelem a játékosokat, amint egy átmulatott éjszaka után belépnek az öltözőbe, felveszik az egyforma mezüket, majd citromsárga, lila, rózsaszín, neonzöld vagy piros stoplisba bújtatják lábukat. A kapust mindenki irigyli, mert ő a mezszínét is viszonylag szabadon megválaszthatja. Viszont a mezszám választása már szigorúan hierarchizált rítus, tele tabukkal.
A közös bemelegítés előtt néhányan elszívnak még egy cigit. A csikket a stoplisuk talpán oltják be.
Négy srác egy ócska kocka Ladát próbál betolni a pálya melletti földúton. Egyre többen csatlakoznak hozzájuk. Mikor végre beindul, kiderül, hogy hangosan tudnak vele menni, de gyorsan nem. Elcsattognak a falu irányába.
Megkeresem a helyi vizeldét, rajta felirat. Mire fondorlatos módon sikerül kulcsot szereznem, már megy a meccs. Minden piszoár fölött apró, rácsos ablak. Az ablakok fölött ruhaakasztók. Hogyozás közben a rácson keresztül bámulom a meccset. Zöld táblán színes bábuk mozognak. Felakasztom a kabátom az ablak fölé. Olyan csend lesz odakint, hogy tisztán hallani, mit beszélnek egymáshoz a játékosok. Mire visszaviszem a kulcsot, vége a meccsnek. Az öltöző falához tapasztott kispadról hordják a cuccot a buszba. Nem kérdezem, mi az eredmény. Mondatfoszlányok lebegnek a levegőben. Baromi jó lövés volt, de durva szar helyre ment.
A falu felől egy autó hosszan elnyúló halálhörgését hallani.
