Áfonyalekvár

Ahogyan a hóembert is belepi a friss hó, s forr a vére, mint a télnek, úgy éreztem magamat veled, Ingrid, közben te azt mondtad, mire várok, tapsra? És gyilkolni tudtál volna, szánkázni végig a testemen, áldott krétaként, ami már maga a halhatatlanság.

Ahogyan a hóembert is belepi
a friss hó, s forr a vére, mint a télnek,
úgy éreztem magamat veled, Ingrid,
közben te azt mondtad, mire várok, tapsra?
És gyilkolni tudtál volna, szánkázni
végig a testemen, áldott krétaként,
ami már maga a halhatatlanság.
Amikor nekem, a felvidékinek
elújságoltad, hogy mohácsi vagy,
megdöbbentem, a kitelepítésre
gondoltam, meg arra, hogy nem ismerlek
eléggé. Magának az aktusnak a
végén, gyávaságból kihúztam magam,
vele a péniszem, ahogyan az itt-
maradott nagyapámék rongyos személy-
igazolványából húzhatták ki a
tényt, hogy magyarok, közben a mohácsi
vészre gondoltam, de csak jóval később,
biztosan alvónak tettettem magam.
Huszonhat kemény év telt el azóta,
most beteg apám áll előttem, boldog,
sikerült egyedül felöltöznie,
pizsama felső van rajta, alatta
trikó, az alatt meg a jó meleg ing.