Majdnem elégia


Hajdan a Tőzsde-oszlopsor alá
futottam, az eső végét kivárni.
S azt hittem, hogy isteni adomány.
S talán nem tévedtem nagyot. Akármi
ért akkor, boldog voltam. Angyalok
szolgája, vámpírokkal hadakoztam.
A szép leányt, ki kecsesen futott
a lépcsőn, úgy lestem, oly izgatottan,
mint Jákob.
Ám ez többé tán soha
nem térhet vissza. Elrejtőzött. Mégis
kérdőjel nélkül írom fel: „hova”,
az ablakon kinézegetve én is.
Most szeptember van. Előttem a kert.
A távolban a mennybolt dübörög még.
A sűrű lomb közt éretten a körték,
mint férfiú-jelképek függenek.
És szendergő elmémbe, mint sivár
konyhájába a kapzsi rokonoknak,
csupán a zápor hangja lopakodhat:
nem zene még, de nem is lárma már.

Joszif Brodszkij: Majdnem elégia, Baka István fordítása

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük