Évtizedek óta foglalkozom az egyén és a hatalom viszonyával műveimben. Különösképpen az izgat, ahogyan az individuum magányossága befordul egyfajta kollektív magányba. Nézem, ahogyan az egyén ezalatt kiépíti védelmi stratégiáit. Figyelem, ahogyan a hatalom szereplői leegyszerűsítik a társadalmi jelenségeket és ahogyan az egyén gyanakszik, beszűkíti saját mozgásterét is, amíg félelmében mások szabadságát korlátozza. Eközben megnyomorítja saját szellemét és fizikumát, és egyúttal bezárja magát a saját maga által épített magánbörtönébe. Lőrésszerű nyílásokon tekintget kifelé, bár már annak sem tud hinni, amit lát. Csak vár és vár. Mindegy, hogy meddig, mert az idő már nem számít. Semmi sem számít.
A hatalom mozdíthatatlan tömbökkel áll szemben, vagy ezekre kíván építkezni. Minden kiszámítható és kiszámíthatatlan egyszerre. Ami biztos, az a bizonytalanság.
Az önként tömbökbe szorult individuumok képtelenek hinni, nem tudnak remélni és egyáltalán nem bírnak szeretni.
A bezárkózottság és a szabadságvágy, az elnyomó és az elnyomatott lelki gyötrelmei, az esetlegesség és a sorsszerűség kettőssége évtizedek óta foglakoztatnak.
Ahogyan a hatalom mozzanatai a társadalmi jelenségekre reagálnak, ahogyan minden mindennel függ „csak” össze, és szinte semmi semmivel sem „kompatibilis”.
Minden működésképtelen és valahogy mégis működik. Mindenki hazudik, de mindenki tudja az igazságot.
Az igazak nem hihetnek a hazugoknak, a hazugok nem hihetnek senkinek, senki sem hisz senkinek.
Legújabb műveim új szakaszt jelölnek az életművemben. Az elmúlt évtizedekben készült munkáim látszólag minimális változásokkal épültek egymásból, egymásba, legutóbbi sorozatom eddigi munkáim tanulságaiból kiindulva egyfajta összegzésnek tekinthető.
A monokróm képeken monumentális alakok tűnnek föl különös szituációkban. A kietlen, zord tájakon látható figurák sajátos narráció szereplői. A műveimre korábban jellemző agglutinációk, az emberi alak szimbolikus jelentőségű összenövése tárgyakkal, táji elemekkel, itt csupán a fejre korlátozódik. A testek a korai munkáimhoz hasonlóan ismét megjelennek, sőt meghatározó szerepet nyernek.
A szótlan színtelenség, a fekete és a szürke árnyalatainak kérlehetetlen összetartozása a figurák látszólagos életszerűségében oldódik fel.
A szigorúan komponált képmezőben semmilyen felesleges elem sincsen.
A grisaille technika alkalmazása különös eredményhez vezet: az árnyalatok festői eszközökkel és anyagokkal valódi festői megoldásúak, míg a felület formakövető és formaalkotó repedezettsége erőteljesen grafikai hatású.
Ebből a kettősségből egyfajta bizonytalanság, vibrálás származik. A képek a ma emberéhez szólnak úgy, hogy talán nem is a máról, de nem is a tegnapról beszélnek. Hanem a létezésről, egyetemes problémákról. Nem beszélnek direkt módon nemzetről, politikáról, közösségekről, családról. Leginkább csak az egyénről.
Azt vallom, hogy egyénekből áll a világ. Nincsen tömeg, csak egyén van. Nem létezik kollektív fájdalom, de kollektív öröm, vagy szerelem sem. Nem lehet kollektív büntetést elszenvedni nem létező kollektív bűnökért.
Az egyén és a hatalom viszonya, az egyén és a társadalom viszonya, az emberiség alapproblémái mind-mind az egyén életén, szándékain, vágyain, tettein keresztül nyilvánulnak meg. Gyúródnak össze, adódnak egymáshoz, olykor kivonódnak, erősödnek fel, vagy gyengülnek el.
