friss műút

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Színház

Nem tűrjük az olcsó megoldásokat
Béres Attilával beszélget Ménesi Gábor
2016. október 23.

2015 márciusában váltották le posztjáról Kiss Csabát, a Miskolci Nemzeti Színház korábbi igazgatóját. Az elmúlt egy évben különböző sajtóorgánumokon keresztül az előző és a jelenlegi direktor, illetve a művészeti tanács tagjainak nézőpontjából már megismerhették az érdeklődők a miskolci történéseket, azokat az okokat, konfliktusokat, amelyek a nagy vihart kavart változáshoz vezettek. Az új igazgatóval, Béres Attilával, aki 2015 júniusa óta tölti be a posztot, így is bőven akad témánk.

Korábban is több alkalommal pályáztál színházak igazgatói székére: a pécsi, a kecskeméti teátrum és a Pesti Magyar Színház irányítását szeretted volna elnyerni, de nem kaptál lehetőséget, most azonban Miskolcon befutó lettél. Mi vonzott rendezőként a színházvezetéshez?

Béres Attila Marosvásárhelyen született. Matematikusként végzett Kolozsvárott, majd a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen tanult színész szakon. 1999-ben Budapestre költözött, 2003-ban diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakán. Rendezett Egerben, Pécsett, Kecskeméten, Szombathelyen és a Nemzeti Színházban is. A Budapesti Operettszínház és a szombathelyi Weöres Sándor Színház főrendezője volt. 2012-től a Miskolci Nemzeti Színház igazgatóhelyettese, 2015-től igazgatója. (Fotó: Gálos Mihály Samu)

Béres Attila
Marosvásárhelyen született. Matematikusként végzett Kolozsvárott, majd a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen tanult színész szakon. 1999-ben Budapestre költözött, 2003-ban diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakán. Rendezett Egerben, Pécsett, Kecskeméten, Szombathelyen és a Nemzeti Színházban is. A Budapesti Operettszínház és a szombathelyi Weöres Sándor Színház főrendezője volt. 2012-től a Miskolci Nemzeti Színház igazgatóhelyettese, 2015-től igazgatója. (Fotó: Gálos Mihály Samu)

Szerencsésnek tartom magam, mert sok helyen, különböző műfajokban alkothattam, operettet, musicalt, operát, prózai darabokat egyaránt színpadra állítottam, Budapesten és vidéken, a határainkon túl, sőt az Egyesült Államokban és Oroszországban is rendeztem. A színházvezetés nem rendezőként vonzott, sokkal inkább az motivált, hogy mellettem állt egy csapat — a művészeti tanács tagjairól beszélek —, akikkel egyformán gondolkodunk a színházról, és közösen szeretnénk a Miskolci Nemzeti Színházat előrevinni. Nem az a szándékom, hogy rendezői mivoltomat helyezzem előtérbe, hiszen igazgatóként a színház ügyes-bajos dolgaival kell foglalkoznom a nap legalább húsz órájában. Nem szeretném ugyanakkor elfelejteni, hogy rendező is vagyok. Legutóbb Kálmán Imre ritkán játszott művét, A chicagói hercegnőt rendeztem a Budapesti Operettszínházban. Minden nap 10-től 2-ig próbáltam, majd kocsiba ültem, Miskolcra jöttem, és késő estig „ügyvezettem”.

Amikor 2012-ben elkezdtétek a közös munkát, erősen építettetek a művészeti tanácsra, mely legutóbbi pályázatodnak is alappillére volt. Hogyan működik tovább a grémium? Milyen a munkamegosztás közöttetek?

Nagyon erős szövetség jött létre közöttünk. Szabó Mátéval, Rusznyák Gáborral, Keszég Lászlóval egyszerre végeztünk a főiskola rendező szakán, és az elmúlt két évtizedben összefonódott szakmai és személyes életünk, mindig találkoztunk valahol. Néhány éve diplomázott Szőcs Artur, s akkor ő is csatlakozott hozzánk. Nem akarom azt sem eltagadni, hogy ők a barátaim, de éppen amiatt, hogy a mindennapi életben személyes és közvetlen hangot tudunk megütni egymással, jobban bízunk egymásban, nyíltabban és keményebben fogalmazunk a színház körül felmerülő problémák ürügyén. Nem palástoljuk a véleményünket, amikor megnézünk egy-egy próbát. Mindezt nem azért tesszük, hogy földbe döngöljük a másikat, hanem kifejezetten a jobbítás szándékával. A művészeti tanács egyik legfontosabb feladata az évadterv kialakítása, melynek során meghatározzuk a műfaji arányokat, kiválasztjuk a bemutatásra kerülő darabokat, s megkeressük a rendezőket, alkotókat. Újdonság a korábbi évadokhoz képest, hogy a szerződtetési tárgyalásokat a színészekkel nem egyedül vezettem, hanem a művészeti tanács tagjaival közösen, hiszen annak idején együtt eldöntöttünk valamit, és a kijelölt úton haladunk tovább. A művészeti vezető hivatalosan is Szabó Máté lett, aki bizonyos terheket levesz a vállamról. Nyugodtan mondhatom, hogy a művészeti tanács biztosítja a fékek és ellensúlyok rendszerét a miskolci színházban. Úgy látom, az elmúlt egy évben nagyon jól működött a grémium ebben az összeállításban, és bízom benne, hogy ez a továbbiakban is így lesz.

Nem jelent nehézséget, hogy a művészeti tanács két tagja másutt is meghatározó szerepet vállal? Rusznyák Gábor a kecskeméti, Keszég László a szegedi színház főrendezője lett.

Nem, ez egyáltalán nem szab gátat itteni tevékenységüknek s a művészeti tanács zavartalan működésének. Engem pedig büszkeséggel tölt el, hogy két olyan alkotó, aki hozzánk kötődik, másutt is fontos megbízatást kapott.

Mi jelent garanciát arra, hogy ebben a felállásban nem zavarják újabb feloldhatatlan konfliktusok a művészi munkát, s nem kerül veszélybe a színház zavartalan működése?

Nézd, teljes körű garancia nincs, de az a húsz év, ami összeköt bennünket, biztosítja a zökkenőmentes és eredményes munkát. Bár rendezőként eltérő a munkamódszerünk, más stílusjegyeink vannak, sok tekintetben különböznek az előadásaink — említhetném példaként Szabó Máté színpadi költészetét, Rusznyák Gábor szürreális megközelítéseit vagy Keszég László rendkívüli precizitását —, a színházról alkotott képünk teljesen megegyezik. Nem beszélve arról az egységes kiállásról a konfliktusok idején, amikor mi öten egymástól függetlenül, az első pillanattól kezdve ugyanazt gondoltuk és nyilatkoztuk a kialakult helyzetről.

Miként fogalmazható meg annak a színházeszménynek a lényege, amelyben mindannyian hisztek, s amit egyöntetűen képviselni tudtok?

Mindenekelőtt abban, hogy következetesen meg- és elvetjük a bóvlit, nem tűrjük a színházban az olcsó megoldásokat. Kizárólag jelentős színpadi alkotók műveit tűzzük műsorra. Hisszük, hogy a színház a jelen művészete, a máról szól, a ma emberének tesz fel kérdéseket saját és a környező világ problémáival kapcsolatban.

Az aktuális társadalmi helyzet, a jelenkori, mindannyiunkat érintő problémák kapnak-e hangsúlyt az előadásokban? Van-e ilyen vállalása a színháznak?

A társadalmi problémák a mindenkori színházcsinálás alapjai. Abban viszont nem hiszek, hogy a színháznak aktuálpolitikai kérdéseket kellene feszegetnie. Burkoltan vagy akár nyíltan meg kell fogalmazni a kritikát, de elengedhetetlen, hogy tágabb összefüggésekre is rávilágítsunk. Elsősorban a pontos kérdésfeltevésben látom a színházi alkotások mára reflektáló erejét, a direkt politizálást meghagyom a kabarénak.

El kell mondanunk, hogy mindaz, ami 2012-ben elkezdődött, teljesen más elképzelést, gondolkodásmódot és művészi koncepciót tükrözött, mint amihez Miskolcon a megelőző években hozzászoktak. Hogyan fogadták az átalakítást?

Különböző helyekről érkeztünk a városba. Rusznyák és Keszég Kaposvárról, ahol komoly színházi „tanulmányokat” folytattak még abban a nagy korszakban, amikor Babarczy László volt az igazgató. Szabó Máté az ország több színházában megfordult, egy időben Szolnokon Szikora János mellett dolgozott. Szőcs Artur a főiskoláról érkezett, Babarczy osztályában végzett. Jómagam hat évet töltöttem az Operettszínház főrendezőjeként, nem mellesleg én is Babarczy tanítványa voltam. Kétségtelen, hogy ez a sokféle tapasztalat, különböző iskolázottság meglepetést okozott Miskolcon, de látom annak jeleit, hogy az alkotók, a színészek és a nézők örülnek ennek a váltásnak. Nem a véletlennek köszönhető, hogy az elmúlt években jelentős szakmai sikereket értünk el. Jó példa erre A tanítónő, az Erdély, a Don Giovanni, a Woyzeck — és még sorolhatnám azokat az előadásokat, amelyek az egész országban felhívták a figyelmet a színházra.

A miskolci színház három éven keresztül képviseltette magát a POSZT versenyprogramjában, idén azonban nem vagytok jelen.

Nem következtetnék minőségi romlásra abból, hogy a két válogató idén nem talált olyan miskolci előadást, amire érdemes lenne szélesebb körben is felhívni a szakma és a nézők figyelmét. De ne felejtsd el, hogy az Off-programba bekerült Zsótér Sándor rendezése, a Mindent a kertbe!, így idén sem múlhatott el POSZT a Miskolci Nemzeti Színház nélkül.

Ha a nézők kicserélődéséről egy vidéki városban nem is beszélhetünk, a közönség összetétele módosulhat. Mit tudhatunk a nézők szokásairól, igényeiről?

Van összehasonlítási alapom, hiszen több vidéki színházban rendeztem, és ahol megfordultam, oda általában visszahívtak. Képet kaptam arról, milyen a nézők viszonya a színházhoz. Marosvásárhelyen nevelkedtem, ahol mindig azt hallottam, hogy a különböző erdélyi társulatok Nagyváradtól Temesvárig szívesen vendégszerepelnek Vásárhelyen, mert olyan közönség, mint ott, sehol sem fogadta őket. Ez alapvetően az értésre vonatkozott. Ebben szocializálódtam a hetvenes-nyolcvanas években, majd átkerültem Magyarországra, ahol sokáig nem láttam hasonló közönséget. Azt érzékeltem, hogy Pécsen imádják a színházat, Szombathelyen megszerették, de Miskolcra érkezve találtam ugyanolyan értő közönséget, mint amilyen Marosvásárhelyen körülvett. Minden bizonnyal azért alakult ki ez a különleges viszony, mert kétszáz évvel ezelőtt a miskolci polgárok maguk döntöttek úgy, hogy nekik saját, magyar nyelven játszó színházra van szükségük, s ez a kötődés évtizedeken, most már évszázadokon keresztül öröklődött tovább. Találkoztam több olyan nézővel, akinek harminc-negyven éve van bérlete ugyanarra a helyre. Meggyőződésem szerint nincs ma a miskolcinál jobb és értőbb közönség, beleértve a budapestit is. Nálunk el tud menni harmincszor a Woyzeck vagy a Ványa bácsi. Mindig rácsodálkoznak erre azok a művészek, akik vendégként jönnek hozzánk. Mindez nagy felelősséget ró a színházvezetésre, mert nem elég megnyerni a nézőt, kőkemény munkával meg is kell tartani. Ez rendkívül nehéz, összetett feladat, de persze nem ígérte nekem senki, hogy könnyű lesz, amikor belevágtam.

Milyen előadások kellenek ehhez? Pályázatodban kiemeled a népszínházat, ami alatt, mint gyakran tapasztaljuk, sok helyen az olcsó szórakoztatást értik. A te felfogásodban mit jelent a népszínház?

Semmiképpen sem az olcsó szórakoztatást, hiszen — ahogy említettem — kezdettől fogva elutasítjuk a bóvlit, a hatásvadász megoldásokat. Abból indulunk ki, hogy az ember mindenfélét fogyaszt, ezért a színháznak mindent kell kínálnia a zenés produkcióktól (beleértve az operettet, az operát, a musicalt, a klasszikus és kortárs táncot) a vígjátékon, a gyermek- és ifjúsági darabokon át a művészszínházi törekvésekig. Gondold csak meg, vidéki nemzeti színházként négy-öt színházat kell működtetnünk egyszerre. Az általam igen kedvelt budapesti Örkény Színházban évi négy bemutatóval és páratlanul jó műsortervvel várják a közönséget, ehhez képest Miskolcon tizenhat bemutatót tervezünk a következő évadra. Nem azért ennyit, mert megalomániában szenvedünk, s a végtelenségig akarjuk hajszolni a színészeket, hanem azért, mert egyszerre kell betöltenünk az Operettszínház, az Operaház, a Vígszínház, az Örkény Színház, a Magyar Nemzeti Balett és egy alternatív színházi műhely funkcióját, mivel egyedüli színház vagyunk a városban és a régióban. Számomra ezt jelenti a népszínház. Nem könnyű megtalálni a megfelelő arányokat, a kellő egyensúlyt, de van egy nagyon fontos szempont, ez pedig a minőség. Nem biztos, hogy valamennyi előadásban sikerül elérni a vágyott színvonalat, de törekedni kell rá, s egy bizonyos szint alá soha nem mehetünk. Ebben is nagy felelőssége van a művészeti tanácsnak.

Az előző évadot még készen kaptad, legfeljebb egy-két változtatást hajtottatok végre a műsortervben. Az új évad viszont már egyértelműen a ti koncepciótok szerint állt össze. Böngészve a bemutatók sorát, elsőként a változatosság, a sokféleség jutott eszembe, ami minden bizonnyal tudatos volt. Komoly lehetőséget biztosítanak ehhez az elkülöníthető játszóhelyek. Beszélnél ezek funkciójáról, elhelyezve bennük a soron következő évad tervezett bemutatóit?

Valóban sokszínű évadot akartunk összeállítani, s egyértelműen arra törekedtünk, hogy elkülönítsük egymástól a különböző helyszíneket. A nagyszínpadot klasszikus színházi térként képzeltük el. Mivel nemzeti színházként működünk, az is feladatunk, hogy a magyar drámairodalom legnagyobb, örök érvényű alkotásait műsorra tűzzük és repertoáron tartsuk. A következő évadban bemutatjuk Az ember tragédiáját Keszég László rendezésében. Ugyancsak a nagyszínpadon lesz látható Wagner A bolygó hollandi című operája, amit korábban nem játszottak Miskolcon. Természetesen nem hiányozhat az operett (Viktória), a musical (La Mancha lovagja) és a bohózat (A hülyéje) sem. Talán a felsorolt címekből is érezhető, hogyan gondolkodunk a nagyszínház funkciójáról. Ezzel szemben szeretnénk megteremteni a Kamaraszínház intimebb légkörét, érzékenyebb, a művészszínház felé elmozduló műsorpolitikáját.

Ott mivel várjátok a nézőket?

Móricz Zsigmond Kivilágos kivirradtig című regényéből Rusznyák Gábor átiratában és rendezésében készül színpadi változat, ami — visszagondolva A tanítónő és az Úri muri fogadtatására — sikeresnek ígérkezik. Ugyancsak bemutatásra kerül Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk című színműve. A fiatalokat A kutya különös esete az éjszakában című kortárs angol darab, a gyerekeket pedig Csipike, az óriástörpe várja. Örömmel mondhatom, hogy eljön hozzánk Mohácsi János, aki Molnár Ferenc darabját (Játék a kastélyban) állítja színpadra.

A Játékszínben lesz lehetőség a kísérletezésre?

Igen. Harmadik, legkisebb játszóhelyünk elsősorban a kísérletezés terepe. Elhatároztuk, hogy minden évadban bemutatunk egy antik drámát, ezúttal a Bakkhánsnők kerül színre, melyet Szőcs Artur jegyez rendezőként. Harangi Mária rendezésében lesz látható A Bandy-lányok, Parti Nagy Lajos zenés komédiája. Meghívtuk a k2 Színház fiatal alkotóit, Benkó Bencét és Fábián Pétert, akik maguk írják és rendezik előadásukat.

Tervezitek, hogy a független társulatok a továbbiakban is megmutatkozási lehetőséget kapjanak Miskolcon?

A legjobb függetleneket mindenképpen szeretnénk Miskolcra hozni. Fontosnak tartom, hogy az általuk képviselt gondolkodásmód is részévé váljon ennek a színháznak. Ebben egyedüliek vagyunk, nem látom, hogy a többi nemzeti színházban teret kapnának a független alkotók. Az új évad tehát abban mindenképpen más lesz a korábbiakhoz képest, hogy a különböző terek jól elhatárolják a különböző műfajokat és stílusokat, így a nézők pontosan tudni fogják, mire számíthatnak. Remélem, mindez megmutatkozik a jegy- és bérletértékesítésben is.

Az előadásokon kívül hogyan teremtetek kapcsolatot a nézőkkel, a város polgáraival? Jordán Tamásnak, akivel sokat dolgoztál együtt, szívügye, hogy a színház agora legyen, olyan nyitott tér, ahol a néző nem csak este 7-től 10-ig érezheti jól magát.

Ez nekem is szívügyem. Minden nap kapcsolatban kell lenni a nézővel. Említek néhány példát, amelyek segítségével ez megvalósulhat. Május elején látványos és sokszínű programok kíséretében hirdettük meg a színház előtti téren a következő évadot, melynek keretében elkészítettük az Évad tortáját. Tavaly első vidéki színházként csatlakoztunk a Színházak Éjszakájához, amit a nagy sikerre való tekintettel idén is szeretnénk megismételni. Október 23-án, az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulóján egy kamionnal járjuk a várost, felkeressük a forradalom miskolci helyszíneit, ahol színészeink előadnak egy-egy jelenetet a korabeli eseményekből. Délután 1956 gyermek Jordán Tamás vezetésével egyszerre elszavalja a Nemzeti dalt. Tervezünk egy nagyszabású szilveszteri koncertet, amelyre meghívtuk Homonnay Zsoltot.

A legtöbb színház küzd azzal a problémával, hogy közönsége öregszik, a fiatalokat pedig nagyon nehéz megszólítani. Milyen eszközeitek vannak a színházi nevelés terén?

Úgy gondoljuk, ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez. Nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítanunk az iskolákkal. Mindenekelőtt vannak tantermi előadásaink. A Szputnyik Hajózási Társaságból alakult Mentőcsónak Egység Fábián Gábor vezetésével hozta létre a Szociopoly és A pirézek című előadásokat, amelyeket felsős középiskolásoknak játszanak rendszeresen a következő évadtól, emellett Fandl Ferenc kiváló interpretációjában megy a Klamm háborúja. Minden bérletes ifjúsági előadás előtt negyvenöt perces tájékoztatót tartunk, mely segít elhelyezni a darabot a korban, és könnyebbé teszi a megértését. Az ifjúság megszólítása kétségkívül nagy kihívást jelent, de az említett programok mind azt célozzák, hogy egy-egy diák legalább hetente egyszer eljöjjön a Miskolci Nemzeti Színházba, állandó nézővé váljon, és gondolkodni tudjon az előadások kapcsán.

Korábban is szívügyetek volt az európai színművészeti egyetemek, valamint a határon túli magyar színházak találkozója. Ha némileg újragondolva is, de megmarad az említett két fesztivál?

Természetesen szeretnénk továbbvinni az általunk kitalált és Miskolcon meghonosított két fesztivált. Olyannyira újragondoltuk, hogy az időpontokat is megváltoztattuk. Tapasztalatunk szerint előnyösebb a diákoknak, ha a SZEM Fesztivál áprilisban kerül megrendezésre. Szabó Máté előrehaladott tárgyalásokat folytat az egyik legjelentősebb angol színművészeti egyetemmel, s reményeink szerint partnerként ők is csatlakoznak hozzánk. A Határtalan napokra jövő februárban kerül sor, ezúttal Nagyvárad mutatkozik be. Az ottani színház Novák Eszter vezetésével figyelemre méltó fejlődésen ment keresztül, kíváncsian várjuk, milyen előadásokkal érkeznek, s mely írók, képzőművészek és zeneszerzők látogatnak el hozzánk.

A miskolci színház társulatáról hogyan vélekedsz? Milyen állapotban van? Tervezel-e változásokat?

A társulat önmagában változó, hiszen folyamatosan meg kell újulnia. Az itt maradó színészeknek meg kell keresniük magukban azokat a kifejezőeszközöket, amelyek elmélyítik, gazdagabbá teszik játékukat, az újonnan érkezőknek pedig fel kell venniük a ritmust. Erőteljes fiatalításra törekszünk, ami nem jelenti azt, hogy a „régi” miskolci színészek feladat nélkül maradnának. A budapesti Színművészeti Egyetemről, Bagossy László osztályából csatlakozik hozzánk Somhegyi György, Feczesin Kristóf és Prohászka Fanni, Máté Gábor osztályából pedig Bodoky Márk jön hozzánk gyakorlatra. Tenki Dalma a Kaposvári Egyetemről, Rózsa Krisztián a K2 Színházból érkezik hozzánk állandó tagnak. Örömmel mondhatom, hogy Görög László visszatér Miskolcra — őt nagyon megszerette az itteni közönség —, jelentős szerepek várnak rá, mindenekelőtt Lucifert alakítja Az ember tragédiájában. Ugyancsak sikerélmény, hogy a következő évadtól a társulat állandó tagja lesz Gáspár Tibor. Úgy látom, jelenleg ideálisan strukturált a Miskolci Nemzeti Színház társulata — korosztály, szerepkör tekintetében egyaránt —, és bízom benne, hogy sikerül kialakítani egy erős magot, mely magához vonzza a fiatal színészeket.

Az opera és a balett milyen hangsúlyt kap a színház műsorpolitikájában, és hogyan illeszkedik az általad felvázolt koncepcióba?

A Szegedi Szabadtéri Játékokkal együttműködve hozzuk létre A bolygó hollandit, ami talán már önmagában mutatja, hogyan gondolkodunk, és milyen minőségre törekszünk a miskolci operajátszás terén. A gyermekeknek beavató operaelőadásokat készítünk, jövőre a debreceni Csokonai Színházzal közösen a Bánk bánt mutatjuk be Gemza Péter rendezésében. Immár négy éves az újjáalakult Miskolci Balett. Szándékaink szerint a következő évadban kirajzolódik az az irány, amerre a társulatnak el kell mozdulnia annak érdekében, hogy jelentős táncegyüttessé fejlődjön. A klasszikusabb táncelőadásokra gondolok, amit elsőként a Velekei László által koreografált Anna Karenina fémjelez, s azt jól kiegészíti majd a Játékszínben Gergye Krisztián izgalmas kortárs táncjátéka, a Harlequinade.

Színházigazgatóként mennyire vagy kiszolgáltatott a politikának, a fenntartónak? A városvezetés részéről milyen elvárások fogalmazódnak meg a színházzal kapcsolatban? Beleszólnak-e a szakmai, művészi munkába? Azért is kérdezem ezt, mert elődöd egyik, az Ellenfénynek adott interjújában beszélt arról, hogy a szemére vetették, hogy túlságosan önálló volt, nem egyeztette a műsortervet, nem kérte ki a fenntartó előzetes véleményét, s kifogásokat emeltek a repertoárral kapcsolatban. Te is tapasztaltál hasonlót?

Nem, én egyáltalán nem érzem magamat és a színházat ilyen értelemben kiszolgáltatottnak. Bizonyos beszámolók vagy akár az üzleti terv leadása alkalmával előremutató beszélgetések zajlanak közöttünk. Mostanáig semmifajta beleszólást nem tapasztaltam, de nem is hiszem, hogy a fenntartónak feladata lenne a műsorterven való alkudozás. Láthatóan nagyon fontos számára a színház, nem túl gyakori ma Magyarországon, hogy az önkormányzat teljes mellszélességgel a színház mellé áll.

Ahogy korábban, úgy az új évadban is két-két előadást rendeznek a művészeti tanács tagjai, így magad is. Az egyik egy operett, a Viktória, amivel nem először foglalkozol.

A Budapesti Operettszínházzal hosszabb távú együttműködést tervezünk. A Viktória néhány évvel ezelőtt már szerepelt a fővárosi teátrum repertoárján — akkor is magam rendeztem —, és most azt a nagylelkű felajánlást kaptam Lőrinczy Györgytől, hogy a díszletet és a jelmezeket elhozhatjuk Miskolcra, ami jelentősen megkönnyíti a darab bemutatását.

Másik rendezésed A mi osztályunk lesz. Hogyan találtál rá erre a darabra?

Régóta foglalkoztat a lengyel szerző drámája. Úgy volt, hogy idén megrendezem Szombathelyen, de mivel Miskolcon bekövetkezett a változás, mégsem tudtam vállalkozni rá, itt viszont a következő évadban színpadra állíthatom. A darab reflektál arra, hogyan zajlott a kelet-közép-európai történelem az elmúlt nyolcvan évben, miként váltották egymást a különböző rendszerek és ideológiák. Mindezt az egykori osztálytársak szemszögéből ismerheti meg a néző. Engem elsősorban a történet érdekel, amikor darabot választok, illetve az, hogy van-e róla mondanivalóm, rajta keresztül meg tudom-e fogalmazni a ma emberének szóló gondolatokat.

Az utóbbi évekből saját rendezéseid közül melyek voltak számodra leginkább meghatározóak?

A Woyzeck nagyon jó csillagzat alatt született, hihetetlen kémia alakult ki a próbák folyamán a címszerepet alakító Görög László és köztem, illetve a benne játszó valamennyi színész között. Az előadás sokat elmondott a kisember megpróbáltatásairól. A Tótékat és a szombathelyi Vitéz Mihályt szintén jó munkának tartom, de említhetem a legutóbbi rendezésemet, A chicagói hercegnőt, vagy a Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutatott Háry Jánost, mely attól vált „hírhedtté”, hogy Depardieu játszott benne, miközben a francia színész csupán a fogaskerék része volt, nem maga a fogaskerék.

Mit szeretnél elérni a következő években? Mivel lennél elégedett vezetői ciklusod végére érve?

Ennyire távolra nem tekintenék most. A pillanatnak élő ember vagyok, talán ezért is foglalkozom színházzal. Végtelenül elégedett lennék, ha béke és boldogság lenne a színházban, a színészek és a rendezők a legjobbat hoznák ki magukból, s olyan előadások születnének, amelyek beszédtémát jelentenének a városban és a környéken, a színház az emberek mindennapi kommunikációjának részévé válna. Még boldogabb lennék, ha egy idő után tömött vonatokkal és buszokkal érkeznének a nézők az ország minden pontjáról.

 

A Miskolci Nemzeti Színház 2016–2017-es műsorterve

Nagyszínház
2016. szeptember 23.
: Ábrahám Pál: Viktória (operett, rendező: Béres Attila)
2016. október 7.
: Madách Imre: Az ember tragédiája (drámai költemény, rendező: Keszég László)
2016. december 2.: Georges Feydeau: A hülyéje (bohózat, rendező: Szőcs Artur)
2016. december 31.: Óévbúcsúztató dalok (Szilveszteri musical és opera gála, rendező: Szőcs Artur)
2017. január 20.: Richard Wagner: A bolygó hollandi (romantikus opera, rendező: Szabó Máté)
2017. március 24.: Dale Wassermann – Joe Darion – Mitch Leigh: La Mancha lovagja (musical, rendező: Keszég László)

Kamaraszínház
2016. szeptember 30.: Fodor Sándor: Csipike, az óriástörpe (zenés mesejáték, rendező: Szabó Máté)
2016. október 14.: Móricz Zsigmond: Kivilágos kivirradtig (Istvánnap két részben, rendező: Rusznyák Gábor)
2016. október 28.:   Anna Karenina (Miskolci Balett és GG Tánc Eger közös produkciója, koreográfus: Velekei László)
2016. november 25.: Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában (ifjúsági előadás, rendező: Lukáts Andor)
2017. január 27.: Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk (dráma, rendező: Béres Attila)
2017. március 31.: Molnár Ferenc: Játék a kastélyban (vígjáték, rendező: Mohácsi János)

Játékszín
2016. október 1.: Euripidész: Bakkhánsnők (zenés bacchanália, rendező: Szőcs Artur)
2016. november 18.: Parti-Nagy Lajos: Bandy-lányok (zenés játék, rendező: Harangi Mária)
2017. február 03.: A ma esti előadás (rendező: Benkó Bence és Fábián Péter)
2017. április 09.
: Harlequinade (kortárs táncelőadás, Miskolci Balett, koreográfus: Gergye Krisztián)

Megjelent a Műút 2016057-es számában

Szólj hozzá!