friss műút

-ról, -ről

Hegyi Zoltán Imre

Hegyi Zoltán Imre

Biciklis futár, antikvárius, blogger. A pálya széléről kritikus. Eddig halogatta, hogy becseréljék.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Vers

Hegyi Zoltán Imre: Minotaurusz

2016. október 21.

Theseusnak hívnak, Aigeus az apám, vagy ahogy
anyám megsúgta: Poseidon, a vén kéjenc tengeristen —
igen, bementem az ifjakkal és a lányokkal a járat
torkán túl sikoltó homályba. Be én, Zeus bikafattyú
unokája után, akinek szüzeket áldoz Athén.
Igen, Minos
bikafejű, gyilkos fia után mentem volna amúgy is, de
elém penderült a húga. Szintén a nagyapja lánya,
látom gyönyörű tehénszemében az odaadást —
de legalább formára nem torz, a tőgye is tenyérbe való;
szóval elém penderült, hogy formára szinte fivérek
lehetnénk a testvérével, formás vágy volt a szemében, a
kezében meg aranyfonál. Nem kell szó, nekem
sose kell, de ez a fonál-dolog nem is rossz ötlet,
csókot váltottunk rá, mondta, hogy szökne az apja
haragja elől, ha…
hiszen úgyis leverem azt a vájatba
szorult formátlan félvért, aki minden levegővétellel
mérgezi az ő sorsát is.
Énekkel mentünk, mi athéni
ifjak és leányok, elöl én, hát nem kellett messzire
menni, a fonál fele sem gombolyodott le, és jött.
Mit mondjak… Nagyobb formára számítottam,
megfogtam a szarvait, csavartam egyet a nyakán,
és annyi volt.
Most itt áll a hajónk Naxos szigeténél,
mert álmot láttam erről az én szolgálatkész, formás seggű
tehenemről. Megkívánta magának az a féreg mámor-
függő alkoholista Dionyssos, Ariadné alszik,
álmában kell kitennem a partra…
mit mondjak, a
fene bánja, hogy így. Nekem nem kell a szó, a
búcsúzást meg amúgy is külön rühellem…

Nem. Rosszul emlékszem. Thézeusz a nevem,
nézz végig rajtam, a daliás félistenen!
Poszeidón az atyám, Aigeusz nevelt mint sajátját,
ez nálunk, görögöknél gyakori sajátság
(nem tudom, hogy anyám neki megsúgta-e
kinek a markába gömbölyödött a bimbók tengere,
köztük az anyámé — az emberlány nem tehet
semmit ha a lába közé hullám habját vetik az istenek
ahogy finoman ereszkedik a tiszta
vízbe, ami vérét-könnyét egyaránt beissza…)
— elkalandoztam. Bezzeg akkor nem lehetett,
elnézve a padlón a szennyes, szétszaggatott testrészeket,
feltépett mellek, kezek, lábak, felhasított hasak,
vérbe száradt paták nyomán fogtam kezemben a vasat,
holtan ölelkező, lidérces bőrű testek,
halomban állt a termekben az el nem fogyasztott felesleg
aztán falakra száradt vérfreskók közt bömbölés rivall,
és megjelenik a démon, gyomromnak feszített szarvaival,
rémült sikollyal jutalmazták minden lépésem az ifjak és a lányok,
ahogy a nekem rontó szörnyeteggel jártam a tusatáncot,
mindig csak annyit lépve el, amennyit érdemel,
amíg a pillanat el nem jött, az igazság pillanata,
velem szemben leszegett szarvakkal megpihent az emberbika,
és én ledöftem. Egyetlen tiszta
mozdulattal. A sok kis statiszta
persze ünnepelt. Aztán fogtuk a fonalat, amit
az ifjak és a lányok szerint a szörnyeteg húgától kaptam —
az is lehet. Igen, a Labirintus előtt egy kicsit mulattam…
hiszen amikor kiértünk, ott várt a lány. A múltam:
hogy kis gyolcsingét lehúztam s az ölébe nyúltam,
és felhúztam öllel a daliámra —
mit mondjak, nem kellett sem a botrány, sem a lárma,
hajóra szálltunk, az ifjak és a lányok, meg mi ketten;
namármost,
már bocs,
nem kérek elnézést, amiért az első adódó szigeten kitettem…

Nem. Nem egészen. Thézeusz vagyok. Aki
Athénból származott, királyi sarj, Aigeusz fia.
Magamtól jöttem, hogy megküzdjek a
félig ember, félig bika Minotaurusszal.
Hiszen labirintusba zárt pusztulás. Lakomára vár.
Igazi szörnyeteg. Az ösztönei élnek.
Nincs benne más. Csak az ösztönök. Éh és öl.
A húga. Igen, a húga gyanús volt.
Körüllengte valamilyen vadság. Izgató,
de veszélyes. Mint a félig ember, félig bika.

Nem voltak nézők. Megragadott.
És én is megragadtam.
Izmával rázott volna szerteszét,
de jól fogtuk egymás kezét.
Szemében tűz mögött a mély sötét —
de jól fogtuk egymás kezét.
Szarva tépte volna húsom éhízet,
de jól fogtuk egymás kezét.
Kiegyenlített harcunk végre vég —
de túl jól fogtuk egymást. Egymás kezét —

nem. Nem egészen Thézeusz vagyok. Aki
szerelmes a saját húgába. Átkozott szerelem.
De mit tegyek, ő az én fajtám. Nincs szarvam,
látszólag nem vagyok szörnyeteg.
Mégis tudom, az állattal bennem
eztán gátlások nélkül ölhetek.
Nem egészen Thézeusz vagyok, de
nem lesz aki meglássa a különbséget.
Ariadnét a saját húgának nevezem.
Nem keresek másik feleséget.
A feleségem eztán Phaidrának nevezem —
Ariadné? Meghalt egy szigeten.

Nem. Nem. Theseus vagyok, athéni királyfi,
aki legyőzte a szörnyet. Igen. Először a
szörny labirintusában, aztán a saját labirintusában.
Mindkettőből kijutott. Igen. A szörny halott. Itt
állunk Naxos partjainál pár napja. Ariadné vajúdik.
Kicsit túlhordta a fiunkat. A kettőszáznyolcvanötödik
napnál járunk. De ez nem jelenti azt, hogy szarvakkal
születik! Nem. Nem. Theseus vagyok. Várnak Athénban.
Atyám, Aigeus várja a feszülő fekete vitorlákat.
Rám sem ismer majd, elformázott a kettős
küzdelem a kétféle labirintusban. Mindkettőből
kijutott. Igen. A kettőszáznyolcvanötödik
napnál járunk. A feleségem sikolt, a bábák
nem engednek oda. Áldoznék, hogy
győzze le a szörnyet, de Theseus vagyok.
Nem hallgat rám Zeusz, a bikabőr isten, hiszen
kibújtam a labirintusából. A tenger hullámzik,
vihar készül. Poseidon haragszik. Pedig
én Theseus vagyok. Anyám szerint az ő fia.
Ariadné sikolt, én az öklöm harapdálom.
Hogy találjon ki a szörnyeteg labirintusából.
Ehhez a labirintushoz én adtam neki fonalat —
nem Theseus. Nem. Theseus vagyok. És Athénban Aigeus
már lesi, várja a fekete vitorlákat.

Kép: Kemény Zoltán: Ariadnéhoz

Kemény Zoltán: Ariadnéhoz

 

Szólj hozzá!