Persányi Norina: Vége


 

In memoriam Hajnóczy Péter

Felmegy a lépcsőn, leül a legfelső fokra, cigarettát vesz elő, rágyújt, mélyet beleszív, sípol a tüdeje, ahogy lélegzik, fáj a mellkasa, tudja, hogy ma vége, hogy utoljára jött fel ide, lassan kiereszti a füstöt, feláll, továbbmegy, kilép a körfolyosóra, a fény fehéren és forrón csorog le a falakról és a szemközti tetőről az udvarra, ott elnyeli az árnyék, a sötét mélybe pöcköli a cigarettát, egy darabig látni bukdácsoló, parázsló végét, az udvar kövezete egyre növekszik, egyre közelebb jön, míg be nem csapódik, a parázs szikrái szétszállnak, nem mozdul, a csikk után néz, nem látszik, lassan elindul az ajtó felé, még egyszer utoljára, megtorpan, fél, hogy nagyon fog fájni, hirtelen mindkét kezét a fejéhez kapja, ujjaival a hajába markol, tépni kezdi, beharapja a száját, fogai a feszes húsba vájnak,  elengedi a haját, karjai ernyedten lógnak csak, ajkát is kiengedi, elindul, felmegy a lépcsőn, leül a legfelső fokra, cigarettát vesz elő, sípol a tüdeje, ahogy lélegzik, fáj a mellkasa, mégsem gyújt rá, csak fogja a cigarettát, forgatja, tudja, hogy ma vége, ujjait görcsösen a cigarettára szorítja, az eltűnik a markában, megfeszülnek az izmai, egyre hevesebben markolja, pödri, izzad, inge lassan átnedvesedik, beharapja a száját, fogai a feszes húsba vájnak, szétmorzsolja a cigaretta szálat, a tenyere izzadtságától átnedvesedett barna dohány ficnikben apránként a földre potyog, egy-egy szál dohány kínlódva tovább tekergődzik kicsit, feláll, továbbmegy, kilép a körfolyosóra, az ég borús, az eső szürkén és nyálkásan csorog le a falakról és a szemközti tetőről az udvarra, hallani ahogy lent a kőre csöpög, élesen, nem mozdul, lenéz a mélybe, sötét, lassan elindul az ajtó felé, még egyszer utoljára, ahogy lép, kopog a kövezet, megáll, a kövezet kopog tovább, újra elindul, odaér az ajtóhoz, megtorpan, fél, hogy nagyon fog fájni, lerogy a lábtörlőre, felhúzza a térdeit, két karjával átkulcsolja őket, a fejét többször ütemesen beleveri a térdébe, hirtelen feláll, felmegy a lépcsőn, leül a legfelső fokra, cigarettát vesz elő, sípol a tüdeje, ahogy lélegzik, fáj a mellkasa, tudja, hogy ma vége, a földre dobja a cigarettát, cipője kemény talpával a kövezetbe próbálja dörzsölni, nem megy, tehetetlenül szétmorzsolódik, egy-egy szál dohány kínlódva tekergődzik kicsit, többször erősen rátapos, elszántan felpattan, továbbmegy, mikor felér, kilép a körfolyosóra, éjszaka van, a sötétség feketén és alvadtan csorog le a falakról és a szemközti tetőről az udvarra, nem hallani semmit, nem mozdul, fél, hogy nagyon fog fájni, lenéz a mélybe, aztán fel, minden ugyanolyan sötét, beharapja a száját, fogai a feszes húsba vájnak, még mindig nem mozdul, csak a fogsorát szorítja, végre kiserken a vére, fémes íze szétterjed a szájában, áthajol a korláton, kiköpi a vérrel keveredett nyálat, vár, nem lát semmit, a köpés sokára csattanva földet ér, elindul az ajtó felé.

One Reply to “Vége”

  1. Én is gratulálok! Már régebben mondtad. Vagy mutattad? Ezt az írást. Az örök körforgást. A körforgást a nyomorult életérzés körül. Már akkor görcsbe rándult a gyomrom. Ha sokszor elolvasnám, beszippantana az örvénye. Nem, már beszippantott.
    Sokszor nem lehet tenni a sors ellen, és idővel az ember megadja magát, ha megadta magát, már nem is fáj annyira, ha mindegy, hogy mit tesz, mert besszippantódott, már akkor, amikor megszületett. És egyszer csak rájön erre, aki rájön, (aki nem jön rá, úgy marad) hogy minden vihar a pohár vízben, akkor már nem fáj annyira, ami egyébként fájna, mert senkit és semmit nem hat meg a fájdalom, és mert úgyis mindegy, mert a dolgok mennek tovább a maguk útján, ha fáj, ha nem. És, ha már nem is fáj annyira, és úgysem vezetnek a dolgok sehová, akkor miért ne lehetne az ember egy homo harcos, aki azt teszi, amiről azt hiszi, hogy jó, hogy segít vele, hogy hozzáad valamit a semmihez, hogy edződik, igazi harcossá válik, egy homo hero-vá, hadvezérré, a jó hadvezére lesz, a jóé, ami lehet, hogy nincs is. De hiszen, ha minden mindegy, akkor nincs veszteni való. És hátha mégis van? Ha mégis van pozitív? Ha mégis van jó irány? Mit veszthet? Az ember?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük