In memoriam Hajnóczy Péter
Felmegy a lépcsőn, leül a legfelső fokra, cigarettát vesz elő, rágyújt, mélyet beleszív, sípol a tüdeje, ahogy lélegzik, fáj a mellkasa, tudja, hogy ma vége, hogy utoljára jött fel ide, lassan kiereszti a füstöt, feláll, továbbmegy, kilép a körfolyosóra, a fény fehéren és forrón csorog le a falakról és a szemközti tetőről az udvarra, ott elnyeli az árnyék, a sötét mélybe pöcköli a cigarettát, egy darabig látni bukdácsoló, parázsló végét, az udvar kövezete egyre növekszik, egyre közelebb jön, míg be nem csapódik, a parázs szikrái szétszállnak, nem mozdul, a csikk után néz, nem látszik, lassan elindul az ajtó felé, még egyszer utoljára, megtorpan, fél, hogy nagyon fog fájni, hirtelen mindkét kezét a fejéhez kapja, ujjaival a hajába markol, tépni kezdi, beharapja a száját, fogai a feszes húsba vájnak, elengedi a haját, karjai ernyedten lógnak csak, ajkát is kiengedi, elindul, felmegy a lépcsőn, leül a legfelső fokra, cigarettát vesz elő, sípol a tüdeje, ahogy lélegzik, fáj a mellkasa, mégsem gyújt rá, csak fogja a cigarettát, forgatja, tudja, hogy ma vége, ujjait görcsösen a cigarettára szorítja, az eltűnik a markában, megfeszülnek az izmai, egyre hevesebben markolja, pödri, izzad, inge lassan átnedvesedik, beharapja a száját, fogai a feszes húsba vájnak, szétmorzsolja a cigaretta szálat, a tenyere izzadtságától átnedvesedett barna dohány ficnikben apránként a földre potyog, egy-egy szál dohány kínlódva tovább tekergődzik kicsit, feláll, továbbmegy, kilép a körfolyosóra, az ég borús, az eső szürkén és nyálkásan csorog le a falakról és a szemközti tetőről az udvarra, hallani ahogy lent a kőre csöpög, élesen, nem mozdul, lenéz a mélybe, sötét, lassan elindul az ajtó felé, még egyszer utoljára, ahogy lép, kopog a kövezet, megáll, a kövezet kopog tovább, újra elindul, odaér az ajtóhoz, megtorpan, fél, hogy nagyon fog fájni, lerogy a lábtörlőre, felhúzza a térdeit, két karjával átkulcsolja őket, a fejét többször ütemesen beleveri a térdébe, hirtelen feláll, felmegy a lépcsőn, leül a legfelső fokra, cigarettát vesz elő, sípol a tüdeje, ahogy lélegzik, fáj a mellkasa, tudja, hogy ma vége, a földre dobja a cigarettát, cipője kemény talpával a kövezetbe próbálja dörzsölni, nem megy, tehetetlenül szétmorzsolódik, egy-egy szál dohány kínlódva tekergődzik kicsit, többször erősen rátapos, elszántan felpattan, továbbmegy, mikor felér, kilép a körfolyosóra, éjszaka van, a sötétség feketén és alvadtan csorog le a falakról és a szemközti tetőről az udvarra, nem hallani semmit, nem mozdul, fél, hogy nagyon fog fájni, lenéz a mélybe, aztán fel, minden ugyanolyan sötét, beharapja a száját, fogai a feszes húsba vájnak, még mindig nem mozdul, csak a fogsorát szorítja, végre kiserken a vére, fémes íze szétterjed a szájában, áthajol a korláton, kiköpi a vérrel keveredett nyálat, vár, nem lát semmit, a köpés sokára csattanva földet ér, elindul az ajtó felé.