Az ember már lenn van biztonságban az Oroszlán téren, s jön ez a Mészárosné, az SZM vezetője, elfogja az utcán, még szalad is utána, pedig milyen kövér és nem is egészséges — mennyi aktivitás van bizonyos embertípusokban! Szalad utána a hóban, nem restelli elállni az útját, nevet, liheg, pufók arcából csak úgy villog a szeme. „Nem lehet, Lujza néni, hát hogy képzeli, most lesz a legszebb, mikor már egy kicsit belemelegszenek. Csak nem ül otthon egyedül, kuksolhat úgyis eleget, ritkán van farsang!”
Hiába magyarázkodott neki, nem akarja megérteni, hogy ő haza szeretne menni.
Hazudni aljas dolog, nemcsak aljas, gyáva is; nem szabad, hogy mást mondjon, mint a valót. De most mégis hazudni lett volna egyszerűbb: azt mondani, órája van, mert Mészárosné képtelen elfogadni az igazságot, hogy őt idegesíti ez a forgatag, ez a táncoló tömeg. Jó asszony egyébként, csak értetlen. Egész nap dolgozik abban a zsúfolt közértben, s ahogy egy kis lélegzethez jut, tüstént bent van az iskolában, tervez, intézkedik. Milyen hősök az anyák! Milyen érdekes, hogy ilyen ember is van, akinek szórakozás ez a tumultus, ez a pedagógiaellenes látványosság.
Hogy értesse meg Mészárosnéval, aki képes a dagadt, mindig gumiharisnyás lábán utánaszaladni, és a kabátjánál fogva visszarángatni, hogy ő nem szereti az ilyesmit?
Borzasztó, hogy egyes emberek azt képzelik: másnak is az az öröm, ami nekik. Borzasztó!
Most visszajött, mert mit csináljon? Valótlant mondani nem képes, sőt ha jól meggondolja, még valami suta kis jó érzés is elfogta: ma már két ember tartotta vissza, Megyeri, az a lehetetlen, álarcos Megyeri meg Mészárosné. Persze mindkettő csak illemből, nem azért, mintha fontos volna a számukra a jelenléte — de akkor is… Itt ugyan nagyon rossz, kellemetlenül rossz, de azért még mindig jobb, mintha azt a szégyent kellene magával vinnie, hogy hazudott vagy kertelt.
Az anyák fecsegnek, Megyeri a sarokban egy cigánylánynak öltözött gyerekkel tárgyal. Ugyan ki rejtőzhetik a cigányruhában, nem lehet jó kislány, különben nem prédikálna neki annyit. Nyilván nem vette észre, hogy a fényképész megjött. Ha látná, üdvözölné. Úgy látszik, folytatása lesz annak a bizonyos októberi délutánnak meg a végtelen sétálásoknak.
Ő azért tudna beszélni, ha olyan volna a természete.
Szabó Magda: Álarcosbál, Holnap, 2001, 81–82.