Gyűlölöm Berlint, mindig is gyűlöltem. Nem bírom a berlini dialektust, a szürke házakat, az U-Bahn szagát, a levegőben vibráló hisztérikus német birodalmi fontoskodást. A sörüktől hányok, elég ha meglátom a címkét, bármerre nézek, mindenütt öreg emberek és kutyaszar. Ráadásul időközben megkaptuk az egész várost, mintha nem lett volna bőven elég a fele is. De legjobban a berlini taxisofőröket gyűlölöm. Nehéz időket élünk, és ilyenkor nem jókedvében lesz valaki taxisofőr, hanem vagy mert nem talál más munkát, vagy mert kirúgták a rendőrségtől, vagy mit tudom én. Mindenesetre a berlini taxisofőrök olyanok, mint megannyi pattanásig feszülő íj, agresszíven vezetnek, folyamatosan átkozódnak, bikanyakúak, és rasszista poénokkal szórakoztatnak. Ők a nép hangja, amivel hányszor, de hányszor szembesültem már: „Weismann? Zsidó, mi? Elfelejtették elgázosítani, hahaha?”
Mindig hátra ülök be. Ha a vezető belekezd a szokásos szövegbe, és nem veszi észre magát, miközben én adom a süketnémát, megkérem, hogy álljon meg, fizetek, kiszállok. Álldogálok a hidegben, várva a következőt, de elégedett vagyok, mert a sofőr túl van hetedhét határon, így nem tudja rámerőltetni a további beszélgetést.
Nem mindig volt magától értetődő nekem hátul ülni. Apám közvetlenül a háború után sofőr volt, jól emlékszem még arra, ahogy egy kisasszony uraskodva kinyitotta az ajtót, és elterpeszkedett a hátsó ülésen, miközben apám sapkában és kesztyűben ült elöl.
Ma már én is így teszek. Hátra ülök, és fizetek azért, hogy ne kelljen nézni a képüket a pályaudvarra, a szállodába vagy a repülőtérre menet. Berlinben mindig ugyanabban a hotelben szállok meg, és ugyanabban a szobában lakom.
— Nagyon sajnálom — mondta a recepciós —, nem tudok mit csinálni, ma őrültekháza van. Nem tudom odaadni magának a szobáját, de remélem, hogy ennek ellenére jól fogja érezni magát nálunk. És rám kacsintott.
Jól érezni magam? Van ember, aki jól érzi magát egy szállodában? Mozdíthatatlan zuhanyrózsák, légkondicionálás, nem nyitható ablakok, liftzene, Biblia az éjjeli szekrényen, undorító bonbonok a párnán, moharózsa a fürdőszobában. Reggelire vaj lóhere formájú tartóban, és ha a teraszon szeretnél kávézni, azt kapod a képedbe, hogy:
— A kertben csak kannás kávét szolgálunk fel!
Jól érezni magam? Nem szállodákban keresem én a boldogságot, tökfej! Tizenkettedik emelet. Egy hallgatag néger kísért fel, hozta a táskámat, mutatta az utat. Miközben nyitotta az ajtót, rám vigyorgott; ezt a lakosztályt azért kaptam, mert már minden más foglalt volt, de bizonyára arról is meg szeretnének győzni, hogy milyen fantasztikus is a szállodájuk, két szoba, két fürdőszoba, négy telefon, tetőterasz, antik bútorutánzatok, a kínai szőnyegek, mintha egy verseskönyv illusztrációi lennének, egy fehér virágmintás szófa két oldalán szimmetrikusan két kék porcelán lámpa, márvány fürdőszoba, fényárban úszó alabástrom káddal. Az asztalon pezsgő, vödörben, két pohár, Isten hozott a szállodánkban! Mi kell még?
Elmúltak már azok az idők, amikor pasikat hoztam fel, hogy ne egyedül ürítsem ki a minibárt. Ma már szívesebben dobok be 5 márkát a szobavideóba, és választok ki valami horrorfilmet, és nem kockáztatom meg, hogy egy pasi váratlanul azt mondja:
— Egyébként Johann vagyok. Szeretlek.
Na de egy ilyen lakosztály, és hogy nincs kinek tölteni a másik pohárba, kint meg a frusztráltságát kitomboló Berlin — ezek a körülmények sarokba szorítottak. Senki sem lát a kínai szőnyegen lépdelni és az alabástrom kádban ülni…
Lementem hát a hallba, és rendeltem egy Gimlet koktélt, amit sehol nem kevernek olyan rosszul, mint itt. Még mindig itt volt az olajos hajú zongorista, s mint minden alkalommal, amikor belépek, egy rövidke futammal most is észrevétlenül átváltott a That’s why the Lady is a trampre, ami a maradék életkedvemet is elvette. A rohadt életbe, miért csinálom én ezt, miért hagyom el újra meg újra az otthonomat, és jövök ebbe a városba, ahol a nyugdíjasok esernyővel és botokkal küzdik át magukat a túloldalra, a huligánok meg injekciós tűt fognak rád az utcán, mondván, hogy: ide a pénzt, vagy seggbe szúrlak, és akkor még az AIDS-et is megkapod.
De az újság, amelynek dolgozom, előszeretettel küld ide, mert mint mondják, a berlini tudósításaim mindig olyan indulattal fűtöttek. Ezúttal kurvákkal kell interjút készítenem, akik azért tüntettek, hogy a szexi fehérneműt leírhassák az adójukból, és ezt zabálni fogják emberek, hát ezért vagyok én most itt két napig.
Útban a kurvákhoz a buzi Brunóra gondoltam. Véletlenül olvastam a hallban egy újságban, hogy este fel fog lépni egy mulatóban, és fogalmam sincs, hogy honnan, de rögtön tudtam, hogy ebből baj lesz. Ő még nálam is kevésbé passzol Berlinhez, és én pontosan tudom, hogy ami szeretne lenni, az nem megy neki. Nincs benne semmi lazaság, semmi, ami cool, idétlenül néz ki a fekete bőrszerkójában, a dalai pedig egyszerűen szarok. Be fogják darálni, fogott el a balsejtelem. Mint egy barométer az időjárásváltozást, általában megérzem, hogy mi van Brunóval. Egyszer tulajdonképpen majdnem szeretkeztünk. Furcsán egymásba gabalyodva együtt töltöttünk egy éjszakát, és veszélyes titkokat meséltünk el. Két zakkant között létre szokott jönni valami láthatatlan fonál, és ha az egyiknek rosszul alakul az élete, azonnal jelez a másiknak. Megjegyzem, Bruno valójában egy meglehetősen mísz pöcs, de velem kedves szokott lenni, na mindegy. Legszívesebben elmentem volna abba a mulatóba, kirángattam volna onnan, és azt mondtam volna neki, Bruno, avanti, felmegyünk a lakosztályomba, lefekszünk a kínai szőnyegre, megnézzük a Rocky IV-et, és meglátod, Bruno, hogy ez az éjszaka pont úgy fog eltelni, mint akkor szeptemberben.
Ehelyett a kurvákhoz kellett mennem egy bárba, ahol a közönség lehajtható széken ül, a falakat pedig tükrök borítják. A lányokat jó fejeknek találtam, csicseregtek, fontoskodtak, ahogy ez az ilyen-olyan ügyek elkötelezett harcosaihoz illik, egyáltalán nem hasonlítottak azokra aranyos, barátságos prostikra, akiket apám egykoron annyira kedvelt. Ezek a maiak ringbe szállnak az igazukért, az első sorban menetelnek az emberi jogok és a szexi fehérnemű melletti tüntetéseken, majd pedig népszerű könyveket írnak az élet sűrűjében eltöltött éveikről. De ezek itt igazán kedvesek voltak, válaszoltak minden kérdésemre, aztán elhúztak, egy lilaruhás kivételével. Mint kiderült, filozófia szakos egyetemista, aki ezt itt csak mellékesen űzi, hogy legyen pénze lakbérre, nekem meg sehogy nem fér a fejembe, hogyan rendezi el magában mindezt. Sokszor nézegetem a pasikat, vonaton, utcán, repülőn, áruházban, és gondolatban játszadozom: ő és ő és ő meg ő, te ebből élsz, te nem tudsz nemet mondani — főbe lőném magam, vagy őt, vagy az egész világot, és bámulom a lányokat, akik ezt cipelik magukkal wc-re is meg a filozófia szemináriumra: Az újkantiánus filozófia — a filozófia akadémikus redukálása ismeretelméletre és módszertanra.
A lebujba betámolygott egy sápadt, fekete öltönyös alternatív fazon. Elöl kopasz, hátul copf, valamit szippanthatott, mert a pupillái meglehetősen beszűkültek, egy Gauloise Blonde fityegett a szájában. Helló, mondta, odaült hozzánk, és elmesélte előző éjszakai lidérces álmát: valaki feltette egy szemétdombra, ahonnan aztán nem tudott lejönni, csak süllyedt egyre mélyebbre, már szemmagasságban voltak a patkányok, miközben mesélt, nyirkos mancsát végig a térdemen pihentette, és tudni akarta, hogy mit is jelenthet ez az egész, én viszont éppen flörtben voltam egy egészséges, 60-as évjáratú, dús hajú, szögletes homlokú szőkével. A szemétdombról álmodó pasas nem tágított, Fritznek hívnak, mondta, gyakran vagyok eszméletlenül depressziós, és megkérdezte, el tudom-e képzelni, hogy az milyen.
— Fogalmam sincs, Fritzi — mondtam — nekem mindig jó a kedvem, de ha túl szeretnél jutni ezen, meg tudom mondani, mit kell tenned,hogy elkerüld a gyomormosást vagy hogy kiskanállal kelljen összevakarni.
Ezt így, ebben a formában nem akarta megtudni, inkább elvitte a lila filozófus lányt, az én szőkém pedig közben felszívódott, és a megpróbáltatásaim ezzel nem értek véget, ugyanis odaült egy fickó a TAZ-tól, aki megosztott velem egy elméletet a marxizmusról, amit azonnal el is felejtettem, mindenesetre valami olyasmiről volt szó, hogy Marx nélkül nem lehet megérteni a világot, de tulajdonképpen még Marxszal sem, mire azt mondtam neki:
— Például a szerelem is egy olyan probléma, amire Marxnak nem volt megoldása.
Erre leüvöltötte a fejem, pedig ezt nem is én találtam ki, hanem Anouilh, de hát ezek a fiatal újságírók mindenből csak a legújabbat ismerik, Anouilhnak esélye sincs náluk.
Sikerült kiütni magam, de egyedül feltaláltam a lakosztályomba, abba az ágyba, amelyben egykoron Lollobrigida is aludt, ezt az információt a recepcióstól útravalóul kaptam a 12. emeletre. Álmomban megjelent Bruno, meg az ő kicsike, korlátolt felesége, aki még mindig hisz abban, hogy Bruno előtt nagy karrier áll, és hogy őt szereti, Bruno pedig valószínűleg egy kocsmában ül egy hímringyóval és bömböl, Fritz talán — hogy megszabaduljon a depijétől — éppen levetette magát a 18. emeletről egy körtefára, a lila ruhás kurva egy dagadt biztosítási ügynök alatt feküdt, miközben Ernst Cassirertől a Szimbolikus formák filozófiáját memorizálta, és a barátnőm, Wanda is benne volt az álmomban, Wanda, aki három éve nem áll szóba velem. Rettenetes éjszaka volt.
Az ilyen éjszakák után érzek leküzdhetetlen vágyat arra, hogy áttetessem a repülőjegyem Mexikóvárosba vagy Quitóba, esetleg Limába, hogy aztán soha vissza ne jöjjek, csak azt nem tudom, hogy hogy magyarázom meg ezt a macskámnak. És azt se felejtsük el, hogy Mexikóvárosban sem kisebb a felfordulás, tehát megteszi nekem a 17 órai frankfurti járat is.
Nem volt jó ötlet szombat reggel indulni. Mindenki utazni készült, valamilyen iskolai szünet kezdődött, ilyenkor a berlinieknek okvetlenül Lichtensteinbe, Tenerifébe vagy a Tegernseehez kell utazniuk. Én igazán megértek minden berlinit, aki el akar innen húzni, csakhogy ezek a végén mindannyian vissza is térnek. Mindennek tetejébe ezen az éjszakán megint a levegőbe repült egy amcsi diszkó, és emiatt az ember lépten-nyomon szigorú ellenőrzésbe botlott. Vajon Bruno, aki bukik a négerekre, abban a diszkóban volt? Én az előző estémet az Eisbär bárban fejeztem be, ahol tizennégy tequilát ittunk meg, és azon keseregtünk, hogy mindig mások vannak abban a bárban, ahol lőnek, mások ülnek azon a gépen, amelyik lezuhan, vagy a hajón, amelyik elsüllyed. Esélyünk sem volt soha ilyesmire, nekünk az égiek segítsége nélkül kellett rontani a sorsunkat. Nem, Bruno biztosan nem volt ott, ezt a hosszú éjszakát ugyanúgy végigszenvedte, mint én, és az ő feje is olyan nehéz ma reggel, mint az enyém itt, a reptéren.
A 11-es és a 12-es kapu között van egy önkiszolgáló, ahol inni is lehet. Rábeszéltem magam egy kora reggeli kávéra, de aztán minden máshogy alakult az előttem sorban álló nagyi miatt. Pisiszaga volt, és otthon felejtette a szemüvegét, én olvastam fel neki a tábláról az árakat: karaj: 4,80, zöldségleves zsemlével: 3,50, rizses csirke: 7,20. Karajt kért és sört. Mindent a tálcájára tettem, kinyitottam neki az üveget, erre a pénztárnál leejtette a poharát, ami természetesen, ezer darabra tört. Reflexszerűen lehajoltam összeszedni, megvágtam magam. Egy mély vágás a hüvelykujjamon, minden csupa vér, hihetetlen, hogy még élek. A néni paff lett, de kedvesen így szólt: köszönöm szépen, kisasszonka, és elcsoszogott. A pénztárosnő hátrahanyatlott a székén.
— Nem bírom a vért! — és még pihegve hozzátette: — Vigyázzon az AIDS-szel!
Pár japán kivételével hirtelen minden jelenlevő a hüvelykujjammal kezdett foglalkozni. Parázs vita alakult ki, hogy vajon elkapom-e az AIDS-et vagy csak terjeszteni fogom.
— Eszméletlenül vérzik — mondta valaki, mire a pénztárosnő öklendezni kezdett, és eltűnt a konyhában.
— Kérem szépen, így kezdődik, az ilyen koszos helyen kapja el az ember a legkönnyebben az AIDS-et.
— Ugyan már — mondta egy másik — ahhoz az kell, hogy egy narkós a hüvelykujjára köpjön.
— Vagy sperma — vélekedett egy egyetemista, valószínűleg életének legnagyobb nyilvános sikerét aratva le.
— Verjétek rá a farkatokat! — tanácsolta röhögve egy ananászfejű punk kiscsaj.
A konyhából egy sápadt figura jött ki zsíros ruhában — a műanyag vödörből felszolgált krumplisaláta és a fóliás kolbász királya —, kötszerekkel. Levágott egy nagy sebtapaszt, körülragasztotta vele a hüvelykujjamat, és mindezt csak azért mesélem el, hogy érthető legyen, miért is kezdtem mégis inkább olasz vörösbort inni.
A borbotrány hetében voltunk, csak Olaszországban huszonnyolcan haltak meg metanolmérgezésben, de ahogy mondani szokták: csalánba nem üt mennykő, a halálomról nekem magamnak kell intézkednem. Be kellett állnom a sorba, hogy becsekkoljak az Airbushoz. Várakozás közben megpróbáltam egy kicsit elengedni magam és szundítani, de megjelent az az osztrák dalszerző földig érő fehér bőrkabátban. Évekkel ezelőtt készítettem vele interjút, egyébiránt Bécsben, ez egy külön történet, Bécs — az Bécs, egy félelmetes hangzavar. A dalszerző felismert, puszi-puszi. — Mit csinálsz te itt, Berlinben? Nekem felvételem volt, éppen a Lanzarote-ról jövök, egy kis kikapcsolódás, szervusz, puszi — és amikor végre elette a fene, maga után húzva az illatfelhőt is, odanyomult hozzám egy jó hatvanas nő élénkvörös ajkakkal, tetőtől talpig Chanelben.
— Ó — mondta —, ön az?
Engem nem lepett meg különösen, hogy én vagyok az, mivel egy hete szerepeltem egy tévéműsorban, ahol a téma a férfiak sterilizálása volt, és egy kicsit hajba kaptam egy rabiátus feministával, némi hírnévre szert téve ezzel.
— Nahát — mondta elragadtatva a vörös ajkú, krokodilbőr táskás nő, ezt muszáj elújságolnia a férjének, aki ott áll elöl.
— Greeeeegor!
Egy ritkás hajjal borított fej fordult meg, szórakozottan intett, a nő pedig gyöngyöző kacajt hallatott, és így kiáltott:
— Gregor, emlékszel a hölgyre a tévéből?
A sor megélénkült, végre történik valami, én pedig sokadszor elmerengtem: miért is nem vagyok én némettanárnő egy kisvárosban, hogy megértessem a gyerekekkel, Eduard Mörike egész életében kerülte az erős szenvedélyeket, azokat a bizonyos beteges költői hevületeket, melyek az embert színes likőrök ivására késztetik rendes borok helyett… az én újdonsült barátném is pont ilyen hangulatban volt.
— Írónő vagyok — suttogta —, van egy csodálatos könyvem, amit egy kutyáról, és az ő gondolatairól írtam, adok önnek egy példányt ajándékba. Odanyargalt Gregorhoz, én eközben szemügyre vettem az előttem álló férfit. Pepita kabátot viselt, három bordó kofferje volt, a parókája félrecsúszott. Mit nem adtam volna, ha most egy lakatlan szigeten lehetek Brunóval, naphosszat egy szót se szólnánk, még csak egymásra se néznénk, csak úgy ott lennénk. Gregor térdre ereszkedve elkezdett kotorászni az egyik utazótáskában. Az írónő visszajött. Nem csak szimplán meg akart ajándékozni a könyvével, arra készült, hogy dedikálja nekem.
— Elkapkodták — mondta — de az én újdonsült ismerőseimnek mindig tartogatok egy példányt.
Keresni kezdte a tollát a krokodilbőr táskájában, félreértette a kétségbeesett pillantásomat.
— Tudom, mire gondol — mondta. — Ma már nem vennék meg egy ilyen táskát, de akkor még nem voltam ennyire tudatos. A krokodilokat élve nyúzzák meg, gondoljon csak bele!
Belegondoltam, passzolt a hangulatomhoz, ő meg végre megtalálta a golyóstollat. A parókás fájdalmas arccal fordult meg, az ő aktatáskája szolgált alátétként a dedikáláshoz, így aztán kénytelen-kelletlen csatlakozott a mi formálódó baráti körünkhöz. Az írónő elragadtatott szöveget kanyarított a már sehol nem kapható könyvébe az azonos hullámhosszról, nekem pedig a repülőn az első dolgom volt, hogy a kutya gondolatait a hányózacskóba tegyem — ki nem állhatom a dedikált könyveket. A parókás férfi sóhajtott, a dedikáció végre elkészült, a nő pedig felajánlotta:
— Ha egyszer nem lenne ötlete, hogy kiről írjon, olyan gazdag életem volt, hogy órák hosszat tudnék mesélni róla.
A hüvelykujjam lüktetett, én meg Jób értelmetlen vitájára gondoltam az Úrral arról, hogy miért küldött ránk pestist:
— Ha hólével mosdom, és lúggal mosom a kezem, te akkor is lenyomsz a szarba, ráadásul a ruhám is pocsékul áll rajtam. Élvezed, hogy erőszakot teszel a teremtményeden és megtagadod?
Mint közismert, Jób végül meghunyászkodik, mire az Úr megáldja. Az Úr tehet nekem egy szívességet.
— Valaha színész voltam — ismerte be a parókás férfi, és kezet nyújtott. Bekötözött hüvelykujjamra mutattam, biztonságba helyeztem a kezemet, és így szóltam:
— Aha!
— Offenburgban. De ma már egész mással foglalkozom.
Hallgattam. Hallgattam, de a pillantásával szinte könyörgött, hogy kérdezzek rá. Az egész figura olyan intenzíven áhítozott a figyelmemre, hogy az én porosz-protestáns neveltetésem, amely szerint mindenért személyes felelősséget kell vállalnom, ismételten felülkerekedett bennem, így ahelyett, hogy némán kiléptem volna a sorból, hogy egy későbbi géppel menjek, és ledöntsek még egy fél litert, ezt mondtam:
— Csakugyan? Mivel?
Én marha! Miért nem azt mondtam: „Csálén áll a parókája.” Vagy hogy: „Baszd szíven a nénikédet”? Most ott tornyosult, terebélyesedett előttem ez a szerencsétlen alak, az idő múlásával egy inkább elszánt vándorprédikátor vonásait véltem felfedezni az arcán, és magabiztosan így felelt:
— Műtagokkal ügynökölök.
És sietve hozzátette:
— Nem kéz- vagy lábprotéziseket árulok, hanem tagokat. Műpénisz-kereskedő vagyok.
Hétszentség, hogy a pasas a karrierjét egy vállalati költségen elvégzett „Be yourself, man”-tanfolyamon kezdte, ahol egy pszichológiai végzettségű dzsigoló rávezette, hogy soha ne szégyellje önmagát és a foglalkozását, és amiről bármikor, bárhol, bárkinek szabadon, hangosan, nyíltan beszélhet. Hát nem csodálatos, izgalmas hivatás, Hölgyeim és Uraim, új örömökhöz hozzásegíteni az emberiség impotens felét? Elképzeltem férfiak tömegét altest nélkül, hosszú fali polcokon és a három bordó kofferben műpéniszek minden méretben és formában, és aki felénk fordult — és mindenki felénk fordult —, annak is ez a kép jelent meg.
— Műpénisz-kereskedő! — kurjantotta élénken, ritmikusan, lelkesen, szemét most már egy pillanatra sem levéve rólam, harcba szállt az elismerésemért, sziporkázott, szinte lángra gyúlva ecsetelte, milyen rettenetes sorsú emberekkel találkozott. Hány meg hány betegen tudott segíteni! Nyaktól lefelé bénákon! Súlyos motorbaleset áldozatain! Lelki betegeken! Amikor a terápia csődöt mond, a mi műpéniszünk valódi csodát tesz, visszaadja az önbizalmat, az életkedvet, felszárítja a nők könnyeit, és még feljebb tekerve a hangerőt, izgatottan hozzátette: — A közösülés gyakorlatilag fáradságmentesen valósul meg.
Gyakorlatilag fáradságmentesen. A téma a sorban álló utasok mindegyikének felkeltette az érdeklődését, két kis gyanús irániét leszámítva egészen elöl, akiket barátságtalanul átkutattak, kikérdeztek és átvizsgáltak. Az amcsi diszkó miatt Berlin gyenge idegrendszere ott feküdt kipakolva az asztalon. Az emberiség megmentője megállás nélkül mesélt az életéről, az utazásairól, konferenciákról, és egyéb megpróbáltatásokról, szó esett áldozathozatalról, kitartó küzdelemről, beteljesülésről, nemde, na meg a boldogság melegségének örömteli pillanatairól, és hogy igazán meglátogathatnám, ha Oberurselben járok. Okvetlenül, barátom, akkor majd megmutatod a műpénisz-gyűjteményedet, és a legszebbet elviszem Brunónak.
Gyakorlott utazóként addig kerestem a jegyemet a belépésnél, amíg az impotensek megmentője be nem csekkolt a nemdohányzó részre, mire én — természetesen — dohányzó helyet kértem. Az sem érdekelt, ha a következő órát egy olyan utas mellett kell eltöltenem, aki két 18 márkás Monte Christót pöfékel el ötven perc alatt — csak el a műhaj- és műhímtagszakértőtől!
— Ó — mondta —, dohányzó, de kár, nem egymás mellett ülünk!
Lelki békém romjain egyensúlyoztam egy kövér férfi mellett, aki a Rheinischer Merkurt olvasta, és amikor levette a zakóját, orromat megcsapta a verejték szaga. Lehunytam a szememet, azt játszottam, hogy halott vagyok, pedig láttam, hogy a szőke, akivel tegnap este flörtölni akartam, beszáll a gépbe. Ő most túl egészséges lett volna nekem.
Amikor az ember éppen elszunyókálna a repülőgépen, Fischer kapitány a személyzet nevében köszönti a fedélzeten, kellemes utat kívánnak, elmondják, milyen magasan szállunk majd, és hogy milyen időjárás vár ránk Frankfurtban. Mindent elkövetnek, hogy az embert halálra kínozzák.
Pontos landolás, aztán egy 18 kilométeres menetelés a frankfurti repülőtéren a poggyászkiadásig. Ez minden alkalommal egy rémálom — emberek, emberek, emberek, hajszálcsíkos öltönyben, rikító színű sportruhákban, kiskosztümben, kaftánban, burnuszban, turbánnal, kalapban, baseball sapkában, gésák, szerecsen hercegek és turisták angol kendőben, bűz, veszekedés, tolakodás. Szürke arcok, mindenki siet, senki nem látja értelmét az utazásnak, mindenki talajt vesztve kóvályog, haza akar menni, de nem tudja, hova. Semmit nem szeretek, ami egzotikus, halálosan utálom a nemzetközi forgatagot, minden elvonja a figyelmemet arról, amire éppen gondolni szeretnék, de már nem is tudom, mire szeretnék éppen gondolni. Irigylem Emily Dickinsont, aki 26 évesen visszavonult a szobájába, ahol harminc évet töltött, miközben teljesen egészséges maradt, és szép, kesernyés verseket írt, vagy a kövér Drostét, aki beszorult a tornyába a Bodensee-nél. Én miért megyek el otthonról újra és újra, amikor jól tudom, hogy mi vár rám?
A svájci tévé egyik bemondónője talpig rózsaszínben felém biccentett, a sajtóból ismerjük egymást, én meg elcsodálkoztam azon, hogy időről időre még a svájciak is eljönnek otthonról.
Ezen még soha sem gondolkoztam, pedig annyira megható, hogy külföldön egy svájci nő milyen gyámoltalan. Az összes nép közül a svájciakat szeretem a legkevésbé. Nem, az osztrákokat. Nem, mégis a svájciakat. Végülis mindegy. Egyiküket sem szeretem.
Mire végre előkerült a csomagom, a lekéstem a csatlakozást. Hogy ne kelljen tovább bámulnom a nemzetközi mixet, taxiba ülök és elmegyek a Főpályaudvarra és várom a következő IC-t. Aztán kimehetek a Kaiserstraßéra narkósokkal beszélgetni, és venni egy boxert vagy egy bugylibicskát, amire bármikor szüksége lehet az embernek. Frankfurt a büntetés, amit Németország a háborúval érdemelt ki. Ez a tudat mindig megörvendeztet.
A taxisofőr az a kolerikus fajta volt, aki utálja a rendőröket, és akinek a közlekedési szabályok áthágása a szenvedélye.
Így szóltam hozzá:
— Húsz márka borravaló, ha még elérem 12:20-as IC-t. Mire ő: — Feküdjön be hátra.
Végre valaki, aki elvisz egy távoli erdőbe, és ott megfojt, gondoltam, miközben végigfeküdtem a dohány- és hányásszagú kárpiton. A sofőr harsogva magyarázta:
— Huszonkét per, és mindet megnyertem a zsaruk ellen, kikészítem őket!
Egy idős nővel kezdte, aki a hasáig gipszben volt, fel kellett vinnie a lépcsőn. Egy percig parkolt csak a tilosban, akkor odajött egy seggfej rendőr, és fel akarta írni.
— Na, azon áthajtottam — mondta az én országúti lovagom — a pert elvesztettem, de ez volt az egyetlen. — Innentől kezdve csak szabálysértések, gyorshajtás, tilosban parkolás, előzés jobbról, de persze mindegyik vészhelyzetben. „Engedjen tovább, vagy egy ember élete fog a lelkén száradni!” Hagytam volna meghalni az embert a hátsóülésen?
Százhetvennel mentünk nyolcvanas a sebességhatár mellett, megkaptam a szükséges instrukciókat, hogy ha a rendőrök megállítanak, egy szót se szóljak, csak hörögve kapkodjak levegőért, és hagyjam, hogy a nyál kifolyjon a számból:
— Szívroham, vili?
Vili. Az a vicc, hogy akkor tényleg majdnem szívrohamot kaptam, de erősebb vagyok én, mint bárki gondolná, és végül gyorsabban értünk a főpályaudvarra, mint az S-Bahn.
— Előbújhat!
A borravalót visszautasította, direkt élvezte, bár ilyen szórakoztató lenne a temetése is!
A vonat természetesen húsz percet késett, én meg egy ragacsos asztalnál ihattam még két sört, és közben hallgathattam a megafont — késés, meghibásodott a felsővezeték, nincs fűtés, nincs jegy egyterű vagonba, és nyilvános telefon sincs a vonaton.
A rohadt életbe! Kizárólag egyterű vagonban szoktam utazni, a hatüléses fülkében ugyanis nem bírom elviselni a beszélgetéseket és a szendvicseket. Az egyterű vagonokban mindig egészen hátra ülök, a nyilvános telefon közvetlen közelébe, és hallgatom az idiótákat, akik a fülkében ordítoznak.
— Apuci vagyok, a vonatról hívlak! Vooonatróóól! Irene, beszélj, hangosabban, kérlek! Igen, késünk. Nem tudom. Irene, Bergmannál minden rendben ment? Az Istenit, beszélj már hangosabban, Nincs több egymárkásom, én… Irene?
És vörös fejjel jön ki a fülkéből, én meg elképzelem Irenét. Az apucija az a típusú pasas, aki az étkezőkocsiban odajön hozzám, és megkérdezi: „Szabad?”, na és ezeknek veszem el én az étvágyát azzal, hogy: — Igen, de ott arrébb szintén.
Nincs egyterű vagon, fülke van egy idős párral. Lehunyom a szemem, és „halott vagy alszik”-ot játszom.
— Szóval, Elli — mondja az öreg —, ha a gyerekek megkérdezik, mit szeretnél a hetvenedikre…
— Mindenem megvan. Nem kérek semmit.
— Muszáj kérned valamit. A gyerekek meg akarnak ajándékozni a hetvenedik születésnapod alkalmából.
— Mit kérjek erre a pár évre, ami még hátravan?
Ezt a mondatot ismertem anyámtól, aki harminc éven át olyan fájdalmasan tudott a gyertyákra nézni, mintha ez lenne az utolsó karácsonya. Résnyire nyitottam a szememet, és megnéztem magamnak az öregasszonyt — valóságos erőmű, pont, mint az anyám. Még a kilencvenediket is megéri, szenvelgő alázatossággal a halál előszobájában, ezek az erős gonosz öregasszonyok, mindig túlélik az idióta párjukat, és akkor eljön az ő idejük. Apám halála óta anyám málnapiros cipőt visel.
— Hülye vagy, Elli, ha nem kérsz semmit — mondta az öreg. — A gyerekeknek van elég pénzük, nyugodtan össze tudnak dobni pénzt egy rendes ajándékra. Egyszerűen nem értem, miért nem kérsz semmit. Ők benne lennének.
— Egy szép gyapjútakarót.
— Van gyapjútakarónk.
— Mondom én, hogy nincs semmire szükségem.
Erre az öreg ravaszkodni kezdett. Nem volt annyira buta, mint amennyire gondoltam:
— Elli, ha a gyerekek megkérdezik, mit szeretnél — és én tudom, hogy meg fogják kérdezni, Renate a minap megkérdezte tőlem Güterslohban, hogy a mama tulajdonképpen mit szeretne a hetvenedik születésnapjára…
— És mit mondtál?
— Azt mondtam, anyád soha nem kér semmit.
— Ez így is van.
— Ha most megkérdezik, akkor egyszerűen azt mondod: én nem kérek semmit, de a papa szeretne Spanyolországba utazni.
— Te Spanyolországba akarsz utazni?
— Te úgysem akarsz velem jönni.
— Túl meleg van ott neked. A szíved nem bírja.
Milyen megható, hogy az ő szívére gondol. De az öreg nem tágított. Ott volt a Franco-féle polgárháború idején, és most veterántalálkozó lesz. Ezen az őszön szeretné viszontlátni még életben lévő néhány cimboráját.
Kinyitottam a szememet, és megnéztem az öreget. Jó fej, gondoltam, polgárháború, a francba, végre egy tata, akinek múltja van, és meg akarja vágni a gyerekeit ahelyett, hogy térden csúszna előttük.
— Ki fogják fizetni, Elli. Nekik van elég pénzük, én pedig Spanyolországba akarok menni. Ezt megmondhatod neki.
— De hát ez az én születésnapom — morogta a vén boszorkány, az öreg viszont nem tágított, nekem pedig nagyon megtetszett a gondolat, hogy a gyerekek kifizetik az utazását, ő meg majd Granadán üldögél az öreg frontharcosokkal, kártyáznak a lemenő nap fényében, a régi szép időkről mesélve, képeslapokat küld feladó nélkül Ellinek, aki eközben Renaténél gubbaszt Güterslohban, és némiképp rászedve érzi magát.
Karlsruhében mindannyian kiszálltunk, Ellit és az öreget egy alacsony fiú várta, aki láthatóan nagyon törte magát, hogy szeretetet mímeljen, de nem merte megkérdezni, hogy meddig maradnak ezúttal.
Személyvonattal kellett továbbmennem, és egy fiatal anyával ültem egy fülkében, aki nagy hangerővel hallgatott valamit fejhallgatóval, hogy ne hallja két gyerekének karattyolását. — Mama, nézd azt a férfit piros sapkában, most sípol, indulunk, és amikor megérkezünk haza, azonnal bekapcsolom a tévét, kérek egy narancsot, mama, pisilni kell, mamamamamama. Az anya rá se hederített a taknyos kölykeire. Fáradtnak látszott, haja szőkített, tigrismintás nadrágot viselt és egy Lou Reed-pólót. Az olcsó walkman hangosan nyávogott, ő elszundított Annie Lenox Talk to me like lovers dojára, a gyerekek nyaggatták, kommentálták a vidéket, járt a szájuk, és olyan rémesek voltak, mint a gyerekek általában, a nő pedig lehunyt szemmel ült egy másik, jobb világ után kívánkozva. Talk to me like lovers do.
A hüvelykujjam izzott, lüktetett, fájt, biztosan begyulladt. Rastattban a mama és a gyerekek kiszálltak, és én végre egyedül maradtam, először ezen a napon. Síri csönd vett körül. A vonat még állt egy kicsit, mintha valaki itt felejtette volna ezen az istenverte vidéki vágányon. Tisztán hallottam, ahogy lüktet a vérem, és végre megeredt a könnyem.
(Kádár György fordítása)