friss műút

-ról, -ről

Sepsi László

Sepsi László

(1985) író, filmkritikus, a Prizma filmművészeti folyóirat szerkesztője. Jelenleg Budapesten él és amerikai trashfilm történetéből doktorál az ELTE BTK-n. Írásai többek között a Filmvilágban, a Magyar Narancsban, a 2000-ben, a Mozgó Világban és az Esőben jelentek meg. Holt istenek kora című regénye 2003-ban jött ki az Eső gondozásában.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Holtsáv

Sepsi László: Apa iszonyatos könyvespolcai
(Scott Hawkins: Az Égett-hegyi könyvtár. Fordította: Rusznyák Csaba, Fumax, 2016)
2016. október 06.

Isten egy könyvtáros, ha pedig kibújik a roskadásig pakolt polcok közül, szadisztikus hajlamot mutató mentor és apafigura egy személyben, aki közelebbről meg nem határozott célból tizenkét tanítványt nevelget egy amerikai kertváros és mindenféle más dimenziók metszéspontjában. Amellett, hogy szigorúan számon kéri rajtuk a napi-heti penzumot — vagyis a könyvolvasásból származó, és a világ működését leíró tudást —, alkalomadtán meggyilkolja vagy büntetésből egy barbecue-ra is alkalmas bronzbikában sütögeti őket halálra (csak hogy később feltámaszthassák egymást). De a freudi iszonyatossággal bíró „Apa” — más néven „Adam Black”, más néven Abla Khan — ismeretlen körülmények közt elhalálozott,[1] és fogadott gyermekei (utódjelöltjei?) kívül ragadtak a mágikus erőtérrel, élőhalottakkal, és több száz kutyából álló falkával védett épületen. A szituációt belengi a gnosztikus misztérium érzete — mégiscsak egy könyvtárról van szó, melynek láttán Borgesnek könnybe lábadnának a szemei —, miközben a maga konkrétságában ismerősen banális: Apa neveltjei úgy keringenek immár elérhetetlen otthonuk körül, mint egy csapat kisiskolás, akik véletlenül kizárták magukat a családi házból, és a kényszeredett betörési kísérletek után inkább tábort vertek a verandán.

Scott Hawkins első regényét nem pusztán az alapkonfliktus szintjén szervezi a tudás elérhetetlensége, és így a világmagyarázó könyvtártemplomból való kirekesztettség. Ahogy elrabolt kisgyerekekből felcseperedett hőseinek sincs róla sok fogalma, pontosan miért is neveli és kínozza őket pótapává lett fogvatartójuk, úgy az első néhány fejezet alapján Az Égett-hegyi könyvtár azonnali értelemadásra törekvő olvasójának sincs könnyű dolga. A filmszerű nagyjelenetek — egy kihalt országúton baktató, vérző, fiatal nő; egy bizarr barbecue-délután; egy milliomos rapper elszabadult kabalaoroszlánjai — mentén szerveződő elliptikus cselekményvezetés mintha egy Rube Goldberg-gépezet irodalmi megfelelője lenne, amely nagyon egyszerű végcélokhoz (például egy tolvaj felkérése, hogy törjön be a címbeli könyvtárba) igen bonyolult kerülőutakon jut el (az említett tolvajt a hősnő először elcsábítja, meggyilkoltatja, feltámasztja, kimenti a börtönből, majd csak a kötet közepe tájékán közli vele a tényleges feladatot). Ez persze nem azt jelenti, hogy az Égett-hegyi könyvtár felszámolná a hagyományos narratív logikát, ehelyett épp azáltal teremt egyedi regényvilágot, hogy hősnőjének motivációi és az események ok–okozati viszonyai nagyon is következetesek, ám ez a gépies következetesség egy olyan karakter gondolkodásmódjából fakad, aki gyermekkora óta könyvekből tanulta ki a világot, ezért megoldásai szükségképpen ellentmondanak a hétköznapi józan észnek.

Hawkins regényének fogódzóit — legalábbis kezdetben — elsősorban a napjaink Amerikájába helyezett dark fantasy történetek ismerős hatásmechanizmusai jelentik. A destruktív fantasztikum betörése a hétköznapi életvilágba, legyen szó vérfürdőbe torkolló medencés partiról vagy egy börtönben véghezvitt tömeggyilkosságról, az elbeszélés ellipszisei ellenére sem bontja meg a realitás és a természetfeletti Stoker és Lovecraft óta bevett ellentétezését, csupán az események pontos okai maradnak (nagyjából a regény utolsó harmadáig) homályban. Habár Az Égett-hegyi könyvtár az említett Lovecraft nyomdokain haladva a természetfeletti, és vele együtt az isteni működését egy dehumanizált mestertervként ábrázolja, ahol az emberi kultúrának, és vele együtt az emberi életnek is igen csekély az értéke, Hawkins szövegéből szinte teljességgel hiányzik az a metafizikai érzékenység, ami a providence-i mizantrópot jellemezte. „Megfagyni senki nem fog” — olvasható egy párbeszédben, ahol az istenné avatott hősnőnek tesz szemrehányást továbbra is emberi partnere, mert az eltüntette az égről a napot. „A többihez meg majd alkalmazkodnak az emberek. […] Szinte bármihez képesek vagytok alkalmazkodni.” (310) Az égiek szenvtelensége változatlan, de a kozmikus rettenet helyét átvette a banális praktikum és a groteszk attrakció.

A mitikus gyökerű, de napjaink világába helyezett horrorfantasy ilyesfajta lecsupaszítása — melyhez szikár, párbeszédközpontú nyelvezet is társult — különösen szembetűnő, ha Az Égett-hegyi könyvtárat összeolvassuk a zsánerhez kötődő más kortárs szerzők munkáival. Technikai szempontból Hawkins szövegének világépítése nem különbözik nagyban a Gaiman Amerikai istenekjében vagy Miéville Patkánykirályában látottaktól. „Így hirtelen csak hárman jutnak eszembe: David, a Herceg és Nobununga” — vezeti fel egy szövegrész a természetfeletti közösség meghatározó alakjait. „Lehetnek mások is — vitatkozott Alicia. — Néhányan, akiket ritkábban látunk. Talán Q-33 Észak? […] — Ő az a csápos? — Nem, az Barry O’Shea. Q-33 Észak olyan, mint egy jéghegy lábakkal, emlékszel? Fent, Norvégiában él.” (68) De miközben a szűk marokkal adagolt információk tökéletesen alkalmasak az olvasói figyelem fenntartására, egyrészt beindítva a műfajismeretből származó asszociációs reflexeket (hiszen a „csápos” olvastán egyaránt eszünkbe juthat Lovecraft Cthulhuja és Miéville Krakenje is), másrészt a meghökkentő képalkotás és névadás („Q-33, jéghegy lábakkal”) nyomban ki is billent a komfortzónából, Hawkins a maguk pőreségében felvillantott kreatúrái nélkülözik azt az ideológiai ballasztot, amely például Gaiman munkásságában terheli őket. Az Amerikai istenekben felvázolt fantasy-teológia szerint az istenek addig létezhetnek, amíg valaki hisz bennük, a feledés számukra egyenlő a halállal: Gaiman poétikájában a mítoszok és tündérmesék újramesélése az emberi kultúra továbbélését biztosítja, a modern újraírás lehetővé teszi a szélesebb körű hozzáférést és az archetipikus történetek variálásával stimulálja és egyben véghez is viszi egy-egy mitikus narratíva további értelmezését.[2] Hawkins ezzel szemben leválasztja a mítoszok világát az emberi kultúráról, Az Égett-hegyi könyvtárban felbukkanó isteni entitások függetlenek az emberiségtől, annak hite vagy figyelme nélkül is léteznek, és szemükben az individuumot csupán annak funkciója definiálja — lásd Apu fogadott gyermekeinek determinált sorsát, vagy a foglalkozásukra redukált olyan karaktereket a történetben, mint Steve, a tolvaj, vagy Erwin, a titkosszolgálatnak dolgozó veterán katona. Mondhatnánk, hogy Hawkins ezáltal egyszerűen visszahátrál a gaimani antropocentrikus fantasytől Lovecraft az ember irányába ignoráns kozmoszához, de ez nem egészen pontos. Még Lovecraft is feltételez valamiféle relációt az emberi kultúra és a halandó tudattal felfoghatatlan „Nagy Öregek” között, novelláiban a kultúra primitív szintjén megragadt közösségek a művészet és a vallás segítségével igyekeznek letapogatni, feldolgozhatóvá tenni a humánumon túli világon — mitológiájában ennek eredményei az istenek valódi alakját nem, de egy emberi tekintet számára is elviselhető (ámbár rettenetes) torzképét ábrázoló festmények és faragványok, vagy a kimondhatatlant imitáló, mássalhangzó-torlódások szabdalta elnevezések. Hawkins figurái viszont gyanútlanul téblábolnak a magasabb rendű entitások sakktábláján, itt már a világ megismerése — tehát összeírása, amelynek eredményeit a címbeli könyvtár raktározza — sem elsősorban emberi, hanem isteni tevékenység: a regényben meglehetősen karikírozva ábrázolt amerikai kormány addig jut a könyvtár a hétköznapi valóságból kiszakadt „szent terével”, hogy egy ponton atombombát dob rá (egyébként hasztalanul). Az egyetlen figura a kötetben, aki bensőséges viszonyt ápol a hittel, és így számára a természetfeletti világ több lesz attrakciókra és brutalitásra lecsupaszított theophániánál, az Steve, a buddhista tolvaj. Steve-et épp az motiválta hitének megválasztásában, hogy megszabaduljon a vallási gyakorlatot meghatározó erőszaktól: „A buddhizmus egy tiszta vallás, gondolta. Sosem hallottál olyasmit, hogy nyolc embert — köztük két gyereket — felrobbantottak a picsába a buddhisták és az akárkik közti, régre nyúló konfliktus következtében. A buddhisták sosem kopogtak az ajtódon, amikor a meccs épp kezdett izgalmassá válni, hogy azzal traktáljanak, milyen remek fickó is volt Sziddhártha herceg. Lehet, hogy csak azért, mert valójában nem ismert egyetlen buddhistát sem, mindenesetre tényleg hitt benne, hogy ők mások.” (40) Más kérdés, hogy Steve a Sziddhártha tanításairól szóló információit a Buddhizmus kezdőknek című könyvből szerezte (40), így Hawkins a regényben megjelenő többi vallási motívumhoz hasonlóan ezt is visszarántja a hétköznapi banalitások szintjére.

Az Égett-hegyi könyvtár úgy viszonyul a mitologikus sémákat újrahasznosító modern fantasyhez, mint a Toxikus Bosszúálló Supermanhez,[3] ugyanakkor hiába épül cselekményvezetése a groteszk szituációk és karakterek halmozására, mégis nélkülözi azt a metsző iróniát, amely például a nyolcvanas évek trashkultúrájában gyökeredző bizarro fictionnek sajátja. Az Égett-hegyi könyvtár nem paródiája a zsánernek, hanem profanizációja: a fantasy hagyományos ideológiai alapzata és értékfelmutatásai, mint a fantázia teremtő erejébe vetett hit, a transzcendencia elérésének lehetőségei vagy a kultúrkincs fenntartása és ápolása bizonyos őstörténetek újramesélésén keresztül, többségükben hiányoznak Hawkins regényéből. Túl a már említett Lovecraft-főhajtáson, számos motívuma kelt mitologikus és vallási asszociációkat: a tizenkét fogadott gyermek mint tizenkét tanítvány; a kertben álló bronzbika, az apagyilkosság és a Nap ellopása — vagy lecserélése — mind könnyedén beazonosítható referencia, ám Hawkins szétroncsolja azokat a bevett teológiai keretrendszereket, amelyek értelmet is adnának ezeknek. Az Égett-hegyi könyvtár abból épít egyedi világot, amit Mircea Eliade A szent és a profánban „az emberi létezés deszakralizációjának” nevez. „A vallástalan ember — írja Eliade — az elődeivel való szembenállásból jött létre, amennyiben arra törekedett, hogy »kiürüljön belőle« minden vallásosság, emberfeletti jelentés. Csak annyiban önmaga, amennyiben »megszabadult« és »megtisztult« őseinek »babonáitól«. Más szavakkal a profán ember akár akarja, akár nem, még mindig őrzi magában a vallásos ember viselkedésének nyomait, csakhogy ezek a nyomok meg vannak fosztva vallási jelentésüktől. Akármit tesz is, örökös. Nem képes végérvényesen kioltani múltját, mert maga is e múlt terméke. Egy sor megtagadásból és lemondásból tevődik össze, de még mindig kísértik azok a valóságok, amelyeket elutasított és megtagadott. Saját világot akart, s ezért deszakralizálta azt a világot, amelyben elődei éltek; ámde ehhez elődei viselkedése ellen kellett fordulnia, s érzi, hogy ez a viselkedés ilyen vagy olyan formában léte legmélyebb alapján még mindig megnyilvánulhat.”[4] A címbeli könyvtár kétségkívül „szent tér”, amelyből hőseink kirekesztődtek, habár korábban mindent ott tanultak meg önmagukról és az őket körülvevő világ működéséről — visszajutásuk kimenetele pedig erősen kétséges, hiszen egyszerre kecsegtet egy harmonikus világrend helyreállításával és a teremtés előtti őskáosz újbóli eljövetelével.

Persze Eliade magát Az Égett-hegyi könyvtár című regényt és annak befogadását is valószínűleg a világot profanizáló modern ember pótcselekvéseként értékelné, ahogy teszi azt egy oldallal később a hollywoodi filmekben felbukkanó archetípusokkal és úgy általában a tömegkultúra fikcióinak fogyasztásával, ám Hawkins kötete annyiban különbözik ezektől a szövegektől, hogy cselekményében tematizálja is ezt a jelenséget. Nem vesz fel olyan markánsan antropológiai nézőpontot, mint tette azt például Fritz Leiber az egyetemi közegben továbbélő rítusokról szóló Boszorkányfeleségben, de miközben a „vallásos jelentés kiüresedése” Az Égett-hegyi könyvtár egyik alapvető szervezőelve, az sem mellékes, hogy a regény valójában egy szökés és egy visszatérés egybefonódó történetét meséli el. A hősnő, Carolyn épp az isten-apa által képviselt — patriarchális — világrendből igyekszik kitörni (ennek eszköze a visszajutás a könyvtárba, és az ott fellelhető tudás hasznosítása), és innentől Hawkins regényének legfőbb tétje éppen az, hogy lehetséges-e meghaladni a primitív társadalmakig visszavezethető kulturális mintákat, vagy az ilyen kísérletek szükségszerűen csak az adott minták ismétléséhez vezetnek — hiszen már a szimbolikus apa elleni lázadás is eleve egy ilyen őskonfliktus.[5] Itt ragadható meg talán a legpontosabban a Hawkins és Gaiman poétikája közti, már említett különbség: Gaimannél az újrajátszás, mint például az Amerikai istenek hősének virrasztása a Világfán, önmagában egy üdvös gyakorlat, mert a kultúra fenntartását szolgálja; Hawkins esetében viszont az a kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán olyan cselekvés, amely minden szándék ellenére nem valamely ősminta beteljesítése.

Az Égett-hegyi könyvtár vallástörténeti és pszichoanalitikus motívumhálóval aláaknázott szövege ezzel nem csupán Eliade megállapításához jut el, miszerint az emberi kultúra teljes egészében nem profanizálható, de példaértékű mesét mond el hagyomány és újszerűség ellentmondásos viszonyáról is. Bár „Apa könyvtárának” hagyatéka nem hagyható figyelmen kívül, Hawkins hősei és regénye számára is a szabályszegés az egyetlen üdvös út — amely egyszerre vezet káosszal kecsegtető szabadságba és az eredetiség szent gráljához.

Megjelent a Műút 2016057-es számában

_____________________

[1] „[I]sten alapjában véve nem más, mint felmagasztalt apa” — írja Freud a Totemizmus visszaütközése a gyermekkorban című tanulmányában, és Az Égett-hegyi könyvtár mintha tankönyvi illusztrációja lenne ennek a tételnek. Részletesebben lásd: Sigmund Freud: Totem és tabu, Göncöl, Budapest, 1990.

[2] Erről részletesebben lásd: Hegedüs Norbert: Posztmodern istenek, Prae 2012/4, 6–11, illetve Neil Gaiman: Gondolatok a mítoszokról, ford.: Csigás Gábor, N. G.: Tükör és füst, Benefícium, 1999.

[3] Hawkins regénye egy szereplőn keresztül meg is idézi a nyolcvanas évekbeli kultfilm címszereplőjét: Az Égett-hegyi könyvtár pszichotikus gyilkológépe ugyanúgy egy koszos tütüt viselve ténykedik, mint a Tromaville-i szuperhős.

[4] Mircea Eliade: A szent és a profán, Európa, Budapest, 1987, 194.

[5] Ugyanez elmondható a buddhista Steve-ről is, aki az öngyilkos szerzetesek gyakorlatát tekinti példamutatónak: az ő számára nem a szabadulás, hanem a visszatalálás a cél egy olyan spirituális világba, ahol az önfeláldozó tetteknek még magasabb rendű jelentősége van.

Szólj hozzá!