friss műút

-ról, -ről

Mráz Attila

Mráz Attila

Kutatási területe a demokráciaelmélet, a politikai részvételi jogok és korlátozásaik igazolása, a nézeteltérések szerepe a demokratikus intézmények igazolásában.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kiskáté

Mráz Attila: A kizárás joga
(Claudio López-Guerra: Democracy and disenfranchisement. The morality of electoral exclusions. Oxford University Press, 2014)
2016. szeptember 30.

Mikor zárhatunk ki bárkit is a választójogból? Demokráciákban, gondolhatnánk, a válasz egyszerű: soha. A XX. századi nyugati világ politikai intézménytörténete — kellő távolságból nézve — a választójog fokozatos kiterjesztéséről (is) szól. A nők, a nincstelenek, az aktuális politikai elit által elismert oktatásban nem részesült polgárok választójogosultságának elismerése óriási lépések a demokrácia fejlődéstörténetében, amelynek végét sokunk számára a mindenkit megkülönböztetés nélkül befogadó politikai közösség ideálja jelöli ki. Ez a felfelé ívelő pálya azonban kevésbé tűnik töretlennek, ha tudomást veszünk az általánosnak nevezett választójog nagyon is valóságos, ma is milliókat érintő korlátozásairól. Vegyük sorra: a világ számos fejlett demokráciájában nem szavazhatnak azok a fogyatékkal élő állampolgárok, akiket egy bíróság a választójog gyakorlására inkompetensnek ítélt. Ez Magyarországon sincs másképp: a 2014-es országgyűlési választások idején például közel 55 ezer, vagyis egy kisebb városnyi gondnokság alatt álló felnőtt embernek nem volt választójoga. Hasonlóképp szerte a világon elterjedt, noha hasonlóan vitatott gyakorlat a szabadságvesztésre ítéltek választójogának megvonása. Magyarországon például az elítéltek a szabadságvesztés letöltését követő akár 10 évre is elveszhetik választójogukat (Btk. 62. § [1] bekezdés); az USA számos tagállamában pedig az egyszer elítéltek szabadulásuk után többnyire soha nem is nyerik vissza életük során. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a 18 év alatti gyermekek, tinédzserek — néhány kivételtől eltekintve — szinte sehol sem választójogosultak. Igazolhatóak-e a fenti korlátozások? Van-e bármi morális alapunk ezeket a csoportokat kizárni a demokratikus döntéshozatalból?

A vitás kérdéseket elvontabban megfogalmazva újabb kételyeknél lyukadunk ki: adottnak véve az általános választójogot, ki az a „mindenki”, aki választójogosult kellene legyen? Minden állampolgár? Vagy inkább minden állampolgár, aki az ország területén él? Vagy egyszerűen mindenki, aki az ország területén telepedett le? Ezeket a kérdéseket itthon is élénk közéleti vita övezi, mióta a 2011-es, új országgyűlési választójogi törvény a hazánkon kívül élő állampolgárokra is kiterjesztette a választójogot (Vjt. 12. § [3] bekezdés). Közel sem tűnik magától értetődőnek, ki mindenkire kellene kiterjednie az általános választójognak.

Claudio López-Guerra ezekre a kérdésekre keresi a választ könyvében — méghozzá többnyire a vitás csoportok kizárása elleni politikafilozófiai érvekkel szolgál. Némiképp sajátos módszert követve a szerző nem egy általános demokráciaelméletből vezeti le, ki mindenkinek kellene a választópolgárok közösségéhez tartoznia. Ehelyett afféle „Oszd meg és uralkodj!”-elvet követve a választójogukban korlátozott csoportokat egyenként veszi sorra, hogy megvizsgálja és kritizálja a kifejezetten az adott csoport kizárása mellett szóló érveket. Ennek a módszernek a korlátairól később még lesz szó — de előbb lássuk, mit gondol López-Guerra a vitás csoportok választójogosultságáról!

A könyvben vizsgált kizárási okok körül talán a kompetenciahiány a legizgalmasabb, mivel valódi dilemma elé állítja az olvasót. Egyfelől ez az állítólagos indok áll az értelmi fogyatékkal élő gondnokoltak választójog-korlátozása mögött, amelynek morális helytállósága erősen vitatható, s amely korlátozással Magyarország például ma is nemzetközi jogot sért. Másfelől mégsem szokás azt gondolni, hogy a kompetencia — akármit jelentsen is — általánosságban lényegtelen lenne a választójogosultság szempontjából. Szinte senki nem vitatja például, hogy a kisgyermekek valamiféle kompetenciahiány miatt — igazoltan — nem rendelkeznek választójoggal. Ezt López-Guerra sem kérdőjelezi meg. A kompetenciakövetelményeket tekintve azonban általában véve viszonylag konzervatív álláspontra helyezkedik: álláspontja szerint mindenkinek jár a választójog, aki kompetens.

Mi lehet azonban az inkompetencia miatti kizárás indoka? Sokak szerint egyszerűen az a közérdek, amely a választások során meghozott döntések minőségéhez fűződődik (nevezzük ezt a gondolatmenetet minőségérvnek). Mindannyiunk érdeke — szól az érv —, hogy a választásokon minél kompetensebb jelöltek minél jobb közpolitikai javaslatokkal kerekedjenek felül a riválisaikon. Éppen ezért mindannyiunk érdeke lehet azok kizárása a döntéshozatalból, akik ennek az esélyét rontanák. López-Guerra szerint azonban az érv ellen legalább két ellenvetést is felhozhatunk. Egyrészt: ha tényleg ez az okunk a gyermekek és a fogyatékkal élők kizárására, a minőségérv híveinek meg kell magyarázniuk: hogyhogy csak ezeket a csoportokat zárjuk ki, nem pedig mindenkit, aki alkalmatlanabb jelöltekre vagy például szakmailag rosszabb programra voksolna. Egyáltalán, miért ne inkább a (leg)rosszabb jelölteket zárnánk ki — ha előre meg tudnánk egyezni abban, kik ezek — a szavazók helyett? Másrészt: a szerző szerint sem arra nincs kellő bizonyítékunk, hogy a gyermekek és fogyatékkal élők általában rosszabb döntéseket hoznának, mint mások, sem pedig arra, hogy a teljesen általános választójog mellett a politikai közösség a legjobb jelölteket választaná ki. E második ellenvetés López-Guerra szerint végzetes a kizáráspártiak érvére nézve.

Azonban a szerző ez utóbbi ellenvetése kevéssé meggyőző. Vegyünk egy példát a jogkorlátozások egy másik területéről. Az ittas vezetést nem (csak) azért korlátozzuk, mert beláttuk, hogy az ittas vezetők sok embert ütnek el. Anélkül, hogy tudnánk, hány embert ütnek el, összehasonlítva a józan vezetőkkel, tudhatjuk, hogy az ittasság csökkenti a jó döntések valószínűségét — mégpedig azért, mert a racionális döntéshozatal folyamatát befolyásolja hátrányosan. Hasonlóképp: nem kell adatokkal rendelkeznünk például a kisgyermekek politikai döntéseiről, se véleményt mondanunk e döntések érdeméről ahhoz, hogy megalapozottan állíthassuk: a kisgyermekek úgy általában a felnőtteknél rosszabb döntéshozók. Például azért, mert logikai képességeik korlátozottabbak, vagy kevesebb információt képesek figyelembe venni egy döntési helyzetben stb. Éppen ezért úgy tűnik, López-Guerra második ellenvetése korántsem dönti romba a minőségérvet.

Noha kategorikusan elutasítja a minőségérvet, López-Guerra védelmébe vesz egy másik, az inkompetens személyek kizárását megengedő érvet. Ki számít inkompetensnek? López-Guerra szerint az, aki nem képes a választójogot rendeltetésének megfelelően használni: vagyis aki nem rendelkezik a választások tétjének értelmezéséhez és a jelöltek valamilyen szempontok szerinti rangsorolásához szükséges képességekkel. Önmagában nem számítana megdöbbentően új állításnak, hogy a rendeltetésszerű joggyakorlásra képtelen személyek kizárhatók a választójogból. A szerző érvelése azonban meglepő: szerinte az ilyesfajta kizárás azért megengedhető, mert nem önkényes. Ez meggyőzőnek éppen nem nevezhető. Önkényesség alatt ugyanis nem azt érjük, hogy egy döntésnek vagy szabályozásnak nincs indoka, hanem azt, hogy nincs megfelelő indoka. Miért pont a rendeltetésszerű használatra való képesség lenne a választójogosultság kritériuma, illetve hiánya a kizárás megfelelő indoka? Ezekre az érdemi kérdésekre nem kapunk kielégítő választ — és nem is kaphatunk a szerző módszerével, amely hangsúlyosan kerüli a választójog és a demokratikus intézményrendszer igazolásának mélyebb kérdéseit.

Meggyőzőbb és — a filozófiai szakirodalomban — újszerűbb López-Guerra kritikája, amely az inkompetens polgárok kizárását megkövetelő érvet veszi célba. A támadott érv szerint a választójogtól való megfosztást az ún. betanítás problémája igazolja. A probléma abban áll, hogy aki a releváns értelemben inkompetens — azaz nem rendelkezik a választások tétjének értelmezéséhez és a jelöltek valamilyen szempontok szerinti rangsorolásához szükséges képességekkel —, azt a szó releváns értelmében nem lehet meggyőzni, hanem csak „betanítani” (instruct). Másképp: az inkompetens szavazónak mások szükségszerűen csak illegitim módon formálhatják a választását, mert ő — definíció szerint — nem képes a mások érveit mérlegelő, racionális választói döntésre. Könnyű tehát visszaélni az inkompetens szavazókkal, és meggyőzésnek álcázva pusztán betanítani őket a valamelyik jelöltnek kedvező szavazat leadására. Viszont — szól az érv — az ilyesfajta választási csalások megelőzése közérdek, ami megköveteli az inkompetens polgárok kizárását a szavazásból. A szerző azonban felhívja rá a figyelmet: nem elegendő, ha az inkompetens polgárok szavazatával való visszaélések kockázata pusztán logikai lehetőségként merül fel. Csak akkor hozhatjuk meg az inkompetens polgárokat kizáró rendelkezéseket, ha az ilyesfajta visszaélések kockázata jelentős. Ezt pedig nincs okunk feltételezni. (Érdemes összevetni ezt az gondolatmenetet a szavazás során történő személyazonosítás követelményeiről szóló kortárs amerikai jogvitákkal. Utóbbiakban visszatérő érv, hogy a szavazás személyazonosító okiratok bemutatásához kötése csak akkor igazolható, ha megalapozottan feltételezzük, hogy a választásokon jelentős kockázata van a mások személyazonosságával való visszaéléseknek. Ez pedig az amerikai kontextusban nem tűnik megalapozottnak.)

Összességében tehát López-Guerra arra jut: a szó fenti értelmében inkompetens — így akár az egészen súlyos értelmi fogyatékkal élő — választópolgárok kizárása csupán meghatározott esetekben lehet igazolt, pláne morális követelmény. Érdekes módon arra azonban nem ad választ, hogy ezek szerint vajon a gyermekek választójogának korlátozása is igazolatlan-e, vagy legalábbis nem követelmény, csupán megengedhető opció. A probléma felfejtését az olvasóra bízom, de annyi már világos: egy megengedő állásponthoz olyan elméletre lenne szükségünk, vagy amely egyszerre képes érvelni a kisgyermekek választójoga ellen, ám a fogyatékkal élők választójoga mellett, vagy pedig meggyőz minket a (kis)gyermekek választójogból való kizárásának indokolatlanságáról is.

Hasonlóképp a kompetens szavazás áll a középpontjában a könyv kakukktojás-fejezetének is, amely az ún. választójogosultság-lottóról szól. Az összes többi, érdemi fejezet lényegében amellett érvel: ha van okunk ragaszkodni az általános választójoghoz, igazságtalan lenne a személyek egy bizonyos csoportját kizárni belőle. Igen ám, de mi van, ha nem feltételezzük, hogy az általános választójog az egyetlen helyes intézményes berendezkedés? Ebben a fejezetben kibújik a szög a zsákból: López-Guerra úgy véli, nincs okunk ezt feltételezni. A szerző szerint ugyanis a választójog nem alapvető jog. Így — López-Guerra érvelése értelmében — azt sincs okunk feltételezni, hogy az általános választójog jellemezte demokrácia lenne a politikai hatalomgyakorlás egyetlen legitim módja; nem kell tehát ragaszkodnunk hozzá. Morálisan megengedhető lehet egy másik, a politikai döntéshozatalból akár meglehetősen sokakat kizáró eljárás is a döntéshozók kiválasztására: ez az ún. választójogosultság-lottó (enfranchisement lottery).

Hogy is működne ez a rendszer? Először véletlenszerűen kisorsolunk egy reprezentatív mintát a lakosságból: ők azok, akik választójogosultságot szerezhetnek — a többiek mind ki vannak zárva a szavazásból. López-Guerra szerint a teljes populációnál jóval kisebb választói közösség előnye, hogy könnyebb biztosítani a tájékozott részvételüket: afféle választópolgári kiképzőtáborokat lehet nekik szervezni, ahol megismerhetik és megvitathatják a tájékozott választópolgári döntéshez szükséges tényeket. A szerző javaslata alapján ugyanis a kisorsoltak közül is csak az gyakorolhatná a választójogát, aki részt vett ezeken a képzéseken.

Ezen a ponton számtalan lehetséges ellenvetés fogalmazódhat meg az olvasóban, melyek közül a szerző igyekszik jó néhányat előre megválaszolni. Közülük talán az egyik legnyilvánvalóbb: nem éppen a legrosszabb anyagi helyzetű potenciális szavazók lesznek-e képtelenek vállalni az efféle képzéssel járó költségeket? Ha pedig ez így van, egy ilyen választási rendszer nem éppúgy részrehajlóan, csupán a jobb anyagi helyzetű polgárok nézőpontját közvetítené-e, mint a köztudottan egyenlőtlen részvételi arányokat mutató, általános választójogra épülő demokrácia? Ezekre a kérdésekre sajnos nem kapunk megnyugtató választ.

Kategorikusan érvel azonban a könyv a bűntettesek, elítéltek választójogból való kizárása ellen. Világosan rámutat: a közéleti vitákban népszerű, valamiféle társadalmi szerződés megszegésére utaló homályos érvek nem alkalmasak a választójogból való kizárás igazolására. Akit bűncselekmény miatt elítéltek, továbbra is köteles betartani országa törvényeit. Még metaforikusan sincs tehát értelme arról beszélnünk, hogy bármelyik fél — akár a tettes, akár politikai közössége — „felmondott” valamiféle szerződést, aminek következtében a politikai közösség jogosan zárhatná őt ki a közösségi döntéshozatalból.

A szerző szerint a választójogtól való megfosztás nem lehet a büntetés morálisan megengedhető eszköze sem. Ez talán a könyv legprogresszívebb gondolata. A mai jogszemlélet világszerte elsősorban büntetésként tekint az elítéltek választójogból való kizárására, és ekként — bizonyos feltételek mellett — jogszerűnek is találja azt. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának 2005-ben született precedensértékű ítélete (Hirst v. UK) is csupán azt kifogásolja, ha a bűntett súlyának és jellegének mérlegelése nélkül, általános jelleggel fosztják meg a szabadságvesztésre ítélteket választójoguktól — ahogy azt például az Egyesült Királyság ma is teszi, 11 évvel az ellene hozott ítélet kihirdetése után. A magyar Büntető Törvénykönyv hasonlóan büntetésként fogja fel az elítéltek választójogtól való megfosztását („Mellékbüntetés a közügyektől eltiltás”, Btk. 33. § [2] bekezdés). A Btk. viszont ennek a büntetésnek a kiszabását nem általános jelleggel, hanem — világosnak éppen nem nevezhető kritériumok alapján — a bűncselekménnyel arányos büntetésként rendeli el: „A közügyek gyakorlásától el kell tiltani azt, akit szándékos bűncselekmény elkövetése miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélnek, és méltatlan arra, hogy azok gyakorlásában részt vegyen” (Btk. 61. § [1] bekezdés [kiemelés tőlem — M. A.]). Mindezek fényében tehát a szerző álláspontja — miszerint az elítéltek formális kizárása a választójogból soha nem megengedett — különösen fontos.

A választójogból való kizárás mint büntetés általános tilalmának igazolásában viszont a könyv kudarcot vall. López-Guerra egyrészt azt igyekszik alátámasztani, hogy a választójogtól való megfosztás nem lehet megfelelő megtorlása a politikával semmilyen összefüggésben nem álló bűncselekményeknek. Ráadásul — érvel — egyetlen, a politikával semmilyen összefüggésben nem álló törvény megszegésének nem lehet arányos megtorlása az összes törvényt megalkotó képviselőtestület összetételébe való beleszólás jogának megvonása. Mindez talán meggyőző, de nem zárja ki a jogkorlátozást — legalább is liberális demokráciában — a politikai színezetű, vagy akár az olyan, kifejezetten a demokratikus rend felborítására irányuló bűncselekmények következményeképp, mint amilyen például az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatása, vagy a hazaárulás, kémkedés. Másrészt a kizárás tilalmának általánosságát az is csorbítja, ha a büntetésnek nem a megtorló, hanem a további bűnelkövetést megelőző, elrettentő funkciójára összpontosítunk. Azt ugyanis López-Guerra sem zárja ki, hogy egyesek esetében a választójogtól való megfosztás akár még hatékonyan is szolgálhatja ezt a célt. A szerző érvei azonban e korlátaikkal együtt is rámutatnak: az elítéltek választójog-korlátozása melletti szokásos, büntetésre összpontosító érvek alkalmatlanok a rutinszerű kizárás igazolására — az esetek többségében nem igazolnák a jogfosztást.

López-Guerra ugyanakkor megkísérli megmutatni: mindezek ellenére bizonyos körülmények között igazolt lehet a fogvatartottak választójog-gyakorlási lehetőségeinek korlátozása. A körülményes fogalmazás fontos különbségtételt takar: a szerző szerint a választójogtól való formális megfosztás többnyire nem igazolható, de ebből nem következik, hogy az államnak minden körülmények között biztosítania kellene a jog gyakorlásának lehetőségét is.

López-Guerra szerint például a börtönök egy részében jelenleg nem biztosítható, hogy az egyéni választás mentes legyen mindenféle kényszertől és nyomásgyakorlástól. Ilyen esetekben meg kell teremteni az önkéntes joggyakorlás feltételeit, ám ameddig ez nem történt meg, addig indokolt lehet a választójog-gyakorlás korlátozása, méghozzá a választási eljárás integritásának védelmében — állítja a szerző. A korlátozás mellett szól López-Guerra szerint, hogy ahol az önkéntes választás nem biztosított, ott a választójog alanyait amúgy se éri hátrány, ha nem pusztán kényszer alatt, hanem sehogy nem tudják gyakorolni e jogukat. Az olvasóra bízom, mennyire találja meggyőzőnek ezt az érvelést.

A könyv hosszan elemzi a választójog, az állampolgárság és a tartózkodási hely kapcsolatát is. López-Guerra először is azt állítja: nincs okunk az állampolgárokra korlátozni a választójogosultságot. Érve alapvetően koherenciaalapú: ha egyszer az állandó tartózkodás önmagában feljogosít más jogok — köztük politikai szabadságjogok — gyakorlására, miért pont a választójoghoz lenne szükség állampolgárságra? Például tüntetést szervezhet Magyarországon is bármely külföldi állam Magyarországra bevándorolt, letelepedett, vagy tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgára — l. a gyülekezésről szóló 1989. évi III. tv., 5. § c) pontját. Akkor miért ne szavazhatna ugyanez a személy? — kérdi a szerző. (Mellesleg: a helyi önkormányzati választásokon nálunk például minden menekültként, bevándoroltként vagy letelepedettként elismert nagykorú személy szavazhat, l. Alaptörvény XXIII. cikk [3] bekezdés — vagyis nálunk legalább részlegesen egybeesnek a különböző politikai szabadságjogok nem-állampolgár jogalanyai.) López-Guerra számára egyértelmű: a tartózkodási hely állampolgárság nélkül is megalapozza egy országban a választójogosultságot.

De mi a helyzet azokkal, akik életvitelszerűen nem tartózkodnak egy ország területén, és szándékaik szerint nem is kívánnak oda (vissza)költözni? Ők vajon szavazhatnának abban az országban López-Guerra elmélete alapján? Az ehhez hasonló kérdéseket a demokráciaelméleti szakirodalom revizionistább ága gyakorta az ún. érintettség elvére alapozva válaszolja meg: eszerint azért jogosult valaki a választójogra, mert érintett azokban a politikai döntésekben, amelyeket a megválasztandó testület hoz. Az érintettségre alapuló válaszok pedig rendszerint arra a belátásra építenek, hogy egy-egy állam politikai döntéseinek hatása nem tartja tiszteletben az államhatárokat. Ha tehát kizárólag az érintettség számít, akkor a tartózkodási hely önmagában éppolyan irreleváns a választójogosultság szempontjából, mint az állampolgárság. A közismert magyarországi példára vetítve: az érintettség elve nem azt a kérdést feszegeti, hogy a külhoni magyar állampolgároknak legyen-e választójoguk, hanem azt, hogy — minimum — a V4 országok minden állampolgára szavazhasson-e a magyar országgyűlési választásokon. Hiszen ezen országok politikáját mind alapvetően befolyásolja — például — Magyarország jelenlegi embertelen menekültpolitikája, vagy az alkotmányos jogállamot leépítő döntések sorozata.

López-Guerra azonban rámutat: az érintettség elve félreérti az érintettség morális jelentőségét. Az érintettség nem alapozza meg közvetlenül a választójogosultságot; valódi tartalmát egy sokkal elvontabb elvben fogalmazhatjuk meg. Ez pedig — nevezzük így — az egyenlő figyelem elve: minden ember érdekeit egyenlően kell figyelembe venni és védeni azokban a döntésekben, amelyek őt érintik. Ahogy azonban a szerző rámutat: ahhoz, hogy az ember érdekeit megfelelőképp vegyék figyelembe egy döntésben, nem minden esetben szükséges a döntésben részt vennie. Például a bírósági ítélet nem attól elfogadható, hogy a perben érintett ellenérdekű felek megszavazhatják, hogyan döntsön a bíró. Épp ellenkezőleg: a bíróság a felek jogainak független megállapításával biztosítja az állampolgárok perben érintett érdekeinek egyenlő figyelembe vételét.

López-Guerra tehát amellett érvel: az érintettség morális jelentőségének felismeréséből nem következik, hogy a politikai döntések tetszőleges, államhatáron túli érintettjeit be kellene vonnunk a politikai közösség döntéseibe. Az érintettség a választójogosultság szükséges, de nem elégséges feltétele. Ez az érv azonban csupán azt mutatja meg, hogy a határon túliak választójogosultsága nem morális követelmény. Hogy egyenesen kifogásolható lehet, annak alátámasztására López-Guerra további érvet hoz fel, amely ugyan egyáltalán nem elvi jellegű, de nem érdektelen. A szerző felhívja rá a figyelmet: a politikai intézményrendszer stabilitását veszélyeztetheti, ha a hazai többség által támogatott erőktől eltérő politikai erők kerülnek hatalomra a külhoniak szavazatai következtében. Példáért nem kell messzire mennünk: a magyar országgyűlési képviselők 2014. évi általános választásán a kormánytöbbség a levélben szavazó, külhoni magyar állampolgárok szavazataival tudta csak megszerezni a kétharmados többséget. Ez pedig önmagában is sokakban a demokratikus intézményrendszerrel szembeni bizalomvesztéssel járhatott.

Összegezve: a könyv érvelése alapján a magyarországi választójogosultság szempontjából nincs releváns morális különbség a kolozsvári román állampolgár és a kolozsvári magyar állampolgár magyarországi választójogosultsága között. López-Guerra szerint minden bizonnyal egyiknek se kellene legyen magyarországi választójoga, ha egyiküket sem érinti a magyarországi politikai döntések jelentős része — vagy akár mindkettőnek lehet, ha érinti őket, és részvételük nem vezet túlzott tiltakozáshoz a politikai közösségen belül.

A könyv utolsó érdemi témája a polgárok választhatóságának (passzív választójogának) korlátozása. Noha a tárgyalás szinte érintőleges, így is hiánypótló, hiszen a politikai filozófiai szakirodalomban rendkívül elhanyagolt területről van szó. Szemléletmódjában ráadásul ez a könyv legtöbb újdonságot hozó része. A szerzőt ugyanis alapvetően nem az érdekli, hogy a választhatóságot érintő korlátozások mennyiben terhelik a jelöltként indulni kívánó polgárokat. Ha csak az ő jogaikat tekintjük, a közhivatal-viselés, ahogy bármely más foglalkozás űzése is, indokolt esetben feltételekhez köthető. A kérdés azonban a szerző számára inkább azért izgalmas, mert a választhatóság korlátozásában egyben mások aktív választójogának korlátozását is látja. A választhatóság korlátozásával a jogalkotó ugyanis a választópolgár helyett eldönti, kiből (nem) lesz jelölt, ki alkalmas hivatalviselésre és ki nem. A probléma ilyesfajta keretezése teljesen újszerű, és a korlátozások jelentőségének újraértékelése szempontjából sokkal fontosabb is, mint amilyenek López-Guerra e felismerés fényében levont konkrét következtetései.

Végezetül hadd szóljak pár szót a könyv sajátos módszertanáról, melyet a szerző szintén az utolsó fejezetben tárgyal. López-Guerra arra a feltevésre alapozza módszerét, hogy minden, a politikai hatalomgyakorlás alanyait azonosító elmélet két részből áll. Az első rész afféle szűrő: meghatározza, kik azok, akik nem vehetnek részt a hatalomgyakorlásban. A második rész pedig arra ad választ: a fennmaradó csoporton belül kik azok, akik részt vehetnek benne. A szerző szerint a demokrácia alapelvei a második részhez tartoznak: csak annyit árulnak el, hogy más politikai berendezkedésekkel ellentétben mindenki, aki átment a szűrőn, részt kell vehessen a hatalomgyakorlásban — csupán erről szól a választójog általánossága. A könyvben tárgyalt vitás kérdések — a gyermekek, fogyatékkal élők, elítéltek stb. választójogosultsága — azonban López-Guerra szerint az első részhez tartoznak: annak eldöntéséhez, hogy ki menjen át a szűrőn, a demokrácia-elmélettől független segédelvek szükségesek. Ez indokolja — legalábbis a szerző szerint —, hogy a könyv mozaikszerűen, számtalan morális érv egymás mellé illesztésével rakja össze a képet, nem pedig a demokrácia egy általános elméletéből kívánja levezetni álláspontját a különböző csoportok választójog-korlátozásáról.

A könyv sajátos módszertana következtében progresszív állításai ellenére is összességében meglehetősen konzervatív állásponthoz vezet. A szerző a kizárások morális tilalmát nem a demokrácia alapelveire, és nem is a polgárok alapvető egyéni jogaira hivatkozva, hanem egyéb morális megfontolásokra építve igazolja. A választójog általánosságának vitás kérdései eszerint nem a politikai közösség alkotmányos kereteit, illetve tagjai alkotmányos jogait érintik. Így nem is adható e kérdésekre az alkotmányos-demokratikus intézményrendszer igazolásából eredeztethető, minden demokrata számára elfogadható válasz. Ehelyett olyan kérdésekről van szó, amelyekről észszerű morális nézeteltérés alakulhat ki a demokratikus politikai közösségben, s amelyekről ezért a közösség minden bizonnyal szabadon dönthet többségi döntéshozatal keretében. Csakhogy az elítéltek vagy éppen a fogyatékkal élők választójog-korlátozásainak feloldása jellemzően a világ fejlett demokráciáiban sem tartozik a többség számára kedves álláspontok közé. López-Guerra módszertana — anélkül, hogy erről a szerző tudomást venne — végső soron tehát feljogosítja a többséget a korlátozó szabályozások fenntartására. A szerző korlátozásellenes álláspontja saját módszertana értelmében csupán egy a lehetséges észszerű morális álláspontok közül, amely mellett a többség által képviselt — jóllehet a szerző által hibásnak tartott — korlátozó álláspontok jogosan érvényre juthatnak. Másképp szólva: a tárgyalt vitás kérdésekben a közösséget megilleti a kizárás joga. Az olvasó feladata eldönteni, mindez kétséget ébreszt-e a könyvben alkalmazott megközelítéssel szemben.

A szerző a Közép-Európai Egyetem doktorjelöltje, és a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa.
A cikk kizárólag a szerző – és a bemutatott kötet – álláspontját tükrözi.

Megjelent a Műút 2016057-es számában

A Kiskáté vendégszerkesztője Bárány Tibor
A rovat korábbi írásai itt olvashatók

Hozzászólások, visszajelzések

Pingback küldője: Jár-e mindenkinek a választójog? « Mérce
Ideje: 2018-06-30, 14:02

[…] Mráz Attila: A kizárás joga. […]

Szólj hozzá!