friss műút

-ról, -ről

Vajda Judit

Vajda Judit

1979-ben született Budapesten. 2002-ben diplomázott a Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskola kommunikáció–művelődésszervező szakán. Publikációi 2002 óta a Metropolisban, a Filmtettben, a magyar.film.hu-n, a Filmtörténet Online-on és a Pesti Est lapcsalád különböző felületein jelentek meg. Jelenleg az Origo tévérovatának belső munkatársa, filmes tárgyú írásait a Filmkultúra Online és a Filmvilág közli.

CineFest 2016

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Film

Vajda Judit: Magányos szívek klubja
A 13. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál első két napja
2016. szeptember 12.

Napjainkban számos technikai eszköz áll rendelkezésünkre, amely mind azt szolgálja, hogy kapcsolatot alakítsunk ki és tartsunk fenn egymással — mégsem volt a világtörténelemben soha korábban olyan időszak, amikor az ember magányosabb lett volna. Ezt a magányt fogalmazták meg a szeptember 9-én startolt CineFest első két napjának filmjei is.

Nyolc évvel a Ron Howard rendezte Frost/Nixon után újabb filmalkotásban lehetünk tanúi a hírhedt, népszerűtlen amerikai elnök és egy másik nagyság négyszemközti találkozásának — Liza Johnson versenyen kívül vetített Elvis & Nixonja azonban nem is különbözhetne jobban a 2008-as műtől.

Elvis és NixonA 2016-os életrajzi film elsősorban azt ábrázolja, milyen feszültséget okoz a nagy emberek felé táplált sokféle elvárás, és milyen vicces szituációk adódhatnak olyankor, amikor ezek a különböző elvárások egymásnak ütköznek. Elvisszel szemben ugyanis Nixon is rajongóként viselkedik, akinek minden vágya egy közös fotó, illetve hogy hazavihessen a lányának egy autogramot az énekestől — a Király pedig gyerekes akaratossággal áhítozik egy jelvényre, és arra, hogy „szabadúszó szövetségi nyomozóként” segíthesse Amerikát.

További humoros helyzeteket láthatunk akkor is, amikor Elvis kimozdul, és a film a hétköznapi emberekkel való találkozását jeleníti meg: felejthetetlen az a pillanat, amikor két Elvis-imitátorral fut össze a reptéren, akik nem hiszik el, hogy az igazival állnak szemben, így egyikük kollégaként szólítja meg a sztárt, aki persze nem fedi fel valódi személyazonosságát.

A (mikro)történelmi eseményt az alkotók az énekessel a középpontban mesélik el, és a forgatókönyv nagyszerűen jeleníti meg a figura magányosságát és infantilizmusát egyszerre. Elvis többször panaszkodik rá, hogy a hírnévért cserébe elveszítette igazi énjét, ugyanakkor a Nixonnal való egész találkozójára az a gyerekes vágy a jellemző, hogy felnőtt létére rendőrösdit akar játszani. Erre maga a figura is reflektál, amikor azt mondja (reakcióként arra, hogy egy játékjelvénnyel akarják kiszúrni a szemét): „Nem egy gyerek vagyok, hanem felnőtt férfi.”

Elvis és NixonA két történelmi figurát megformáló színész közül a Nixont alakító Kevin Spacey a hitelesebb, de ő jobban gúzsba van kötve, sokkal kevésbé szabad a játéka. S miközben Spacey a kötelező Nixon-elemeket hozza, addig Michael Shannon valódivá és élővé teszi Elvis karakterét — a sztár emberi oldalát és esendőségét még jobban kihangsúlyozza az a komplementer figura, aki egyszerre PR-osa és barátja az énekesnek, és azokat az átlagembereket szimbolizálja, akik nem akarnak „a világ legnagyobb színpadán játszani”.

Míg a fenti helyzet végeredményben inkább minősül társas magánynak, addig a szlovén Damjan Kozole Éjszakai élet című filmjében a központi karakternek egymagában kell megküzdenie az egyedülléttel, egy olyan szélsőséges szituációban, ami amúgy is bármelyikünket azonnal a padlóra küldene. Mialatt Lea férjének életéért — akinek kutyák által szétharapott, vérbe fagyott testét Ljubljana utcáin találták meg — a kórházban küzdenek az orvosok, a nő a hivatalokkal, a rendőrséggel szemben próbálja védeni a látszatot, amihez nem mindig a megfelelő eszközöket választja.

Éjszakai életLea vergődésének nyomasztóan hosszú perceit a rendező kínos lassúságukkal együtt zúdítja a néző nyakába, hogy az eseménytelen képsorokból a végére valamiféle társadalmi összkép rajzolódjon ki — az alkotói szándék azonban hamvába hal. A nő és szerencsétlen férje története nem válik olyan jelentőssé, hogy túlmutasson önmagán, a rendkívül izgalmas alaphelyzetből pedig Kozole sajnos csak valami olyat hoz ki, amit látva már a második napon leszögezhető, hogy a fesztivál legunalmasabb filmjét tekinthettük meg.

A teltházzal futott Vademberek hajszája lesz ezzel szemben vélhetően az idei CineFest egyik legnépszerűbb alkotása. A Hétköznapi vámpírok című 2014-es paródiája révén hazánkban is ismert új-zélandi Taika Waititi ezúttal is olyan munkát tett le az asztalra, ami első percétől az utolsóig szórakoztató — emellett azonban ezúttal a szívmelengető, emberi pillanatokból sincs hiány.

A francia A pillangótól a Fel! című animációs filmig közkedvelt toposz az ifjú főhőst egy mogorva öregúrral párba állítani, de a Vademberek hajszája még ebben az elhasználtnak tűnt sablonban is mindig előáll valami váratlannal. A gyermekvédelem elől az új-zélandi bozótvidék mélyére menekülő Ricky és utána induló mogorva örökbefogadó „bácsikája” történetében folyamatosan magas a humorfaktor, de még ehhez képest is állandóak a meglepetések.

Vademberek hajszájaAkár az olyan apróságokat tekintve, mint hogy az igazi bajkeverőként ismert tizenhárom éves bűnlajstromában a valóban durva kihágások (gyújtogatás, lopás) mellett felsorolják a köpködést is, vagy amikor az aranyszívű mostohaanya késsel támad a vaddisznóra, hogy talpig véresen kerüljön ki a küzdelemből; de idetartoznak az olyan jellemábrázoló motívumok is, mint például, hogy Ricky Tupacról nevezi el a kutyáját, vagy hogy rossz kölyök létére szereti a könyveket és haikukat ír.

A filmből akár tanulságként is le lehet vonni néhány dolgot („ne a látszat után ítélj!”, „egységben az erő”, „a szeretet a legfontosabb”), de a legjobban akkor járunk, ha egyszerűen csak élvezzük ezt a bájos, kacagtató és szívhez szóló sztorit — és elsősorban a színészek összjátékát. Hiszen ahogy a veterán Sam Neill és az elhízott bennszülött kiskamaszt hozó Julian Dennison adogat egymásnak, az — a Vademberek hajszája egyik sokatmondó idézetével élve — egyszerűen „királyias”.

A szeretet, pontosabban a szerelem mindenhatóságát hirdeti az Azonosak című sci-fi is, amit Drake Doremus rendező több romantikus film elkészítése után (Távolsági szerelem, Őrülten hiányzol, Kísértés) rendezett meg. Az érdekes egybeesésként éppen ezen mű után versenyen kívül vetített THX 1138 alapötletét újrahasznosító alkotás egy olyan jövőben játszódik, ahol az emberek falanszterben élnek, mindenki hasznos munkát végez a társadalom számára, az érzelmek viszont be vannak tiltva, sőt betegségként kezelik.

AzonosakEgy ilyen közegben veszi észre magán Silas, hogy nemcsak elkezdett érezni, de határozottan vonzódik egyik kolléganőjéhez, Niához, akit szintén érzőként azonosít. A futurisztikus környezetben játszódó többi filmhez hasonlóan az Azonosak is képileg monokróm világban jelenik meg, amelynek fekete-fehérjét és szürkéjét kiáltó ellentétként időnként a távoli zöld élővilág töri meg. Ahogy az sem túl szokatlan megoldás, hogy a tiltott érzelmek valóságában a hatalmas jelentőségre szert tevő apró rezdülések folyamatosan (arc-)szuperközelikben tárulnak elénk.

Az addig nem túl sok eredetiséggel büszkélkedő film a végén mégis meglepetést szerez. Amikor már azt gondolnánk, megvan a tilosban járó szerelmesek számára a megoldás, és innentől csupán kétesélyes, sikerül-e nekik a szabadulás, az alkotók egy váratlan csavarral valami olyasmivel állnak elő, amire a néző nem csak hogy nem számított, de még továbbmutató, filozofikus gondolatokra is lehetőséget ad. Az Azonosak receptje ugyanaz, mint a CineFest első két napján látott többi filmé is: a magány ellenszereként egyedül a különféle emberi kapcsolatok állnak a rendelkezésünkre.

A képek forrásai:
Elvis & Nixon: Amazon
Éjszakai élet: CineFest
Vademberek hajszája: CineFest
Azonosak: CineFest

Szólj hozzá!