Német akció-és átváltozóművész. Újságíró, publicista. Életműve vitatott megítélésű, 2011-es halála óta nagy sajtóérdeklődés övezi munkásságát, életpályáját, személyes történetét és testének utóéletét.
Anyja Ulrike Reinhard, sebész, apja kilétére vonatkozóan nincs hivatalos információ. Születését követően anyja visszaköltözik családjához Bécsbe, ahol Reinhard gyermek- és fiatalkorát tölti. Az apai nevelés hiányának következtében szorongó természetű, introvertált felnőtté válik. 1994-ben beiratkozik a Bécsi Tudományegyetem Összehasonlító Történelemtudomány szakára, amely mellett pszichológiai tanulmányokat folytat. Kutatási témájaként a francia szerepvállalást vizsgálja az 1994- es ruandai népirtásban. Később nemzetközi szintre emelve érdeklődését, a többség aktív és passzív magatartásformáit kutatja a genocídiumok kialakulásában. 2000-ben diplomázik, tanulmányait a doktori iskolában folytatja.
PhD fokozatát nem szerzi meg, a program első évében kimerülésre utaló jelekre hivatkozva passziváltatja kutatását. A történtek hátterében azonban egy idegösszeomlás áll, amelynek legfőbb oka, hogy Reinhard patológiás empátiát tanúsítva azonosul kutatása tárgyával. Ez addig fokozódik, míg egy családi látogatás alkalmával rátalál apja fényképére, ami alapján saját arcberendezését kísértetiesen hasonlónak találja Josef Mengele ismert vonásaihoz. Az a téveszméje alakul ki, hogy a hírhedt náci orvos unokája. Erre vezeti vissza születési helyét és nevének eredetét is (Seppe — Joseph). Személyiségzavara eluralkodik rajta, bűnösnek érzi magát, amit tovább fokoz a bécsi burkoltan antiszemita történészközeg.
Tanulmányai felfüggesztését követően ideiglenesen recepciós állást vállal anyja munkahelyén, a Krankenhaus Hietzingben, emellett éjszakánként tovább tanulmányozza a jelenkori genocídium-gócterületeket. Képzelődéseit megerősíti, hogy a New Yorker állandó külsős munkatársává válik, ahol angol nyelvű cikkeit közlik a témában. 2002 telén egy publikációja kapcsán megismerkedik Hubert Klockerrel, a bécsi akcionizmus egyik legfontosabb szakértőjével. Az avantgárd mozgalom teoretikusával folytatott beszélgetései nagy hatással vannak gondolkodásmódjára, a saját test színrevitele és valódi játékba hozása, téttel való felruházása kezdi foglalkoztatni annak érdekében, hogy felülírja vélt nagyapja emberiesség ellen elkövetett bűneit. A Német Szövetségi Köztársaság emlékezetpolitikai gesztusai mélyen felháborítják, nem ért egyet a második világháború traumájának intellektualizáción keresztüli feldolgozásával.
Anyját, Ulrike Reinhardot 2004-ben főorvossá nevezik ki, így megnyílik az út terveinek megvalósítása felé. Kutatásának tárgyává operáltatja magát: az elnyomott etnikai kisebbségek tagjának arcvonásait varratja arcára a Krankenhaus Hietzing Ambulanz für plastische Lidchirurgie osztályán. Akcióit anyja finanszírozza, mivel nem tudja egyértelműen cáfolni fia gyanúját.
Seppe Reinhard első választása a bosnyákokra esik, délszláv testbe bújva 2005-től kezdve három évet tölt el Srebrenicában, a Boszniai Szerb Köztársaság területén, ahol első lépésként felveszi a muszlim vallást és a Josip Ibro nevet új alteregójaként. A délszláv háború eszkalálódásakor bekövetkező 1995-ös népirtás helyszínén a szerb–bosnyák kulturális, etnikai és vallási összeütközések szereplőjévé válik. Grafomán módon kezdi dokumentálni élményeit, amit a New Yorker külön rovatban jelentet meg. A balkáni lőporos hordó sokszínű etnikai konstellációját vizsgálja, úgy helyezkedik, hogy megismerkedjen az ellenálló koszovói albánok csoportjával és szerepet vállal Koszovó szeparatista törekvéseinek előmozdításában. A tartomány függetlenségének 2008-as kikiáltása után tér vissza Bécsbe, mert lezártnak érzi délszláv kontribúcióját.
Következő operációját féléves tervezési fázis előzi meg, második útja 2009 januárjában a törökországi örményekhez vezet, kaukázusi bőrben Hovsep Karekin néven szándéka szerint két évre a Hatay megyei Vakıflıbe költözik (örményül: Vak’if), az egyetlen máig fennmaradt örmény többségű törökországi keresztény faluba. Döntését azzal indokolja, hogy a Török Köztársaság kormánya a mai napig elutasítja az első világháborús népirtás megtörténtét, Reinhard első sorban erre akarja felhívni a nemzetközi közösség figyelmét. Heti bontásban közlik cikkeit, amelyből egy teljes örmény kulturális profilt akar összeállítani a második év végére.
2010-ben terveivel ellentmondásban hazatér Bécsbe, mert befejezettnek tekinti örmény munkásságát. 2011-es halálakor nyilvánosságra került naplójából azonban kiderül, hogy nem érezte a terepet igazi kihívásnak. Az értelmezések szerint a történelem alakítójaként tekintett magára, ám „az örmény kisebbség története csak egy lábjegyzet az emberiség történelmének mocskos szövegtörzsén” — írja. Visszatérésekor újabb döntő hatás éri, május 31-én az izraeli katonaság razziában elsüllyeszt hat, civil önkénteseket és humanitárius segélyrakományt szállító flotillát a Földközi-tenger nemzetközi vizein, amely Reinhard figyelmét a palesztinok felé tereli. A tervezési fázis megspórolásával 2010 szeptemberében palesztin felkelőként tér vissza küldetéséhez Ramallahban, fedőneve Yousef Nahl. A Palesztinai Felszabadítási Szervezet tagjává válik, a Hamász felé is kacsintgat. Cikkeit nem hozza le a New Yorker, rovatát berekesztik; döntéseit megalapozatlannak, cikkeit elfogultnak, tartózkodását politikailag veszélyesnek nyilvánítják. Tartózkodásának hatodik hónapjában, 2011 februárjában öngyilkos merénylet áldozata lesz Hebronban. A merénylet körülményei a mai napig tisztázatlanok, ugyanis Reinhard az egyetlen halálos áldozat. Testét Bécsbe szállítják, ahol végrendelkezését követve visszaoperálják eredeti arcvonásait.
2011-es halálát követően megjelenik Seppe Reinhard kézirata, amely alapján a nemzetközi közösség mélyen elítéli munkásságát. Tervei között a következő kisebbségek szerepeltek még: cigányok, észak-amerikai cserokik, dél-szudáni dinkák, ruandai tuszik — mindez a bőr pigmenttartalmának sorrendjében. A New Yorker Palesztina-szakértője, Rashid Khalidi nyilatkozatában egyenesen neonáci őrültnek nevezi Reinhardot. Véleménye szerint „a sorozatos plasztikai operációival Reinhard pont ugyanazt a rasszista logikát követte, amelyet vélt nagyapjánál, Mengelénél mélyen kritizált, hiszen ahhoz, hogy azonosuljon egy adott etnikai csoporttal, szükségesnek érezte a testi-genetikai hasonlóságot. Az elmebaj jele az is, hogy fedőneveiben következetesen visszautalt Josef Mengelére”. Khalidi szerint Reinhard egy skizofrén bűnöző, aki szerencsére viszonylag kis mozgástérrel és rövid életpályával rendelkezett. A nagy érdeklődés nyomására DNS-tesztben állapítják meg a rokoni szál kizárását Josef Mengelével, amelyhez az utóbbi fia, Rolf Mengele járul hozzá donorként. Ugyanez a vizsgálat kimutatja Reinhard zsidó származását.
2011. február 27-én Seppe Reinhard testét 12 000 fontért felvásárolja Damien Hirst, aki beilleszti formaldehidben úszó szobrai közé. A csontvázhalmon álló, keresztre feszített pózban installált meztelen testet egy foszló palesztin kendő takarja tetőtől talpig, amely Reinhard saját tulajdona volt. Az alak egy palesztin zászlót lenget. A mű címe La liberté masculine misguidant le dieu athéist des juifs, avagy A maszkulin szabadság félrevezeti a zsidók ateista istenét. A szobor 2012-ben a MoMA új vásárlásai között kerül be a múzeum kortárs gyűjteményébe 50 000 dolláros beszerzési áron. 2013. február 17-én, Koszovó függetlenségének ötödik évfordulóján Atifete Jahjaga koszovói elnök bejelenti az új állam igényét a testre — Pristinában az elhunytat nemzeti hősként ünneplik. Hirst munkáját Hubert Klocker beválogatja a Hauser&Wirth New York-i galéria Rite of Passage című, bécsi akcionizmust bemutató kiállításába, amely 2014. szeptember 9-től 2014. október 25-ig volt megtekinthető. A művet a finisszázs után visszaszállítják a MoMA-ba. A feminista diskurzus mélyen elítéli a szobrot és a körülötte kialakult médiafigyelmet.
Az életmű feldolgozása gyerekcipőben jár, amit a test eladásából befolyt összegből finanszíroznak a 2014-ben létrehozott Stiftung Seppe Reinhard intézményi kereteiben.