Szerelmem, mint a villanydrót, oly hosszú volt, s akár
a kör négyszögesítése, olyan reménytelen.
Tehát — riadt apáca bálteremben — életem
csak elfutott, miként menekvő nyúl után agár.
Más céljaimmal sem vergődtem messzebbre. Ma már
elszállóban levő reményeimmel is alig
küzdök, hasonlóan, mint ájulással az, akit
rosszul gyilkoltak meg homályos betörők. Habár,
még meglehet, eldadogok néhány értelmesen
hangzó szót, mielőtt lezárom szám, aztán szemem,
aztán csikorogva megállok, rozzant autó…
Mert nincs remény. Az ember menthetetlen. Elfuló
szavam magam hallom csak. Verset írni annyi, mint
kutyáknak hegedülni. Éljetek törvény szerint.
Lakatos István (1927–2002): Kutyáknak hegedű
L. I.: Paradicsomkert, Tevan, 1993, 31.