Trappol Pódoliában az ugaron, Bukovinában a sárga dombok mentén üget, mintha indián volna, de nem egészen. Ahol tüzet gyújtottak és még májusban is ég a tarló, gyerekek kapálnak kék kötényben. Dnyeszter partján műanyag flakont gyűjtenek. Rohan az ukrángyerek szakadt tornacipőben az Orosz sztyeppén, se lova, se tyúkja. Csernovicban német iskolába, Odesszában a repedt és vizes gangon szökdel, lóg a szeren, bottal labdát piszkál. Hátha nagy focista lesz belőle egyszer. Gyévocska, málcsik, kiabál anya, kész az uzsonna. Mikor anya észrevesz minket, megkérdezi a szomszédját, honnan jön el az idő, mikor én is csak úgy elutazhatok innét?
Ukrángyerek még nem akar elmenni. Otthonos és szabad a mozgás, macskaszag, műanyagfegyver kíséri, és azt nagyon szereti. Majd ha felnőtt lesz, ráér akkor elvágyódni. Nem is akar ukránfelnőtt lenni, angol vagy francia lenne legszívesebben. Ukrángyereket lepedőbe csomagolják, úgy megy ki a piacra füstölt halért, árpavodkáért. Szárítókötél, csipesz és ruhák között futkos, várja az idegentől a mentolos cukrot. Dohos pincéjük játék csupán, Trockij szülőháza, Bábel rablói, Celan csukott szája.
Kamenyec-Podolszkijban, egy városszéli lakótelepen mérleghinta, csúszda, mászóka és virágágyás veszi körbe azt a területet, ahol négy nap alatt huszonhárom ezer „hontalan” zsidót tarkón lőttek német tisztek magyar begyűjtők segítségével. A németek itt bemutatót tartottak gyilkolásból. Néma gyerekeket öltek, anyákat, akiknek levágták a mellét, pár perc alatt lesoroztak több tíz embert, akik gödrökbe hullottak.
Fülsiketítő gyerekzsivajban olvassuk a táblájukat, májusi tulipánok, nárcisz, kutyatej övezi a tömegsír fekete-púpos földjét, néhány művirágot szúrt le valaki. Ha megrúgom, csontok bújnak elő a homokból. Szarkák és galambok ürüléke a sír melletti ösvényen.
Szaladgáló gyerek és pipacs takarja a hírt, de nem eléggé. Hadonászva labdáznak, de nem eléggé. Sikít az ukrángyerek, de nem eléggé. Nyalókát kap a szájába, letörli ingujjával a taknyot, de nem eléggé.
Hat év után újra Bukovinában és Galíciában vagyok. A város csicsásodik, de a hátsó udvarok éhes szájakat takarnak. Mint a halak, olyanok ezek a gyerekek, reménytelen semmibe tátognak a reménytelen nyomor legszéléről és csak nevetnek hozzád. Hiába a város szecessziós dísze, a bécsi építészet és a monarchia renovált kockakövei — mindez főleg képeslapokon persze. A takargatás és a hazugság a lényeg.
A piacon könnyű, magas nők tekeregnek, rúzsozva, hosszú, éles sarkú körömcipőben várják, hátha elviszi őket innen egyszer a nagy, fekete terepjáró. Csak nehogy a lábamra lépjenek, mert az irtóra fájna. De fehér is lehet az a nagy autó, mindegy, ugye, Olga? Moszkvába, Kievbe, Londonba — el innét, Európa véres és éhes szegletéből.
